Hisztérikus nevetésem visszaverődött a csupasz falakról. Sosem tudtam jól uralni az érzéseimet, ám az utóbbi időben egyre nehezebben ment, ráadásul a hangulatingadozásaim az őrületbe kergettek mindenkit. A legjobban én szenvedtem, de a szüleim ahelyett, hogy mellettem álltak volna, elzárkóztak tőlem, s a szobám ajtaját éjszakára zárva tartották. Az asszony, akit anyámnak neveztem (habár jó ideje nem éreztem annak), rémült arckifejezéssel ráncigálta el tőlem a nővéremet, aki rúgkapálva, ordítva tiltakozott, egészen addig, mígnem apánk erősen megragadta, majd kilökte a szobából. Mielőtt bezárult volna az ajtó, rám pillantott, egyenesen zavaros szemeimbe, arcán könnyek patakzottak megállíthatatlanul. A látványra lehervadt arcomról a bárgyú vigyor, és mérhetetlen szomorúság költözött belém.
- Minden rendben lesz, Rhys! - ígérte. Ezután napokig nem hallottam felőle.
Nem tudtam felidézni, hogyan robbant ki a veszekedés, akárhogy is próbálkoztam vele, gondolataim nem voltak tiszták, mintha egy fátyolon keresztül láttam volna. Azzal viszont tisztában voltam, hogy eddig soha nem fajult el ennyire. Féltem, hogy emiatt többé nem látom Irist, meglepődtem, mikor halk kopogtatás után benyitott hozzám, s arcán olyan széles vigyor ült, mint még soha azelőtt.
- Megoldottam a problémánkat! - jelentette ki, többes számban beszélve, mintha az én gondom egyben az övé is lett volna. Alighanem annak is érezte.
- Hogy érted? - kérdeztem tompán. Pont egy rossz napomon fogott ki, amikor igyekeztem minden zajt, még a madarak csicsergését is kizárni, mert minden apró hang hasogató fejfájást okozott. Nem tudtam koncentrálni, így a szavai, a vidámsága alig tűnt fel. Csak meredtem rá, mint aki fél lábbal már a sírban van. Mintha nem értettem volna egy szavát sem.
- Rhys! - ült le az ágy szélére, és megragadta egyik jéghideg kezemet. Az arca enyhén megrándult, mire két keze közé fogta, hogy melengethesse kicsit. - Találtam egy varázsigét, amitől majd jobban leszel. - Lassan beszélt, hogy tudomásul vehessem mindazt, amit mond.
Egy kevés érdeklődést láthatott végre az arcomon, mert újra az a kicsattanó boldogságról árulkodó mosoly költözött az arcára. Orcája rózsaszínes árnyalatot öltött, szemei csillogtak, szaporábban szedte a levegőt. Rájöttem, hogy az utóbbi hónapokban nem láttam ennyire élettelinek, hosszú ideig épp olyan volt, mint én; sápatag, tompa, akár egy kísértet. Végre élőnek tűnt, s ahogy erre ráébredtem, halovány mosolyra görbültek színtelen ajkaim. Talán még egy kis boldogságot is éreztem.


- Boldog vagy? - kérdezte Iris, s elég volt őrá néznem, hogy tudjam a választ. Ritka volt, ha nem ugyanúgy vélekedtünk valamiről, az a fajta ikerpár voltunk, akik mindent együtt csinálnak, egyezik az ízlésük, s még az érzéseik sem különböznek. Nővérem szemei ma szomorkásak voltak, halvány mosoly ült az arcán, mint az enyémen, afféle nyugodt arckifejezése volt, gondtalak. Ámbátor a szemei... mindent elárultak, ahogy az enyémek is. Szórakozottan néztem a szolgálók irányába, akik a hatalmas kertben tevékenykedtek.
- Boldog vagyok. - feleltem, de ez a rövidke szó is keserű utóízt hagyott a számban. Való igaz, nem voltam szomorú, csak egy kissé elkeseredett, talán csalódott, szomorú nem. Ugyanakkor van különbség aközött, hogy valaki boldog, s aközött, hogy nem szomorú. Nővérem csak elmosolyodott, s azzal a "tudom, mi jár a fejedben" pillantásával illetett.
- Ez esetben elromlott az iker radarom. Azt gondoltam, bizonyára nem véletlen, hogy rendre Carlyle felé tekintgetsz, akárhányszor a közelben van. - vonta föl ívelt szemöldökét, majd  hanyagul félrepillantott, mintha semmi lényeges dolgot nem mondott volna. Ilyenkor gyűlöltem, mennyire ismer, mennyire osztozik a saját elmémen, mindössze neki nem volt szüksége mágiára ahhoz, hogy józan maradjon. Halkan nevettem, s fejemet ingattam.
- Hihetetlen vagy! - nevettem tovább, és elfeküdtem a fűben. Ha anyánk látott volna minket, öntudatlan állapotba kerül, de nem volt ott, soha nem volt ott. Ám előszeretettel oktatott ki minket arról, miként illik viselkedni egy tehetősebb család tagjaként.
- Ismerlek, és hiába kedvelem Loreent... - vállat vont, továbbra sem nézve felém. - Nem szereted őt. Nem úgy, ahogyan egy férfi szereti a menyasszonyát. Tudom, ez ritka, érdekházasságok, vagyon, tekintély, bla-bla. - forgatta a szemeit, anyánkat imitálva, s egy teljes perc is eltelt, mire folytatta. - Carlyle-t szereted. - úgy jelentette ki, mintha köztudott volna, holott még én magam sem tudtam, mit is érzek. Nem kellett semmit mondanom, vagy tennem, Iris tudta. Tudott mindent rólam, ahogyan én is róla.
- Nem számít. Ez... nem elfogadott. Nem működne. - jelentettem ki, teljesen elzárkózva mindattól, amit testvérem mondott, vagy amit gondolt. Jött a válasz, újabb vállvonás, hisz' azt is tudta, hogy nem tud semmit rám erőltetni, akkor sem, ha az a helyes, amit ő gondol. Természetesen én is úgy gondolkodtam ebben a témában is, mint ő, csak épp... féltem.
- Legyen, ahogy akarod! Csak kérlek... ne azért vedd el, mert kötelességednek érzed. Semmit sem kell megtenned, amit nem akarsz. És az ég szerelmére, Rhys! - csattant fel, majd lemondóan sóhajtott. - Gondolj a lányra is. Loreen sem ilyen társat érdemel. - Utalt arra, hogy valójában nem szeretem, s ez milyen tiszteletlenség vele szemben. Gyűlöltem, hogy megint igaza van.


- Iris! - szólítottam meg, mielőtt kilépett volna a bejárati ajtón. - Tudod... Nem bántam meg, hogy az öregedést választottam a fiatalság helyett. - szóltam őszintén, komolyan, hogy választ adjak neki. Mindössze egy óra telt el a vitánk óta, ami erről szólt. Ő szerette volna, ha vele együtt fiatal maradok, míg én halandóként kívántam megöregedni, ahogy a normális emberek. Az életünkben semmi normális, semmi természetes nem volt, legalább ennyit be akartam csempészni, akkor is, ha neki ezzel fájdalmat okoztam. Iris kedves volt, jószívű, ugyanakkor módfelett hiú.
- Rendben. Elfogadom a döntésed! - Csupán ennyit felelt, ajkain mosoly táncolt, ebből tudtam, hogy komolyan gondolja. Arról akkoriban még fogalmam sem volt, hogy öt esztendő múlva én is alávetem magam a varázslatnak.


- Tehát, utoljára kérdezem! - Hangom nyugodt volt, határozott, hűvös. - Csatlakozol hozzánk? - Ez volt az utolsó esélye, reméltem, hogy nem kell semmi olyat tennem, amivel árthatok neki. Szükségünk volt rá, erős boszorkányokra, s ez a család bővelkedett erővel. Tökéletes választásnak bizonyultak.
Dacos pillantást, s egy heves fejrázást kaptam válaszul. Egy perccel ezelőtt szavakkal is kifejezte, mennyire visszataszító a fajtám - apám halandó volt.
- Rendben, Mr. Schilling, ahogy akarja! - feleltem ki nem mondott szavaira egy mosoly kíséretében.
- Öljön csak meg, boldogan fogadom a halált, csak ne kelljen egy korcsot szolgálnom! - köpte felém a szavakat, miközben a mosolyom vigyorgássá szélesedett ki.
- Ó, nem fogom megölni! Az túl egyszerű lenne, túl... békés. Ugyanakkor... szenvedni fog. Maga is, miként a családja is. A gyerekei, az unokái, a dédunokái, talán nem kell folytatnom. Az egész vérvonalra átkot szórtam,  ez az átok az őrületbe fog kergetni minden egyes Schillinget. - Oldalra billentett fejjel mértem végig, tekintetem kissé elsötétült, ajkaimat keskeny vonallá szorítottam össze. Dühös voltam, s ez a düh egyre növekedett bennem. Iris előrelépett, halvány mosollyal arcán egyik kesztyűs kezébe fogta a férfi állát.
- Tehát, még mindig nem akar csatlakozni hozzánk, kedvesem? - Hangja akár a méz, bűbájos arckifejezése láttán a legtöbb férfi bármit megígért volna neki. De nem ez a férfi.
- Tűnjenek a házamból! - S ez volt a végszó. Nővérem felé nyújtottam a karom, ezt követően együtt távoztunk. A kudarc hatalmas erővel csapott le rám, ahogy kiléptünk az utcára.


Ujjaimat végighúztam a falon lévő festményen, mosollyal az arcomon, bár szemeimben könnyek ültek.
- Ez a legkedvesebb számomra a munkáid közül. - szóltam, s elléptem a képtől, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Tudom, Rhys. Ezt minden áldott nap elmondod. Ugyanakkor, azt is tudom, hogy fájdalmat okoz, ha csak ránézel. Miért nem hajítod ki? - csupán egy ártatlan kérdés, én mégis vicsorogva fordultam meg.
- Azért... - kezdtem bele hevesen, még mindig vicsorogva, majd vettem egy mély lélegzetet, s nyugodtabb hangon folytattam. - Mert csak ezek maradtak nekem... belőled. - sóhajtottam, és kipislogtam a könnyeket a szememből. - Mindössze a festményeidet hagytad hátra, mikor magamra hagytál! - üvöltöttem, s az említett festményt egyetlen mozdulattal vertem le a falról. Mire megfordultam, Iris már nem volt ott. Fáradtan, erőtlenül ültem vissza a fotelbe, igyekezvén csillapítani a légzésemet, hogy némileg kitisztuljon zavaros elmém. Nincs itt, nincs itt... csak képzelődsz. Nincs itt.


Iris a karjaimban feküdt, egyik kezemmel selymes haján simítottam végig újra meg újra, másikkal az oldalán éktelenkedő sebet próbáltam elszorítani, csillapítani a vérzést. Nem megy, s tudom, hogy minden próbálkozásom fölösleges; nem tudom őt megmenteni. Mégsem adom fel, mert képtelen lennék egy olyan világban élni, ahol ő már nincs többé. Minduntalan abba az irányba meredek, amerre a támadója menekült, a boszorkány, akit korábban ugyanúgy próbáltam az ujjam köré csavarni, ahogyan a Schilling család tagjait. Igaza volt Irisnak, inkább Jeffersont kellett volna előkeríteni, nem egy névtelen senkit, ámbár olyan ereje volt... úgy éreztem, kár volna elvesztegetnie, csatlakoznia kellett volna hozzánk. Helyette megtámadta a nővéremet, az ikremet, a másik felemet. Iris még próbálta szólásra nyitni a száját, próbált beszélni, de ez nem egy tökéletes, filmes jelenet volt, ahol a haldokló elmondhatja az utolsó gondolatait, majd békésen a túlvilágra költözhet a lelke. Nem. Csak meredt rám, azokkal a csodaszép, ragyogó szemeivel, amikből lassan kiszökött minden fény, és... egy utolsó, remegő lélegzettel, búcsú nélkül távozott. Több szó nem hagyta el aszáját, de az az utolsó pillantása... abban a pillantásban minden benne volt.
Néhány perc után dühösen pattantam fel, Iris testét óvatosan emeltem fel a földről, s a szobájába sétálva, az ágyra fektettem. - Visszajövök érted! - ígértem, s azzal kisétáltam a szobából, ki a házból, hogy az a szemétláda után eredjek, aki ezt tette vele. A ruhája egy darabja a kezemben maradt, mikor megpróbáltam leszedni őt nővéremről, tenyeremben nyugodott az anyag, miközben mormolni kezdtem a varázslatot. Nem történt semmi. Újra megismételtem, ezúttal öklömbe szorítva a ruha darabkáját. Dühösen elhajítottam, s egyik kezemmel ütni kezdtem a saját fejem. Éreztem, ahogy az érzések elárasztanak, ahogy a gondolataim egyre zavarosabbá válnak. Istenem... istenem, csak ezt ne! Kérlek... A földre rogytam, s újra mormolni kezdtem, ezúttal azt a varázsigét, amit még Iris tanított, aminek segítenie kellett volna, hogy újra önmagam legyek. Újra és újra az ismerős szavakat kántáltam, még órákkal később is, ahogy az utca kövein feküdtem, s ringattam magam. Fogalmam sem volt róla, mennyi idő telt el, beesteledett, mire annyira összeszedtem magam, hogy visszatérjek a házba, a halott ikremhez. Nem volt ott. Iris eltűnt.