+16  

- Patrick, hova vigyem a lányt? - állt meg Ray az ajtóban, öltönye most is makulátlan volt, mint mindig. Simára vasalt, tiszta, arcán érzelemnek semmi nyoma, mint mindig. Ő volt az én legmegbízhatóbb emberem, a jobb kezem, akit szinte fivéremként szerettem. Szinte. Az érzelmek sosem játszottak fontos szerepet az életemben, ha engedtem volna nekik, nem tartanék ott, ahol jelenleg tartok.
- Stewart előkészített neki egy szobát az emeleten. De... az ajtót egyelőre tartsátok zárva. Kulccsal. - pontosítottam gyorsan, mielőtt valamelyik újonc elbassza nekem a tervet. Nem az első lenne, hogy egy új családtag miatt siklanak félre a dolgok, de nem vagyok annyira kegyetlen. A legutóbbi "baleset" miatt sem vetettem vámpírok elé Eliast, kést sem döftem belé, bár azóta egyesek kalóznak becézik.
Felsóhajtottam és felkeltem a székből, egyenesen a minibár felé indultam, elővettem két poharat és a behűtött whisky-t. - Ray, gyere, foglalj helyet. Igyunk az új fogolyra! - mutattam az asztalommal szemben lévő székre. - Patrick, nem gondolod, hogy ez korai? - a kérdésére megjelentek az aggódó barázdák a homlokán. Ő volt az egyetlen, aki tényleg képes volt aggódásra. A többiek is tiszteltek, némelyikük tartott is tőlem, de senki sem gondolt arra, mi történik ha valami balul sül el. Ray bízott és hitt bennem, de képes volt félteni engem. Fölöslegesen, de azért megnyugtatott a tudat, hogy őt nem csak a pénz és a hatalom érdekli. - Nem vagyok babonás. Attól, mert iszunk az első lépés teljesítésére, még nem dől romba a tervem. Ezer, meg ezer oka lehet, hogy nem sikerül, de ha abban hiszel, hogy azért nem fog sikerülni, mert koccintunk... Akkor egy sült bolond vagy, drága barátom. - nevettem fel és helyet foglaltam a székemben, újra intve Ray-nek, hogy ő is üljön le. - Örülni kell az apró sikereknek is. - felé toltam a poharat és a sajátom kicsit megemeltem. - Szóval, mit mondasz? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A poharát az enyémhez érintette egy csilingelő hang kíséretében.


Halkan kopogtattam az ajtón, ami nem csak azért volt szürreális, mert a lány szobájának ajtaja zárva volt, de azért is, mert ha nem invitál be, akkor is bemegyek. Nem volt választása. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és beljebb léptem. A lány az ágyon feküdt, s annak ellenére, hogy elrabolták az embereim és fogoly volt egy idegen házban, erősnek tűnt. Nem volt könnyes az arca, inkább egy sértődött, dühös kifejezés ült az arcán. Ez tetszett.
- Szeretnék feltenni neked néhány kérdést. - kezdtem lágy, mégis határozott hangon. A lány ekkor felült, felém fordult... és egyenesen az arcomba köpött. Felnevettem és előrántottam egy zsebkendőt, hogy megtöröljem az arcom. A lány nem mozdult, csak továbbra is támaszkodott az ágyon a kezével, s ekkor megpillantottam a csuklóján lévő zúzódásokat.
- Ó, bassza meg! Az embereim tették ezt veled? - kérdeztem és állkapcsom megfeszült a dühtől. Leültem a szemben lévő székre, onnan meredtem a lányra, aki nem szólt, csak némán bólintott. - Rendben, most beszélgessünk. Később megkeresem, aki a sérülésedért felelős és vele is elbeszélgetek. - jelentettem ki határozottan, és levettem a zakómat, amit a szék háttámlájára terítettem. - Ismersz vámpírokat, igaz? - kezdtem egy könnyű kérdéssel, amire tudtam a választ, de hallani akartam az ő szájából is. Láttam az arcán, hogy nem fog válaszolni, úgyhogy beszélni kezdtem hozzá. Hogy hány évesen hagytam ott a családom, hogy bekerültem az előző főnök bandájába és mit tettem vele. Nem segített a helyzeten, de mikor egy halvány, alig látható érdeklődést láttam felcsillanni a tekintetében, felkaptam a zakót és kisétáltam. Egyelőre elértem, amit akartam.


- Ugyan, Adam! Pontosan tudod, hogy nem foglak megölni! Úgyhogy szedd össze magad és ne merj még egy könnycseppet ejteni, mert esküszöm kivájom a szemeidet! - förmedtem rá fojtott, halk hangon és éreztem, ahogy elönti a forróság az arcomat. Dühös voltam, nagyon dühös és ezzel Adam is tisztában volt. De egy kicsit több büszkeséget vártam tőle. Az én embereim nem lehetnek gyávák! - Viseld férfiasan a büntetésed. Beláttad, hogy hibáztál, most nézz szembe a következményekkel. Legközelebb majd nem vétesz ellenem. - magyaráztam nyugodtan, miközben egy kést forgattam az ujjaim között. Csak ingatta a fejét és olyan bánatos kifejezés ült az arcán, hogy azt hittem menten felrobbanok. Hogy lehet az, hogy egészen idáig nem tűnt fel, mennyire beszari ez a fickó? A szája bezzeg nagy volt, mikor rábíztam valamit. De ha én felelősségre vontam... még azt is elfelejtette, hogy bicska van a csizmájába rejtve és könnyedén megtámadhatna. Nem tette. Még csak meg sem próbált ellenállni nekem. Csak térdelt előttem, könnyáztatta szemmel, könyörgött a nyavalyás életéért. Meg kellett volna ölnöm, de mivel hűséges volt és ennyire rettegett tőlem, nem bántottam. Elias nem volt ennyire gyáva féreg, ő legalább egy hang nélkül tűrte a fájdalmat, sőt, még meg is lepődött, mikor a saját lábán távozhatott. Volna. A vérveszteségtől nem volt képes rá.
Újra ráemeltem a pillantásom a fickóra, akinek mindkét lábából egy-egy tőr állt ki. Eredetileg csak az egyik ujjától akartam megszabadítani, de miután letérdelt és nyavalyogni kezdett... elpattant az utolsó idegszálam is és dühömben nekiestem. Kezeimet vér borította, az ő vére, ordítása még a fülemben csengett. - Ez nem ment túl jól, igaz? Erős emberekre van szükségem, Adam. Remélem tanultál mindebből... - mutattam körbe a pincében és direkt lassan húztam ki belőle a kacskaringós pengéjű tőröket. Ezúttal hang nélkül tűrte, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy újabb embert tettem bátrabbá. Nem hiányzik, hogy valaki elkapja az ilyen csúszómászókat és két perces kínzás után minden titkomat kiszedje belőle. A sarokban álló Ray felém nyújtott egy nedves törülközőt, amivel letörölgettem magamról a bőrömre tapadt, már-már alvadt vért, aztán szépen letűrtem a felhajtott ingujjamat. - Vigyétek az egyik szobába és lássátok el a sebeit. - utasítottam két másik srácot, majd megindultam az emeletre. - Később találkozunk, Adam! - féloldalas mosollyal arcomon hagytam magára. Újabb apró sikerre koccinthatunk.