Tompa beszélgetések és nevetések hangja ütötte meg a fülemet minden pillanatban, de a zúgás hangosabb volt. Elnyomott minden mást, miközben a földet pásztázva haladtam előre az egyetem folyosóján a táskám pántját szorongatva a vállaimnál. Minden egyes lépésemnél azt éreztem, mintha tudnák.
Mintha mindenki tudná, hogy mit tettem.
Mintha mindenki tudná, hogy bűnös vagyok.
Bűnös.
A gondolat hatására éreztem, ahogy egy bizsergő érzés végig fut a gerincem mentén arra ösztönözve, hogy minél hamarabb szakadjak ki a tömegből. Az emberek tekintete szinte égetett, a szívem pedig olyan egyenetlen ritmusban zakatolt, hogy attól féltem, átszakítja a mellkasomat. Egyik kezemmel a fejemre rántottam a kapucnimat, és gyors léptekkel haladva eltűntem az első ajtó mögött, amit megpillantottam. Kissé zilálva pillantottam végig a termen, és egy halk, remegő sóhajjal nyugtáztam, hogy végre egyedül maradtam. Ledobtam a táskát a hátamról, majd az ajtónak dőltem, miközben a plafonra emeltem tekintetem.
Már egészen gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy valami nincs rendben velem, és tudtam azt is, hogy nem a nénikém nevelésén buktunk el. Sosem akartam játszani a többi gyerekkel, már akkor is inkább csak a megfigyelő voltam, és gyakran képzeltem el olyan jeleneteket a magam szórakoztatására, amiről tudtam, hogy másnak fájdalmat okozna. A korai gimnáziumi éveimet azzal töltöttem, hogy pszichiátertől pszichiáterig jártam, hátha valaki tud segíteni a “problémáimon”.
Személyiségzavar. Azt mondták, ez csak egy betegség, ami gyógyszerekkel szinten tartható. A valóság azonban nem volt ennyire fekete és fehér, és én ezt akkorra már tudtam, csak nehéz volt elhinni, hogy a világ nem annyira beszűkült hely, mint azt minden átlagos halandó gondolná.
Sosem akartam romlott lenni, sosem akartam, hogy zűr legyen a fejemben. Sok évet töltöttem azzal, hogy rendet rakjak belül, de minden csak egyre bonyolultabbá vált.
Aztán jöttél te.
A tökéletes ellentétem voltál, aki mintha csak azért jött volna a világra, hogy kijavítsa a hibáimat, betöltse az űrt, és megmutassa, mennyivel szebb is lehetne minden, ha beengedném a fényt az életembe. Talán így is volt. Talán tényleg ezért is találkoztunk. De én titkon azt akartam, hogy felemésszen a sötétség.
Pont ezért mindig viharos volt a kapcsolatunk. Úgy törtél be az életembe és borítottál fel mindent, ahogy egy hurrikán söpör végig a városon. Néha még élveztem is, hogy némi szórakozást hoztál a szürke hétköznapokba, azonban szerettél az idegeimen táncolni. Olyan kecsesen tetted, hogy szinte kibillenteni sem lehetett az egyensúlyodból, és talán néha sikerült is nyomást gyakorolnod rám. Olyan függőséget okoztál, amit még soha egyik gyógyszer sem, és te váltál azzá, ami felpezsdítette a vért az ereimben. Mintha újra élnék, s nem csak valami sötét árnyéka lennék annak az embernek, akinek valójában lennem kellene. Egy olyan oldalamat hoztad elő, ami néha még engem is megrémített, de ezzel egyenrangúan próbáltad is apránként kiszakítani belőlem, hogy a romlott lelkem valamiféle szebb, és fényesebben ragyogó hellyé válhasson. Talán sikerülhetett is volna, ha több időt hagyok neked. De végül kiderült, hogy a hurrikán nem te voltál, hanem én.
Én hagytam romokat magam után, mikor hagytam, hogy elvérezz az utcán. Rabul ejtett a vörös, ragacsos anyag, ami lassan terült szét az aszfalton egy glóriát rajzolva a fejed köré. Volt benne valami.. művészi.
Sajnos nem volt alkalmam elmondani, hogy nem akartalak bántani. Többé már nem is lesz. Az egész jelenet rémisztő volt elsőre, s nem is emlékszem már tisztán a részletekre, amiért az adrenalin dolgozott bennem.
Veszekedtünk.
A hold már magasan járt a sötét égbolton és én csak szabadulni akartam tőled. A város egy kihalt részén voltunk. Az utcák csendesek voltak, jobban, mint bármikor. Téged a hajnali órák sem rendíthettek el a makacsságodnak köszönhetően, s talán épp ez lett a veszted. Nem akartalak túl nagy erővel meglökni. Talán nem is tettem. Talán csak rosszul estél, vagy beverted valamibe a fejed. Zavarosak a képkockák annak ellenére is, hogy azóta is látom magam előtt a jelenetet az álmatlan éjszakáim közben. Talán semmi sem úgy történt, mint ahogy emlékszem. Lehet, hogy csak az elmém próbál szórakozni velem, megmásítva az emlékeket. Egy biztos azonban, mostanra valahol mélyen legbelül azt érzem visszagondolva, hogy némi elégedettséggel töltött el a látvány. Mintha egy bennem lakozó, éhező szörnyeteg ízlelte volna meg újra az életet. Eltűnt az egyetlen akadály, s most csak arra vár, hogy kitörhessen, átvéve az irányítást ködös elmém felett.
Nem szabadna ezt mondanom, de nem érzem magam rosszul a történtek miatt, csak attól félek, hogy kiderül, hogy én tettem.