I can't believe that I can breathe without you
But all I need to do is carry on
Tudod, mi a világon a legbosszantóbb? Jó, az egyik. Az, amikor azt kérik Tőled, hogy mondd el, milyen vagy. Mesélj magadról! Oké, de mégis mi a fenét? Meg még azt kérik, ismerjem magam á-tól cettig. De lehetséges ez egyáltalán? Ha bárkihez odamennél az utcán, vadidegenekhez, és megkérdeznéd tőle, hé te milyen vagy? Mit mondana? Tudna-e értelmes választ adni rá? Szerintem nem. Mert ez egy abszurd kérdés. Az ember… egyáltalán nem ismerheti önmagát – teljesen legalábbis nem. Mégis, bizonyos élethelyzetekben muszáj valamit mondanunk magunkról. Mi a kedvenc színed, mi a kedvenc bugyuta tévéműsorod, vagy mi a hobbid, mit utálsz… de… ezek csak üres szavak. Az, hogy az ember milyen… csak megtapasztalni lehet, nem?

The next line I write down
And there's a tear that falls between the pages
Na de, ha tőlem megkérdeznék, milyen vagyok, vajon mit felelnék? Azt hiszem, néhány szóval lazán kifejezhetném a jellememet: egy naiv idióta. Mindig is az voltam. Naivan hittem a világ szépségében, a jóságában, hittem abban, hogy egy nap majd boldog lehetek. A naivság egyébként a legeslegrosszabb tulajdonság a világon, de én megnyertem magamnak. Néha arra gondolok, hogy csak egy bizonyos személy tesz ennyire kiszolgáltatottá… a szívemet mindenképp. Már azt sem tudom, hány szilánkból tevődik össze a mellkasomban az életet adó szerv. De akárhányszor tört össze, még mindig képes életet lehelni belém az, amikor ránézek és mosolyogni látom, vagy hallom a nevetését. Őrület. Több, mint 100 éve ismerem Őt, és látom őt, teljes valójában, de Ő engem… azt hiszem, mindig is a lista végén leszek a számára. Az utolsó, akire gondolna… Úgy.

I'm dying to show you
This could end happily ever after
Lehet valamit, avagy sokkal inkább valakit annyira akarni, mint én őt? Hosszú évtizedek óta másra sem vágytam, csak rá. Most pedig itt volt előttem, bármire készen; mintha megadta volna magát nekem a sok ki nem mondott könyörgés kapcsán. Mintha meglátta volna a mosolyom mögött a vágyakozást iránta… mintha észrevette volna, ki vagyok! Hogy mennyire… mennyire szeretem őt. Magához húzott, a derekamon simítva végig, majd a hátamra csúsztatta a kezét és felmarkolta a felsőmet, miközben egymás ajkainak estünk. Hevesen csókoltam, beleadva minden érzelmet, minden vágyat, amit egészen idáig magamba fojtottam. Végre szabadon engedhettem mindent, amit mélyre temettem magamban. A rövidre nyírt hajával kezdtem játszani, miközben egyre több vággyal becézgettem az édes ajkait. Mámorító volt, már csak az a tény, hogy ő és én… A falnak nyomott és az ajkaimtól elszakadva a nyakamba csókolt, mire jólesőn felnyögtem. A vágyak… azt hiszem, már a csókjaitól képes lettem volna elélvezni, de türtőztettem magamat. Akartam őt. Újabb és újabb csókokkal halmozott el, majd megszabadított a felsőmtől, szinte letépve azt rólam.
- Heves vagy… - Megejtettem egy mosolyt felé, mire ő ártatlanul pillantást vetett rám.
- Akarlak, Mikael – Közölte, olyan éllel a hangjában, mintha azt akarta volna sugallni: nem képes várni. Kioldotta mindeközben az övemet, majd egy határozott mozdulattal tolta le rólam a nadrágot, az alsónadrággal együtt, így láthatóvá vált, mennyire is vágyom már rá. A merev férfiasságom egyértelművé tette. Nagyot nyeltem, de mielőtt bármit tehetett volna, én is levetkőztettem őt, újabb és újabb csókot lopva az ajkairól. Képtelen voltam betelni vele.
Aztán mégis kénytelen voltam nélkülözni az ajkait; csókjaival a nyakamat, mellkasomat célozta be és minden egyes lenyomat, amit a testemen hagyott, szinte égett a vágytól, hogy a férfi ajkai újra érintsék. Ahogy a hasamhoz ért az ajkaival, pimasz tekintettel nézett fel rám, mint aki kíváncsi, hogy mennyire készültem már ki; persze a szó legjobb értelmében. Megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, majd a hajába túrtam, szinte könyörögve nézve rá, ám szavakkal nem támasztottam alá a kérésemet.
Fejével lejjebb csúszott, majd lassan végignyalt a férfiasságomon. Belőlem azonnal feltört egy halk, férfias nyögés.
- Csináld… - Kértem ezúttal, bár lehet, hogy parancsnak hatott. Felnevetett, majd finoman bekapta a hegyét és a nyelvével kezdett lassú köröket rajzolni rá. Megfeszültem a hirtelen jött érzésre, majd a nyakára simítottam. Sokáig játszadozott így velem, mire végül rendesen a szájába vette és először lassan, majd egyre gyorsabban kezdett izgatni, a feje fel-le járt a tagomon. Sikerült közelebb sodornia az élvezéshez, de nem így akartam elmenni; sokkal többre vágytam és ezt ő is pontosan tudta. Mégis, néhány hosszabb pillanatig még hagytam, hogy izgasson és a hangommal adtam tudtára, mennyire is jár jó úton.
Aztán felhúztam magamhoz és hevesen csókoltam meg az ajkait, nem törődve azzal, hogy néhány pillanattal ezelőtt mit művelt a szájával. Nem számított, csakis Ő. Forrón csókoltam az édes száját, a következő pillanatban pedig az ágyra löktem. Most én következtem, nekem is kijárt valami belőle… bár én nem csak valamit, hanem mindent akartam, a szó legszorosabb értelmében.
- Az enyém vagy… mindig is az leszel – Suttogtam halkan a fülébe, majd finoman a fülcimpájába haraptam és közben leszedtem róla is az utolsó ruhadarabokat, amik már nagyon is zavartak. És nyilvánvalóan őt is eléggé felizgatta már a helyzet, így a nadrág már számára is csak egy zavaró tényező volt.
- A tiéd, Mikael – Motyogta halk válaszként, és még mondott volna valamit, de ahogy az ujjaim a férfiassága köré fonódtak, nos, belefojtott minden további szót. Felnyögött és megremegett az ujjaim fogása kapcsán. Ez pedig megmosolyogtatott. Lassan végighúztam rajta a kezem, majd újra és újra, fel és le… aztán gyorsítottam a tempón, közben a nyakát harapdálva, csókolgatva. Nem tudtam betelni vele, ahogyan a hangjával sem, ami a fülembe mászott. A kéjes, élvezettel teli, férfias nyögései. Mondtam már, hogy ettől is képes lettem volna elélvezni? Annyira aranyos volt… annyira édes és izgató…
Lejjebb csúsztam, hogy viszonozhassam azt, amit ő tett velem. A számba vettem, tövig elnyelve a tagját. Izgattam őt és érezve azt, hogy olykor megremegett, tudtam, hogy jó úton járok. Egyre kéjesebben hallatta a hangját, egyre öblösebb sóhajok hagyták el a száját. Végül a hajamba markolt, kissé erősebben is talán, miközben halkan felnyögött.
- Így el fogok… - Nyöszörgött, én pedig még egy ideig gyötörtem őt, de végül elszakadtam tőle. Még egyszer végignyaltam rajta, búcsúként, majd felmásztam hozzá és teljesen hozzásimultam. Minden porcikánk összeért; a férfiasságom az övének nyomódott. Megcsókoltam.
A lábait felhúzva helyet adott nekem közben és habár még fel kellett volna készítenem őt, már nem maradt rá egyikünknek sem indíttatása. A derekamra, majd a fenekemre csúsztatta a kezeit és megmarkolt. Magához húzott, ezzel egyértelmű jelet adva.
Határozott csípőmozdulattal hatoltam belé tövig és kellett némi önuralom, hogy a hirtelen jött szorítás és a forróság hatására ne élvezzek el. Így is közel jártam már hozzá, de az, amit benne éreztem… egész testem megremegett, majd nagyot nyelve néztem le rá. A feje mellett támaszkodtam meg a kezeimmel. Egy hosszabb pillanatra a tekintetünk egybeolvadt, majd lassú, ringató mozdulatokba kezdtem, újra és újra elmerülve a forróságban és a szorításában. Rövid idő alatt jutottunk el arra a pontra, hogy a légzésünk szinkronba került és végül a hangunk, nyögésünk is egyszerre töltötte ki a szobát.
Gyorsabb tempóra váltottam, majd arra lettem figyelmes, hogy a kezemért nyúl. Engedtem neki, hogy megfogja. Ujjaink lassan simultak egymásba, miközben a mozdulatokkal egy pillanatra sem álltam le. Hosszú időnek tűnt, míg egymásba feledkeztünk, de csupán néhány perc volt az, ami kijutott nekünk: egyszerre élveztünk el; hátam ívben megfeszült, a kezét is megszorítottam, ahogy ő is az enyémet. Zihálva bújtam oda hozzá, apró csókokat harapva a nyakáról, majd az álláról.
- Szeretlek, Celian… - Búgtam még mindig vágytól fűtött hangon, mire rám nézett. Még tompán hallottam, hogy válaszol.
- Én is szeretlek, Mikael… mindig szerettelek…

There doesn't ever have to be disaster
And all you have to do is sing along
Az ujjaim közt robbant végül a saját gyönyöröm, miközben befogtam a saját számat a szabad kezemmel, ezzel tompítva a saját hangomat, a nyögésemet. Zihálva, levegőért kapkodva dőltem el az ágyon, magamra vonva a takarót, az egyetlen társamat; ugyanis…
Celian csak a fantáziámban az enyém. De ott mindig és ott… ott senki sem veheti el tőlem. Szükségem van rá, mint a drogra, és ha csak így szerethetem őt, akkor legyen. Még ha fáj is néha.
Nyakig húztam magamra a takarót és pillantottam el az ablak felé; hajnalodott és tudtam, hogy Celian perceken belül beront az ajtón, mondván, kész a reggeli vagy legalább a kávé. És így is volt. Hallottam, hogyan lép az ajtóhoz és kopogás nélkül nyitott be.
- Jó reggelt, ideje felkelned, Mika! – Mosolygott rám, én pedig minden egyes reggel meghaltam ettől a mosolytól. Egy részem… igen. Egy részem mindig belehalt.
- Yep, egy gyors zuhannyal kezdem – Bólintottam egy erőltetett mosollyal, ami neki sosem tűnt fel.
Vajon mikor veszi észre, hogy én mindig itt voltam neki?