Hyunjin & Doyun

Ahogy meghallom a hangját, az egész szituáció hirtelen valósággá válik, bármennyire is próbálta az agyam elhitetni velem, hogy csak képzelődöm. Hyun tényleg itt van... És mindent látott. Mintha a legrosszabb rémálmom válna valóra, csak hogy ez nem egy álom, nem fog magától véget érni, ha eléggé megijedek, így nekem kell cselekednem, ráadásul gyorsan. Fogalmam sincs, Hyun hogy fog reagálni, de az arcán lévő döbbenet nem kecsegtet túl sok jóval.
- Hyun - A hangom felszalad, mintha mondani akarnék még valamit, de fogalmam sincs, mit válaszoljak a kérdésére. Mindegy, hány éjszakát virrasztottam át ezen a szembesítésen kattogva, sosem igazán találtam ki, mégis hogyan kéne a vámpírságomat elé tárnom. Van ennek egyáltalán bármiféle jó módja? Ha van is, biztosan nem ez.
Ahogy a lány kicsúszik a kezeim közül végre észbe kapok, megfogom, gyengéden a földre fektetem. Annál sürgetőbben harapok rá a csuklómra, feltépve a bőrt a szemfogammal, és a kicsorduló vért a lány szájához emelem. Szerencsére öntudatlanul is lenyeli, a nyakán lévő seb pedig rögtön össze is forr, ahogy a gyógyító varázslat szétterjed a testében. Még nincs magánál, és el is kéne vele feledtetnem a történteket, de előbb...
- Nem lesz baja - A hangom rekedtes, bizonytalan. Elragadtattam magam, hibáztam. Nem is emlékszem, mikor fordult elő ilyen utoljára... És elképzelésem sincs, mihez kezdenék, ha nem álltam volna meg időben és megölöm szegény lányt.
A gyorsaságomat kihasználva a következő pillanatban Hyun előtt termek. Nem akarok ennél is jobban ráijeszteni, de muszáj megállítanom, mielőtt feleszmél a sokkból és valami hülyeséget csinál. Egy határozott mozdulattal becsukom az ajtót, hogy esélye se legyen visszamenekülni, és enyhe kétségbeeséssel nézek rá. A szomjúság elmúlt, így a vámpír vonásaim is enyhülnek némileg, jobban kirajzolódnak az emberi vonásaim, az a Doyun, akit ismer.
- Hadd magyarázzam meg... Kérlek... - felemelem a kezem, de nem érintem meg, nem akarok hirtelen mozdulatot tenni előtte. Fogalmam sincs, mit fog reagálni, ezért figyelem és készenlétben állok, ha esetleg kiabálna, menekülne, nekem esne... Azt hiszem, mindenre készen állok, még ha egyik lehetőség rosszabb is a másiknál. De amíg nem látom, merrefelé billen el nála a mérleg, addig inkább nem nyúlok hozzá, még amúgy is tiszta vér vagyok...
- Nem foglak bántani. Menjünk vissza a hotelbe és mindent elmagyarázok. Megígérem. - Óvatosan felé nyújtom a tenyerem, de még mindig nem akarok túl tolakodó lenni. Abban bízom, a kérlelő tekintetem és a közös múltunk elég lesz, hogy túllépjen a sokkon és megbízzon bennem, még ha tudom is, hogy valószínűleg túl sokat kérek.

◉  silhouettes ●     ◉

Hyunjin & Doyun

A zene egészen visszafogott, hagy minket beszélgetni és megvitatni a ma este sikeresebb és kevésbé sikeresebb pontjait, ami aztán a ledöntött alkoholmennyiség növekedésével arányosan csap át lelkizésbe és érzelgős monológokba. Épp csak a végére értünk a turnénak, a többiek máris a következőről ábrándozgatnak, az én figyelmem pedig rögtön elterelődik Hyunjin felé. A tekintetem hosszan rajta pihen, miközben szórakozottan lötyögtetem az italt a poharamban. Felesleges színjáték, az alkohol semmilyen hatással sincs rám, valami egészen másra szomjazom... De az utóbbi napokban képes voltam a szoros menetrend miatt visszafogni magam, szóval ez a pár óra már igazán semmiség.
Vége a turnénak... Ami azt jelenti, hogy lassan véget kell vetnem a halogatásnak és Hyun elé kell tárnom, hogy valószínűleg nem leszek itt a következőn. Valószínűleg ő sem lesz. Fel kell ébresztenünk az erejét és kitalálni, hogy mihez is kezdjünk utána egymással. Vagy csak... meg kéne hagynom őt ebben az ártatlan tudatlanságban. Leléphetnék szótlanul, beleveszve az árnyakba. Egyikük számára sem lenne tragikus veszteség, és Hyun is élhetné tovább háborítatlanul az életét.
A gondolataimból a menedzserünk szakít ki, kis híján kiejtem a kezemből a poharat. Valami lányról hablatyol, az unokahúga, csak egy fotó és egy autogram, de igazán nem kell, ha nem akarom... Ösztönösen bólintok rá, csak ne itt, rosszak a fények és nem lehet rendesen beszélgetni. A többiek bele vannak épp merülve valami hülyéskedésbe, fel sem tűnik nekik, ahogy felkelek a székről és követem hátra a menedzserünket.
A kislány aranyos, most fejezte be a középiskolát és egy tánciskolában szeretne tovább tanulni. Hosszú perceken át csacsog a céljairól, meg hogy mennyire motiváljuk, életben tartjuk. Udvarias mosollyal az arcomon hallgatom, dedikálva néhány albumot és photocardot, ami nála van, aztán a menedzserünk lő rólunk pár közös képet és magunkra hagy a sikátorban. A hűvös, késő esti levegő kifejezetten jól esik, nem sietek így vissza, kérdezgetem egy-két dologról, hogy melyikünk a kedvence, melyik dalokat szereti, ott volt-e a koncerten, hogy tetszett neki... Teljesen felvillanyozza a beszélgetés, és az én gondolataimat is segít elterelni kissé. Egy hűvösebb szellő belekap a hajába, az orromat megcsapja a parfüme édes illata, a tekintetem a nyakára tapad, hallom, hogyan dobol a vér az ütőere alatt, szinte csábít...
- Menjünk vissza, nehogy megfázz nekem - mosolygok rá, lovagiasan az ajtó felé intve. Zavarában azt sem nézi, hova lép, természetesen elbotlik a saját lábában. Utána kapnék, de valahogy mégsem sikerül elkapni... Talán szándékosan? Vagy talán csak én sem vagyok elememben, napok óta éheztetem magam...
- A csudába! - sziszegi, és az orromat megcsapja az ismerős, fémes illat. Egész testemben megmerevedek, hosszan lehunyom a szemem, aztán sietve leültetem a lépcsőre, elé guggolok.
- Csúnyán lejött a bőr... - állapítom meg hozzá nem értőn, mire rám emeli a könnyes tekintetét. Nyelnem kell egyet, érzem, hogy a szemfogaim növésnek indulnak, a gyomrom éhesen összeszűkül. - Szólok a nagybátyádnak. - Már ugranék is fel mellőle, de a karom után kap, marasztalni próbál. A világ kezd elmosódni előttem, a hangok, a fények, a falak körülöttünk, a dobogás pedig egyre erősödik a fülemben. Nem az én szívemé, az övé... Minden maradék erőmet megpróbálom összeszedni, ahogy visszaereszkedem elé és várom, hogy előkeressen egy zsebkendőt a táskájából.
A következő pillanatban valami elszakad bennem. Az utolsó, amire emlékszem, milyen édes íze van a vérének, ahogy a félelmével átitatva a nyelvemhez tapad.

Állj le, állj le, állj le, mantrázom magamban, ahogy érzem gyengülni a lány ellenállását. Megrogy a karjaimban, alá kell fognom, hogy talpon maradjunk. A marcangoló éhségem csitult ugyan, de nem elég, túl sokáig vártam, túl sokáig fogtam vissza magam, még akarok, csak még egy kicsit, még...
Megrezzenek, ahogy kicsapódik a bár ajtaja, és ez elég hozzá, hogy öntudatlanul is lecuppanjak a lány nyakáról. Az államon ugyan lecsorog a vére, ahogy kitágult pupillákkal, bestiális vicsorral felpillantok a kilépőre. A látványtól viszont leáll a szívem, mintha izomból gyomron vágnának.
Hyun...

◉  silhouettes ●     ◉