Soha nem volt családom. Illetve legalábbis biológiailag családom nincs. Egyszer volt, de a szüleimet soha nem ismertem, illetve valószínűleg testvéreim sincsenek. Vagy, ha van, akkor azt sem tudom, hogy hol, elvégre én árvaházban nőttem fel. Ettől függetlenül szerencsésnek tartom meg, mert az ottani gyerekekkel nagyon jól kijöttem, sőt, néhányat testvéremnek is tartottam/tekintettem és ez a viselkedésből is meglátszott.

Ha valami rosszat csináltunk és esetleg le is buktunk vagy valaki véletlenül elkotyogta, akkor mindig kiáltunk egymásért.
-Én voltam!
-Nem én voltam! Én csináltam!
-Nem is, csak engem akarnak bevédeni!
-Ez nem igaz!
Mindig egymásra vállaltuk, így végül soha nem tudták a nevelők eldönteni, hogy ki a hibás, ki mond igazat vagy épp ki hazudik, ezért végül elengedték a problémát és csak arra kértek meg minket, hogy takarítsunk fel, ha már esetleg valamit összetörtünk vagy sáros cipővel jártuk be a helyiséget.

Később voltak, akik elmentek, mert esetleg örökbe fogadtak vagy csak szimplán elérte a tizennyolcadik életévét és amiatt ment el, így persze nem maradt meg az itteni barátság örökre. Igazából nem is baj, mert én se terveztem örökre ide kötni magam érzelmileg.

A gimnázium éveim lettek érdekesebbek, főleg amikor betoppant egy srác az életembe, Chae Do-Yun néven. Jó fej srácnak tűnt és hamar össze is barátkoztunk. Néha eleinte olyan volt, mintha a bátyám lenne, hiszen mindig oda figyelt rám, mindig biztatott, támogatott, totálisan idősebb bátyként viselkedett és annak is tekintettem őt. Mondjuk néha úgy éreztem, hogy jobban ismer engem, mint ahogyan kéne, vagy hogy az időhöz mérten túlzottan jól kiismert. Persze ezt végül arra fogtam, hogy biztosan csak beképzelem vagy esetleg inkább csak én vagyok túlzottan egy nyitott könyv számára.

Idolnak előtte soha nem képzeltem el magamat. Tudtam énekelni és szerettem is, de soha nem gondoltam, hogy ezt hasznosíthatnám esetleg. Viszont Do-Yun mellett valahogyan ez is összejött és végül egy nagyon jó dolog sült ki belőle. A trainee évek mondjuk nem mindig voltak jók, de végül közösen azon is átestünk. A végeredmény pedig azt lett, hogy van egy szuper csapatunk, bandánk és jelenleg is turnénk lesz.

-Do-Yun! Hova lett a csokis tejem? - kiáltok neki ki a konyhából, amikor benézek a hűtőbe, hogy elővegyem az italomat, amit nem találok a helyén. Nagyon ajánlom neki, hogy nem vette el, mert akkor kapni fog érte.

Amikor feladom az italom keresését, szimplán csak becsukom a hűtő ajtaját, majd csak hangosan felsóhajtok. Néha idegesítő az együttélés, de nem tudok mit tenni ez ellen, hiszen szabály. Az más kérdés, hogy esetleg néha-néha kitekerném a nyakát, vagy valaki másét, attól függ, hogy ki húz fel éppen. Bár még mindig Yun van a legnagyobb hatással rám, mindenféle téren és értelemben. Nem csak azért, mert őt ismerem a legrégebben, ha nem más miatt is.

Ez jobb, ha egyelőre köztünk marad, mint titok, de amit még gimis évek alatt éreztem iránta, azok szépen lassan megváltoztak. Még én se tudom pontosan, hogy micsoda is ez, mit is érzek iránta, de annyit tudok, hogy már nem csak szimpla testvérként tekintek rá.

Egyelőre ezt nem akarom közölni vele és lehet, hogy soha nem is fogom, leginkább a banda érdekében, hiszen most a munkára kell koncentrálnunk elsősorban és nekem is az a prioritásom.