Habár nem hittem a szememnek, a megérzéseim egészen mást súgtak: azt, hogy ezúttal tévedek. Hinnem kellene annak, amit látok? Ezúttal miért lenne másképp? Egyáltalán hogyan lenne lehetséges az, miképpen ő… ő életben legyen? Szembogaraim ide-oda cikáztak rajta, próbálva felmérni a helyzetet és őt magát. Amy? De mégis… hogyan? Ahogy beszélni kezdett, nagyot nyeltem. Apámnak köszönhetően?
- Hazugság, ez… képtelenség. Apám a megtestesült gonosz – Vetettem oda foghegyről. Gyűlöltem azt a férfit és nem is tekintettem már apámnak. Talán sosem tekintettem annak, hisz ő sem nézett rám soha édes gyermekeként. Egy két lábon járó emlékeztető voltam neki, amiért édesanyám belehalt a szülésbe. Fájt ennek a ténye és az is, hogy valójában nem feleltem ezért a gaztettemért. Mégis engem gyűlölt miatta. Értetlenül figyeltem őt, de végül egyre lejjebb került a kard a kezemben. Hitetlenkedve ráztam gyengén és lassan a fejemet. Ahogy felemelte a kezét, egy pillanatra megrezzent a kezem, felkészülve arra, hogyha támadna, védekezhessek, de nem volt erre szükség. A tetoválás rajzolódott ki a karján, ami bizonyította, hogy közénk való.
- Amy… - Halkan suttogtam a nevét, miközben a kardot varázslattal eltüntettem az ujjaim közül. – Hogy lehetsz életben? Láttalak élettelenül heverni akkor… és ott… - A szemeit fürkésztem. Válaszokat akartam. Én tényleg képes voltam ott hagyni őt úgy, hogy még élt? De gyerek voltam. A szememnek hittem és féltem… és elmenekültem. Gyáva alak vagyok. Mindig is az voltam. Hány és hány alkalommal fogtam már magam és álltam tovább csak azért, mert úgy könnyebb volt? Hát, ez vagyok én. Úgy tűnik, sokkal korábban kezdtem ezt az életvitelt, mint azt sejtettem volna. - Beszéljünk... de ne itt. Menjünk egy privátabb helyre. – Egy csepp kétely még maradt bennem, de csupán már csak azért, mert nem akartam elhinni ezt az egészet. Így is pont elég nehéz volt az életem és szembenézni azzal, hogy egy fontos, hozzám közelálló személy gyűlöljön… nem voltam erre felkészülve. Viszont érezhető, tapintható volt a neheztelés Amy részéről. Mégis hogyan vívhattam volna ki a megbocsátását? Mégis… hogyan kellett volna feldolgoznom azt, hogy akit több éven át halottnak hittem: él?
Ha velem tartott, akkor a Tanácsterembe indultam. Közben a szemem sarkából figyeltem őt és minden lépését.
- Szóval… apám? Még él az öreg? – Kérdeztem egy csepp gúnnyal a hangomban, miközben beléptünk az ajtón és rágyújtottam egy cigarettára. – Örülök, hogy kettőnk közül legalább Veled jól bánt – Jegyeztem meg egy sóhaj után, majd hellyel kínáltam az ötszögletű asztalnál. Electra helye immáron az Ő helyévé vált.
Szólnom kellett volna a többieknek, de még nem álltam rá készen.

what's happening?

Különös volt szemtől szemben állni vele. Hiába követtem távolról és hiába nem voltak ismeretlenek az arcvonásai, most a tekintete rám ragadt. Rám, s oly’ sok idő után újra látott. De nem úgy, ahogy kellett volna. Bizonytalanságát megértettem és azt is, miért. Én sem fektetnék sok bizalmat egy olyan arcba, aminek halottnak kellene lennie.
- Túléltem, Isaac. Az apádnak köszönhetően. De vele nem tartod a kapcsolatot. Miért is tartanád? - nem akartam számonkérni erről. Ugyan nekem a férfival más kapcsolatom alakult ki, ami sokkal barátibb és közelebb hozott egymáshoz, mint szövetségest, ezért sem várhattam el Isaactől, hogy tudja, még életben voltam.
- Megértem, ha elsőre nem bízol bennem, de nem azért vagyok itt, hogy megnehezítsem az életed. - melleim előtt összefont karokkal meredek a kardjára, szinte elemezve annak veszélyességét. Nem féltem tőle. Fizikailag nem, mert ismertem minden lépését, még ha újakat is szerzett, attól még ugyanaz az ember maradt. Együtt edzettünk hosszú-hosszú időn át, kétlem, hogy a taktikái oly’ sokat változtak volna.
- De ha nem hiszel nekem, akkor talán ennek fogsz… - keserű, fojtogató érzés kerít hatalmába. Nem kellene hibáztatnom azért, mert nem hisz nekem, mégis kegyetlenül rosszul esik, hogy az első interakciónk ilyen félreértésekre alapozódik. Feloldom összefont karjaimat magam előtt, majd két tenyeremet felemelve mutatom neki, hogy fegyvertelen vagyok és ártalmatlan is a számára. Ezután a jobb karomon lecsúsztatom a hosszú ujjú felső anyagát, felfedve a bőrömre rajzolódott szimbólumot.
- Egy vagyok közületek. Azért jöttem, hogy csatlakozzak az Ötökhöz és megértsem ennek a különös…jelnek a lényegét. És a kardot, amit álmomban láttam. Nem vagyok démon Isaac… Se szellem, lidérc… Hús és vér vagyok. Csak adj egy esélyt, hogy elmeséljem mi történt miután magamra hagytál. - szúrósabb hangot ütök meg a végén, mialatt nagy erőkkel próbálom visszafojtani az ellenszenvet, amit tápláltam iránta. Évek óta bántott, hogy ott hagyott meghalni, mintha menthetetlen lettem volna. Ezek után nehezen tudtam belefektetni a bizalmamat, ami viszont a legborzasztóbb volt, az az, hogy még mindig hiányzott és végtelenül szerettem.

◉ 316 words ● Blood, sweat and tears ● note: you are back...? ◉

Számtalan éjjelen és nappalon át kísértett Amy halála és az utolsó pillanat, amikor láttam őt. Az egyik legnagyobb hibám volt ő, az, hogy gyáván ott hagytam – de akkor már mindegy volt. Ha maradok, Larissa szerint épp úgy odaveszek, mint a fogadott húgom. Mégis mardosott a bűntudat és ez az, ami sosem fog megszűnni. Egy lerázhatatlan béklyó.
Kezet fogtam vele és abban a pillanatban ejtette ki a száján a nevet, ami a szívem mélyén lapult. Amelia? Ráncolni kezdtem a homlokomat, majd a következő pillanatban elengedtem a kezét, hátrébb lépve.
- Amelia meghalt évekkel ezelőtt… - Végigmértem, majd kész voltam kardot rántani. Egy démon? Vagy alakváltó boszorkány? Mégis ki volt, aki itt állt előttem? A kérdéseire nehezen tudtam koncentrálni. – Mi vagy te, démon? Egyszer már eljátszottátok velem azt, hogy az ő alakjában kínoztátok az elmémet… többször nem dőlök be! – A kard megjelent az ujjaim között, készen állva arra, hogy lecsapjak rá.
Egy pillanatig sem gondoltam ugyanis, hogy ő tényleg az én Amy-m. Épp elégszer játszadoztak már a fejemmel, hogy tudjam, ő már tényleg csak a szívemben él. Méregettem tovább és valami belső hang azt súgta, még ne támadjak. Hallgattam rá.

what's happening?

Amikor először láttam Őt újra, az Ötök sokaságában, az emlékek záporozni kezdtek. Mintha valaki egy régi, poros könyvet nyitott volna ki az elmémben, és az évek óta elfeledett történetek újraéldetek volna. Nem volt könnyű felismernem őt, hiszen az idő és a távolság megtette a magáét. Mégis, az arca, a mozdulatai, a hangja, minden apró részlet ott lapult a tudatalattim mélyén, készen arra, hogy újra felszínre törjön.
Fél éve figyeltem őket. Észrevétlen árnyékként mozogtam, követtem az Ötök mindennapjait, tanulmányoztam a vadászok minden lépését. Kiismerni őket újra, megérteni a változásokat, amelyeken átmentem, mind elengedhetetlen volt ahhoz, hogy felkészüljek a belépőmre. Tudtam, hogy ha nem vigyázok, minden elveszhet, de talán csak bizonytalan voltam abban, hogy Isaac miként fogad majd, emlékszik e még rám, vagy ott, akkor, abban a pillanatban végleg lemondott e rólam? Az ő szemeiben halottnak kellene lennem és néha úgy gondolom az volna a helyes. Akkor nem kellene nekem sem eltűrnöm a változásokat és mások életét olyan csavarokba fordítani, melyekre nem számítottak. Lehet épp ezért is beszéltem a mobilomhoz oly' gyakran, megörökítve az érzéseimet és a múltamat, mert attól féltem nem lesz kivel megosszam a végén.
Az Ötökhöz viszont egy ellenállhatatlan kapocs kötött, mellyel még az ébredésem óta is barátkoztam. Nem értettem a jeleket, a kardot, az erőt, amit magammal hordoztam, de nyitott voltam a fejlődésre és az elméleti részek megértésére. Az egyetlen ember, akinek a véleményétől tartottam, az Isaac volt, a fogadott bátyám. Nehezteltem rá, sőt, talán dühös is voltam. Az emlékek, amelyekkel szembenézni kényszerültem, fájdalmasak voltak. De ott volt bennem az elhatározás is, hogy megértem azokat az okokat, amelyek ide vezettek bennünket. Mert még mindig hiányzott, rettenetesen, de nem tudtam ő miként akar viszonyulni hozzám.
A visszatérésem napja viszont a mával megpecsételődött. A szívem dübögött a mellkasomban, de az arcom rezzenéstelen maradt. Tudtam, hogy nem szabad gyengeséget mutatnom, nem szabad hagynom, hogy az érzéseim irányítsanak. Megfordultam a hang felismerése után. Tekintetem találkozott a férfi pillantásával. Az arca mintha egyetlen pillanatra megváltozott volna, mintha felismert volna, de aztán már nem tudtam mit higgyek. Megköszörültem a torkomat és kinyújtottam felé a kezemet.
- Amelia Morgenstern. Rég találkoztunk már, Isaac. - arcomat igyekszem kordában tartani, ugyanis nehezebbnek bizonyul ez a találkozó, mint amilyennek azt elsőre hittem. A légzésem szakaszosabbá vált, rendezetlenebbé, ahogy a másodpercek egyre lassabban ketyegtek. - Azt hiszem több kérdésemre is te tudsz majd választ adni. De talán kezdhetnénk az elmúlt évek megbeszélésével, mit gondolsz? - nagyon apró, halovány mosollyal próbáltam kompenzálni a távolságtartó hangsúlyomat. Nem akartam ellökni magamtól, se a keserű érzések ott marták a torkomat, ahol a leginkább fájt.

◉ 417 words ● Blood, sweat and tears ● note: you are back...? ◉

Rejtély övezte a történteket, de a legkevésbé sem érdekelt, mi történt a világgal; mekkora felfordulást és mekkora pusztítást okozott valami, aminek emlékét talán végleg elfelejtettük. A nő, akit szerettem, sokkalta jobban foglalkoztatott. Larissa Blackwell olyan volt, mintha csak aludna – fél évvel a történtek után álomba szenderült, ami örökkévalóságnak tűnt. Nem ébredt fel, bárhogyan is próbálkoztunk. Rettenetesen aggódtam érte, hisz tisztán látszott, hogy önmagától nem is fog felébredni. Talán átokkal altatták el, vagy blokkolta valami az elméjét, netán egy trauma okozta ezt nála… nem volt semmiféle tippünk. Én viszont kezdtem teljesen beletemetkezni a hiányába. Még szinte el sem kezdődött köztünk semmi, máris elveszítettem őt… legalábbis úgy tűnt.
Nem voltam hajlandó beszélni senkivel sem másról, csak Larissáról. Naponta legalább tízszer mentem le Elliothoz és Denisehez a laborba, hogy rákérdezzek, találtak-e már valamit. Ha Blair figyelemelterelésképp elhívott volna inni vagy vadászni, nemet mondtam. Ha egy újonc jött hozzám, őt is elzavartam.
Jobb volt így, egyedül a gondolataimmal, hátha megtalálom én magam a megoldást… Pedig lett volna mivel foglalkozni. Skyler nem volt jelen. Talán a történtek után úgy gondolta, nem próbálja visszaszerezni a bizalmunkat és maga mögött hagyott minket, de legfőképpen Blairt.
Elliot pedig gyakran próbálta a tudtomra adni, hogy a kütyü, amit készítettek – ördög tudja, minek nevezte el! Lokátor? Kard-bemérő valami? Szóval, hogy a kütyü jele erősen jelzett. A városban lehetett az új vezető, akinek ideje lett volna csatlakoznia hozzánk. De még ez sem volt elég gondolatterelés a számomra.
A tárgyalóban voltam, a könyveket bújtam megoldásokat keresve. Úgy nézett ki a terem, mint egy csatatér; ha nem volt szükségem már egy könyvre, a földön landolt, vagy félresöpörtem a nagy, öt szögletű asztalon.
Aztán rágyújtottam. Feszült voltam, nem vitás. Blair vadászni volt egy reggeli bejelentés következtében, talán Castiellel egyetemben, így az egyik beavatottnak muszáj volt hozzám fordulnia. Kopogott az ajtón, mire odafordultam. Vártam, hogy belépjen, ami meg is történt.
- Isaac… ne haragudj, hogy zavarlak, de itt van egy hölgy. Azt mondja, ide kellett jönnie, mert… hát, nem tudom, inkább beszélj vele – Magyarázta, majd nagyot sóhajtottam.
- Máris megyek… - Morogtam. Nem volt az ínyemre, de így, hogy senki sem volt elérhető közelségben, kénytelen voltam nem szemet hunyni fölötte. Elszívtam a dohányt, így hát olyan öt perc múlva jelentem meg az aulában, ahol már ott lehetett Ő is.
Először csak háttal láttam, így a szőke hajnak nem tanúsítottam nagy figyelmet.
- Szép napot. Miben segíthetek? – Léptem mellé, de ha előbb fordult az irányomba, ledöbbentem az ismerős arcvonások láttán. De ő halott. Amy halott volt, így csak… istenem. Mennyire hasonlít rá. Ez járt a fejemben, majd megköszörültem a torkomat és a kezemet nyújtottam. – Isaac Lestrange. Az egyik vezető volnék, állok a rendelkezésére – Kíváncsian néztem a lányt.