Egyedül ülök egy lepukkadt kis motel szobájának ágyán. A matrac kellőképp besüppedt már alattam a matrac ócska minőségétől, így az állandó fészkelődés miatt sokáig tartott mire kényelembe helyeztem magam. A sárgás, pislákoló asztalilámpa fény mocskosra festi az amúgy is foltokkal ellepett falakat, mintha valami mocsaras, radioaktív légtérbe szorultam volna. A szobát porcicák tömege repkedi körbe, de minden erőmet bevetem annak érdekében, hogy több figyelemelterelés ne zavarja meg a fontos pillanatomat. A telefonomat végre magam elé helyezem, óvatosan nekidöntve az ágytámlának, remélve, hogy a párna nem fog rejtélyes módon kicsusszanni alóla. Bekapcsolom a kamerát, majd mély levegőt veszek és nekikezdek. Még mindig furcsának tartom ezt az ötletet, de ha bármi történne velem...nos, azt hiszem ez a legjobb módja megóvni a történetem.

"Szóval...hol is kezdjem? Talán az elején. Sosem volt könnyű életem. Az idilli családi élet valahogy nem kanyarodott az én irányomba. A szüleim, Blairen Morgenstern és Leah Morgenstern vadászok voltak. Életüket a világ megtisztítására szentelték, de végül életüket vesztették egy vámpír vadászat során. Árva lettem... De szerencsére nem kellett árvaházba kerülnöm. Isaac, a fogadott bátyám, mindent megtett azért, hogy ne kelljen ott élnem. Testvérek voltunk...vagyunk. Mindent megtettünk egymásért." Kénytelen vagyok egy rövid szünetet tartani, hogy egyrészt levegőt vehessek, másrészt megemlékezhessek a szüleimről egy röpke pillanat erejéig. Hiányoztak... És hiányzott Isaac testvéri szeretete is, melyet már régóta nem tapasztaltam meg. Azóta a nap óta nem...

"Isaac oldalán sokat fejlődtem. Megtanítottam neki a szüleimtől örökölt mozdulatokat, trükköket, és ez volt az a pont, amikor elhatároztuk, hogy menni fog ez nekünk, elindulhatunk a vadászok útján. Egyedül azzal nem számoltunk, hogy a vámpír, akit a célpontunknak kijelöltünk,  nem volt könnyű eset. Az emlékeim azóta is...kuszák, homályosak, nem igazán tudnám megmondani a körülményeket. Csak annyira emlékszem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, utána mindent sötétség borított be. Maajd...felébredtem. Isaac zsörtölődő apja mellett, aki szüntelenül kérdezett a bátyám holléttéről. Nem tudtam volna neki megmondani, hisz'...Isaac... Te azon a napon köddé váltál. Nem tudom pontosan miért. Megfutamodtál? De hisz mindig olyan bátor voltál! Fogalmam sincs mi történt veled. Azt sem tudtam, hogy életben vagy-e még egyáltalán." Nevetésemet nehezen fogom vissza, ugyanis a történet végét már jól tudom és a válaszokat is. Nem voltam boldog, amiért Isaac magamra hagyott meghalni és évekig az árnyak takarásában élt. A helyében én mindent elkövettem volna érte. A biztonságáért, az életéért... De azt hiszem más prioritások vezényeltek minket és nem várhattam el tőle azt, amit én önzetlenül megadtam volna érte.

"Isaac apja befogadott egy időre. Addig, ameddig a saját lábamra nem tudtam állni és terepen is megálltam a helyem. Szükségem volt az erőre, a tapasztalatra, ezért elkezdtem külön vadászmunkákat végezni a város körül. Megkönnyítettem sokak életét egy elszabadult vámpírtól, egy vérfarkastól, aki nem tudta uralni magát. De volt más-más sok eset is, ahol különböző démonok után nyomoztam. Kiváló voltam. A szakma egyik legjobbja, mert szívemet és lelkemet is beleöltem a munkába. Dühös voltam mindvégig, amiért a bátyám elszakadt tőlem. Még ha akkor nem is tudtam, hogy életben van... De aztán fény derült az igazságra és Isaac... Isaac Lestrange. Te valóban életben vagy." Komoran nézek a kamera mélyébe, mintha csak Isaac lelkét akarnám becélozni. Az arcomon üde, cinikus mosoly köszön vissza, ahogy minden erőmmel próbálom visszafogni az iránta érzett dühömet. Nem volt mentsége, hogy is lehetett volna? Még ha azt is hitte, hogy meghaltam, nem kellett volna az erdő közepén hagynia. Nem volt elég, hogy a szüleim is olyan vadállatok áldozataivá váltak, mint majdnem én is? A vérszívó kis banda, akikért sosem tudtam empátiát érezni.

"Csatlakoztam hozzád, Isaac. Az Ötökhöz, hogy megváltsam a világot és megtisztítsam a Földet a sötéttől. Különc voltam. Vagyok. Azt hiszem a felépülésem óta nem is voltam társasági ember már, aki a barátokat és családot helyezi az előtérbe. Nem volt senkim és semmim, amiért ragaszkodtam volna. Ám ezzel, hogy kiöltem az ilyen gyengéd érzéseket magamból, váltam kitűnő vadásszá. S addig meg sem állok, míg a világ meg nem tisztul a szörnyetegektől." Egyik kezem a karomra siklik, s ujjaimat végigfuttatom az egyik tetoválás nyomán. Erről ugyan nem sokat beszélek, lévén, hogy ez az Ötökhöz kapcsolódó szimbólum. Arcom viszont most ellágyul. Isaac gondolata még mindig dühít, mégis örülök, amiért életben van és újra az életemben tudhatom. Olyannyira egyedül voltam, család nélkül, de most, hogy megint rátaláltam, talán újra felidézhetjük azokat a gyermeteg emlékeket. Mert ő még mindig a fogadott bátyám volt, akármennyire is voltam mérges rá. Fel kellene hívnom Isaac apját. A férfival az évek alatt szoros kapcsolatot építettünk fel, ami bizalmi alapokra helyezkedett. Annak ellenére, hogy ő miként bánt a fiával, velem védelmező és támogató volt. Nehéz volt párhuzamot húznom a jelenlegi és a korábban látott férfi viselkedése között, de hálás voltam neki, amiért számíthattam rá.
Egy mosolyt megejtek még a kamera irányába, aztán mély sóhajjal rázom le magamról az érzelmes gondolatokat. A telefonért nyúlok, majd megnyomom a képernyő közepén lévő karikát, ami már jelzi is, hogy a videóm elkészült. Pár pillanatig még elgondolkodva meredek a videófelvétel fülére, azon tűnődve, hogy talán jobb lenne, ha kitörölném...de aztán nem teszem. Ez egy emlék, s ha bármi is történne velem... Akármi... Legalább a történetem életben marad. Ezúttal Isaac is tudni fogja. Nem hagyom, hogy a világ elfelejtsen.



℘ Fájdalomátvitel ℘ A saját fájdalmadat tudod átruházni az ellenfelére. Például, ha egy kést szúrsz a saját combodba, azt te nem fogod érezni a képesség használata alatt, mivel az ellenség fog üvölteni a fájdalomtól. Azonban ez a képesség egyfajta kétélű fegyver. A varázslat végeztével a fájdalmat újra érzékelni fogod.