– Liz! – Rémálomból felébredve kiáltottam el magamat. Kinyújtott karral néztem a plafon felé és heves lélegzetvételek keretében kezdtem el magamhoz térni. A mellkasomat szorongattam, mivel éreztem, hogy a szívem egyszerűen ki akart ugrani a helyéről. Ránéztem az órára, ami öt óra ötvenöt percet mutatott, így realizáltam magamban, hogy öt perccel korábban keltem fel az ébresztő csörgése előtt. Egy sóhajt követően visszadőltem a párnára és nagyokat nyelve próbáltam visszaemlékezni az álomra. A halántékomat kezdtem el masszírozni az ujjammal, mivel láttam egyszer a tévében, hogy ez segít. Nem túl sok sikerrel, de azért egy-egy pillanatkép megjelent a fejemben.


Vörös színbe borult az egész táj a szemem előtt, szinte minden lángokban állt. Heather és Liezel egy karnyújtásnyira álltak előttem, viszont egyszer csak távolodni kezdtek tőlem. Hiába próbáltam beszédbe elegyedni velük, de meg sem hallottak. Persze követni sem tudtam őket, mivel olyan érzés volt, mintha egy futópadon sétáltam volna. Bárhogy erőlködtem nem értem vele célt és akkor hirtelen megálltak és felém fordultak. Mind a ketten könnyektől fakadó tekintettel néztek rám mosollyal az arcukon. Heather elővett egy kardot és Liezel mögé lépett. – Szeretlek! – Liezel száját csak ez az egyetlen szó hagyta el. Becsukta a szemét és egy határozott mozdulattal Heather a hátába szúrta a kardot. – N-ne…! – Elakadt a szavam. Nem tudtam hova tenni a látványt. Liz ezek után egyszerűen elporladt, a sokktól megmozdulni sem tudtam, ekkor ragadta meg Alec a vállamat. Magához fordított és mindkét kezével elkezdett rázni. – Siess! Menekülj! – Amint ezeket a szavakat kimondta, már futott is tovább pont abba az irányba, ahol Liz eltűnt és természetesen ő is hirtelen köddé vált. Heather csak állt ott, a szeme pedig vörösen izzott és egyre csak közelített felém. Ahogy közeledett egyre jobban kezdte beborítani a testét a köd. Amíg csak egy felhőszerű képződmény nem lett előttem. Egy robbanás keretében a ködből előbújt Hesperus és a kezét a fejemre tette. Vigyorgott egyet, majd a másik kezét az orrom elé helyezte, úgy mintha csentintésre készülne. Belenéztem a szemébe és mielőtt bármit is mondhattam volna, csettintett is.


Hangos csilingelésre keltem fel, az órára szegeztem a tekintetemet, ami már háromnegyed hetet mutatott, kikerekedett szemekkel figyeltem tovább a vekkert. – Ennyire nem lehetek idióta, hogy késsek a megbeszélésről. – Kipattantam az ágyból, hogy felöltözzek, de annyira kapkodtam és nem figyeltem oda, hogy a takaró rácsavarodott a lábamra, így a szekrényhez érve óriásit zakóztam. – Hülye, hülye, hülye…! – Sietve vettem fel a ruháimat, becsatoltam az övemet és a csuklómra helyeztem a karórát is. Megigazítottam a hajamat is, ami elég kócosan állt. Durván tíz perc alatt végeztem mindennel, így meg tudtam nyugodni, hogy azért valamilyen szinten időben kész lettem.


A csuklómon lévő időmérő eszköz ciripelt egyet, ahogy megütötte a hét órát és ezzel a tudtomra adta, hogy jelenésem van. Az ajtó fele vettem az irányt, viszont mielőtt kinyithattam volna, kopogó hangra lettem figyelmes. Kinyitottam és Larissa jelent meg előttem. – Szia! Minden rendben van veled? – A beavatottak különleges kapcsolatban álltak a vezetőkkel. Gondolom valahogy megérezte, hogy nem éppen jól indult a napom. – Larissa, rémálmom volt, de azon kívül semmi gond. Ne izgulj! – Nyugtattam meg, hogy semmi oka az aggodalomra. – Ha már itt vagy, akkor mehetünk együtt a megbeszélésre. Mint vezetőnek neked alapból ott a helyed és persze nekem sem árt, ha ott vagyok és meghallgatom mit „magyaráz” Isaac. Vagy Blair. – Viccelődtem, majd a vállammal az ő vállát meglöktem egy kicsit. Beleegyezően bólogatott, szóval magam mögött becsuktam az ajtót és elindultunk.


Rengeteg ismerős arc várta, hogy megérkezzünk, csak mi ketten voltunk azok, akik hiányoztak a megbeszélésről. Larissa megsimogatta a hátamat és ott hagyott a tömegben, hogy Isaac és a többi vezető mellé álljon. Üdvözölték a csapatot és egy rögtönzött beszédet tartottak. Elmondták a legfontosabb híreket a jelenlegi helyzetről, ami zajlik a világban, illetve mindenkit hatalmas koncentrációra és óvatosságra kértek meg. A beszéd végén mindenki szétszéledt, a legtöbben felderítésre mentek, én meg csak ott álltam és néztem ki a fejemből. Megláttam Lizt, Castiellel diskurálni. Egy darabig bámultam őt, de amint rám pillantott elmozdítottam a tekintetemet. Nem tudtam a szemébe nézni. Nem tehetek róla, de elfelejtettem a szerelmemet és ezt nem tudom megbocsátani magamnak soha. Tudom, nem tehetek róla, mert nem az én hibámból alakult az egész, sőt ha úgy lenne, érte ismét megtenném ezt az áldozatot. Visszanéztem rá és láttam, hogy mosolyogva jön felém. Annyira ideges lettem, elkezdtem remegni. Nem tudtam mit csinálni, szóval egyszerűen elszaladtam. A lábaim maguktól vittek egyenesen a szobámba.


Magamra zártam az ajtót és nekidőltem. Csukott szemmel nagyokat sóhajtottam, próbáltam megnyugodni. – Nagy barom vagyok…! Bizonyára csak érdeklődni szeretett volna, hogy hogy vagyok. Én meg elfutok előle, mint valami gyerek. – Leültem az asztalhoz és a billentyűket kezdtem el nyomkodni. – Még jó, hogy mindig van nálam egy hordozható szintetizátor. – A hangszer mellett ott volt egy gitár is, így teljesen ellazított a látványuk. Feltörtek a régi emlékek, mikor még a bandában voltam. Megpengettem a gitárt. – Ez egy törékeny világ. – Az a dal jutott azonnal az eszembe. Mosolyra kerekedett a szám. Visszatettem a helyére a gitárt, felpattantam a székből és egy nagy levegőt vettem, majd kimentem az ajtón, hogy visszamenjek a nagyterembe.