"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egyszer már sikerült eltennem láb alól, mi a garancia arra, hogy még egyszer nem sikerülne? Még ha most más bőrben is jelent meg előttem, bizonyára akadnak gyengepontjai. Mint ahogyan nekem is, épp ezért nem akarnám sokáig húzni a vele való társalgást, még a végén tényleg letépi a fejemet. - A fenyegetéssel nem érsz el sokat. Vagy komolyan gondoltad és ilyen gyerekes bosszút akarsz? Mindketten tudjuk, hogy ennél tudsz kreatívabb is lenni.- egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne próbáljam feszegetni a határait. Volt benne valami vérpezsdítő, amiből többet akartam látni. Vele egyenletes tempóban lépek hátra, még ha nem is akarom hagyni, hogy ennyire ledomináljon. Magamat megszégyenítő zavart mosollyal konstatálom tovább a köztünk billegő erőbeni viszonyokat, már-már azt lattolgatva, hogy inkább futnom kellene. Nem véletlen, hogy a mögötte tátongó kijárat oly’ csábítónak tűnik jelenleg, ezért is kapom ide-oda a pillantásomat, várva a tökéletes pillanatot. - Szívesen? - nem tudom mit vár, biztosan nem ezt. Fordított esetben én sem repesnék az örömtől, ha megölnének, aztán elásnának. Bár elsősorban az érdekelne, hogy miként tértem vissza az élők soraiba, mert hát valljuk be, nem hétköznapi, hogy az ember csak úgy megdöglik, aztán feltámad, mint Jézus. - Egy szál virágot? Mi van? Romantikus lelked van? - a gúnyolódás nem csillapodik, tovább feszegetem azt a húrt, remélve, hogy még nem pattan el olyan könnyen. Igazán szimpatikus amikor ilyen vad vagy csak a halálfélelem teszi ezt ennyire izgalmassá. Akármelyik opció is legyen, kettős érzelmek kavarognak bennem. Menekülni és maradni is akarnék, ám félő, hogy a szar döntésemnek köszönhetően nem kerülök ki ebből élve. Karjaim kereszteződnek, miközben egy hűvös mosollyal figyelem az enyhébb dühkitöréseit. A szavaim valószínűleg úgysem hatnának rá, de mindent elkövetek annak érdekében, hogy mentsem a bőrömet, ha esetleg villámokat szóró szemekkel vetődnek nekem. - Tehát visszatértél a halálból, hogy bosszút állj rajtam. - mintha csak valami napi hír megbeszélését fejtegetném. Meglepett, ez valóban igaz, ugyanakkor sejtettem, sőt, számítottam arra, hogy ez az örökös bújkálás úgyis a végéhez ér egyszer. Nem voltam biztos abban, hogy mikor, de alá kell írnom, hogy a nő felülmúlta minden elvárásomat. - Nos, ez igazán különleges. - hangomban egy cseppnyi izgalom, gúny csendült. Nem tudtam elhinni, hogy egy ballépés miatt ilyen messzire sodródtam a biztonságtól. Ahelyett, hogy aznap a megfelelő személyt ölöm meg, most ezzel a nővel ragadtam, akinek persze vissza kellett tennie a lábát az élők közé. - Nem gondolod, hogy az egészet túlreagálod? - folytatom, miközben lassan megmozdulok, hogy egy lépést tegyek oldalra, a kijárat irányába. Mindvégig szemmel tartom őt, mintha csak egy vadállat lenne, amely bármikor rám támadhat. Hiszen nem is volt ez másként. Dühös volt, más volt, mi oka lett volna visszafogni magát? - Ami nem öl meg, az megerősít… - ismétlem el szavait egy kurta mosollyal kísérve azt. - Tudod, az életben sok mindent túl kell élni. - vonok vállat végül, és eljátszom a lehető legnagyobb erőfeszítéssel, hogy amúgy nyugodt vagyok és nem dobog a mellkasomban a szívem úgy, mintha ki akarna törni. - Lehet, hogy neked is inkább tovább kéne lépned. Mi értelme van visszatérni a múltba és harcolni a csatát, amit már egyszer elvesztettél? - itt megállok, hogy felmérjem mennyire hatnak a szavaim és fel is készülök, ha esetleg nekem akarna ugrani. Tudom, hogy minden szó, amit mondok, lehetőséget ad nekem az időhúzásra és a menekülésre. Az ajtót hatalmas erőkkel vágja be, a hangra össze is rezzenek. Gyönyörű… Az lett volna a kiutam ebből a pokolból… - Ha tényleg ártó szellem lennél, már megtetted volna azt, amit terveztél, nem igaz? - kérdezem, miközben próbáltam eltusolni a múltbéle tettem komolyságát. - De te még mindig itt állsz és beszélsz hozzám. Lehet, hogy mélyen belül te sem vagy biztos a szándékaidban. - kénytelen vagyok szélesen elvigyorodni, már-már a őrületig vezényelve a türelmemet. Nevetséges miként szorított a sarokba, én pedig hagyom neki. A belső zavaraim ellenére kénytelen vagyok fenntartani az érzelemmentes álarcot, bízva abban, hogy a nő dühét logikával és érveléssel csillapíthatom. Meg persze a két szép szememmel, amiért olyannyira odáig volt aznap este. - Akkor miért húzod az időt még inkább? Azt akarod, hogy befogjam? Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy élvezed ezt. - oldalra billentem fejemet és vigyorogva mérem fel a nő feszes testtartását. Visszafogta magát, ez kétségtelen. De vajon miért? Ennél könnyebb célpont nem is lehetnék a számára. Ezüst tálcán kínálom fel magam, ő mégis játszadozik, mint valami vadállat a prédájával. - Na persze… Ha jól is tippelnék, kétlem, hogy tartanád a szavad. - halk, keserű nevetés szökik ki belőlem az önsajnálat és a kilátástalanság miatt. - De ha nagyon megerőltetem magam, akkor valami halhatatlan szerzet lehetsz. Zombi? Talán. Vámpír? Talán. Nem találkoztam még a fajtáddal. - hallottam már egyet s mást ezekről a lényekről, de a saját fajom sokkal fontosabbnak bizonyult, mint bármi más. Legalábbis az, hogy ne én dögöljek meg valami Áldott által, nekem kellett cselekednem és megelőznöm a sorsot. - Tehát mégiscsak jó volt. - fölényes mosolyommal konstatálom a pillanatnyi győzelmemet. - Szeretnéd, hogy emlékeztetőt kapj róla? Ha már ennyire élő vagy…megint. - nem mintha lenne nagyobb merszem hozzányúlni. Ameddig ki nem derítem miféle fajjá kovácsolódott és hogy egyáltalán eltörné-e egyesével az ujjaimat, ha hozzáérnék. - Ez a kérdés bennem is sokszor felvetül. - igaza volt, nem voltam a legkedvesebb, legjófejebb fazon a vidéken, de nem is erőltettem meg magam annak érdekében, hogy mintaférfi legyek. Volt elég bajom az életben és nem voltam hajlandó mások kedvéért változtatni a modoromon. Megugrok abban a pillanatban, amint elém ér és tekintetem találkozik azokkal a sötét szemekkel, melyeket még nem láttam tőle. Megváltozott. Most már biztosra vettem. A közelségével és az ismeretlen erejével sakkban tartott. Földbe gyökereztek a lábaim és meg sem mertem mozdulni, mert ő volt kontrollban. Ám a pillanat nem tart sokáig, mielőtt még a nyakamhoz hajolna, ellök magától, én pedig a földre esve nyögök fel, még a levegőm is bent ragad egy pillanatra. - Hihetetlen! - nevetek fel szórakozottan a padlóról. - Tényleg vámpír vagy! - folytatom a röhögést, s még el is nyúlok a retkes parkettán. Miféle szarba nyúlhatott, ami miatt vámpírrá vált? Ez az egész történet kezdett komikussá válni és már kezdett elmosódni egy határvonal az őrület és a józanság között. Hiszen’ ez az egész nem lehetett ennyire valós! - Segítek kitalálni miért váltál vámpírrá. Cserébe nem nyírsz ki. - két könyökömre támaszkodva kelek fel félig, de nem igazán merem megközelíteni az ajtóban ülő nőt. Jobb itt nekem a hideg parkettán, ameddig le nem csillapodik ő is és az én röhögőgörcsöm is alább nem hagy. - Alapból nem neked kellett volna meghalnod…Flore? Flore. Csupán rosszkor voltál rossz helyen. Hadd tegyem jóvá, hogy a halálod ne legyen oktalan. - az egyetlen, ami fontos volt jelenleg, az a saját irhám mentése. Ha a kedves kis egyezséggel hatással vagyok rá, akkor máris nyert ügyem van. Mellesleg valamennyire dereng már a neve, legalábbis olyan könnyedén csúszott ki a számon.
Lucius Croce
A vérem különleges. Íze, akár a karamell, de utóíze, mint a föld, amely minden korttyal mesél. Az illatom az égetett cukorhoz hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
I'm sorry.. But the old Florence can't come to the phone right now Why? Oh, 'cause she's dead!
Nem értékeltem a poénjait, hiába voltam oda a szarkazmusért, magam is évek óta gyakoroltam, legfeljebb nem csillogtattam meg a tehetségem mindenkinek. Ő mondjuk nem kapott belőle azon az estén, szimpatikus volt, nem tűnt olyan fickónak, akit le kell koptatnom valami kreatív dumával. Nagyon szerettem volna, ha valaki közli velem, hogy feltalálta az időgépet vagy időutazós képessége lett, szívesen hasznát vettem volna valami hasonlónak. Nem voltam telhetetlen, csak tudatni akartam a múltbeli énemmel, hogy kerülje el a fickót, sőt, ha lehet köpje arcon vagy térdelje tökön, amint felbukkan. Bármelyik klasszikus megoldás működött volna, még mágiához sem kellett volna folyamodnia az akkori Florie-nak. Próbáltam nem újraélni a jelenetet, amikor magamhoz tértem a föld alatt, mégis csak arra tudtam gondolni, ami logikus volt. Ha arra gondolsz, mire ne gondolj... furcsa lenne, ha tényleg másra tudnál gondolni. Régen amikor ideges voltam, a kedvenc zongoradarabomat játszottam le a fejemben újra és újra, amíg meg nem nyugodtam, viszont a zongora gondolatától is dühös és elkeseredett voltam. Nem tudtam, hogyan nyugtassam le magam, különösen a felfokozott érzelmeim miatt, amikkel nagyon nehezen birkóztam meg, vagy leginkább sehogy se. - Talán kipróbálhatnánk te hogyan kaparod ki magad a föld alól. - döntöttem oldalra a fejemet, komolyan megfordult a fejemben, miszerint kiráncigálom az erdőbe és élve elásom. Sokkal jobban éreztem volna magam utána, még akkor is, ha időben kihalásztam volna és nem ölöm meg. Ugyanakkor nem akartam olyan lenni, aki vámpírrá válása után teljesen kifordul önmagából, már amúgy is túl sokat változtam. - Igazad van! - bólogattam az ajkamba harapva, majd tettem egy lépést az irányába. - Biztosan sok időt fektettetek a helyszín kiválasztásába. Köszönöm, igazán hálás vagyok! - Hangom csak úgy csöpögött a gúnytól, ennél többet bele se tudtam volna rakni a szavaimba. Rohadtul nem értettem, mit gondol, megnyugszom és megkímélem az életét, ha játssza az eszét és felbosszant? - Mondjuk azért legalább egy szál virágot rakhattatok volna a földkupacra. Akkor nem lennék ennyire mérges. - forgattam a szemeimet, nem tudtam, hogyan érzékeltessem vele még jobban, mennyire ki vagyok rá bukva, s hogy ezt nem oldja meg ha jártatja a lepcses száját. Mert beszélni aztán tudott, ez volt a különleges képessége, legalább valamihez értett is. Őszintén szólva nem értettem, hogyan is türtőztettem magam és nem téptem fel a torkát, ha másnak nem is, tápláléknak biztos jó lett volna, érte nem lett volna kár. Éreztem, ahogy egyre inkább forr bennem a düh, ha még mindig élő ember lettem volna, biztos felugrik vagy kétszázra a vérnyomásom, az arcom pedig úgy vöröslene, mint egy pipacs szirmai. - Szerintem itt nem az a lényeg ki elől menekültél. A lényeg, hogy megtalált, aki miatt bujkáltál, még ha nem is rám számítottál. Meglepetés! - tártam szét a karjaimat egy nem túl kedves vigyor kíséretében. Úgy éreztem, a maradék józan eszemet is elveszítettem és sokkal kezelhetetlenebbé váltam, mint boszorkányként. Nem csodáltam, hogy a családom sem szívesen volt a közelemben, minden apróságon felhúztam magam, dühös voltam az egész világra, én sem akartam a saját közelemben lenni, de hát az ellen nem sokat tehettem. - Hidd el, akkora hibát még soha nem követtem el, többet nem fordul elő. Mondanám, hogy ami nem öl meg az megerősít, de az én esetemben a halál is egész jó munkát végzett. - vontam vállat, majd hátranyúltam és becsaptam az ajtót magam mögött, amibe beleremegett az egész szoba. A legrosszabb tényleg az volt az egészben, hogy saját magamat is ugyanúgy okolhattam a halálomért, ahogyan őt is. Annyi filmet lát az ember, annyi rossz hírt hallani a rádióban és a tv-ben, mégse gondolja senki, hogy vele is megtörténhet a legrosszabb, pedig a halál nem válogat, bárkire lecsap, akár jóképű, huncut férfiak képében is. Sosem tudhatod. - Csodásan érzem magam. Végtére is, visszatértem az életbe csak azért, hogy bosszút álljak rajtad. Azt hiszem ezt hívják ártó szellemnek. - vigyorodtam el, nem akartam felfedni még a fajomat, el akartam szórakozni vele, kíváncsi voltam, mennyire hiszékeny vagy mennyire van beszarva. Nem volt akkora őrültség szellemekről beszélni, mikor egy gyilkos és az áldozata álltak egymással szemben, amire általában nem kerül sor. Mégsem gondoltam, hogy elhinné, de legalább tényleg jól szórakoztam, ennyi járt nekem. - Szerintem most jött el az a pont, amikor jobban teszed, ha befogod a szád vagy megválogatod a szavaidat. Már ha túl akarod élni a ma éjszakát. - vontam vállat egy érdektelen arckifejezéssel, rajta múlott, én tényleg kezdtem elveszíteni a türelmemet, nem sokon múlt, hogy kárt tegyek benne. - Tippelhetsz. Ha jól válaszolsz, túléled. - néztem végig rajta hunyorítva. Nem ez volt a tervem, mindenképp szerettem volna megbüntetni valamilyen módon, amint megihletődtem. Nem akartam én csak úgy egyszerűen megölni, az túl kegyes lett volna. Valami kreatív és fájdalmas kínzást kellett kitalálnom, nem volt rossz kezdet, hogy a frászt hozom rá. - Szerinted visszagondolva jó emlékekkel lettem gazdagabb? Egy jó dugás elfeledteti velem, hogy utána kinyírtál? - a szóhasználatomból érződött, mennyire magára haragított. - Nem tudom milyen gondok vannak a fejedben, de csodálkozom, hogy még senki sem vert agyon. - ingattam a fejemet és vettem egy mély levegőt, hátha nem rontok neki abban a pillanatban, ahogy újra kinyitja a száját. Nem. Tévedtem. Már a hangjától kezdtem a falra mászni, de az az egy mondat igazán kihozta belőlem az új, nem túl szelíd énemet. Ráemeltem a tekintetem, majd a következő pillanatban előtte teremtem, sötét erekkel a szemem alatt, egy különös, sziszegő, morgó hang tört fel belőlem, ahogy előbújtak a szemfogaim. Megragadtam a két vállánál fogva és csaknem a nyakába haraptam. Még időben türtőztettem magam és nagyot taszítottam a testén, amitől a földre huppant, próbáltam visszafogni az erőmet, ne tegyek benne nagy kárt. - Neked kellene hálásnak lenned! Ha nincs önuralmam, már halott lennél! De remélem most boldog vagy, választ kaptál a kérdésedre! - csattantam fel, kiabálva a szavakat az irányába és visszasétáltam indulatosan az ajtóhoz. Újra és újra teleszívtam a tüdőmet a dohos levegővel, mígnem lecsillapodtam annyira, hogy újra normális, emberi arcom lett. Odahúztam az ajtóhoz egy széket és leültem rá, keresztbe tett lábakkal. - Nem tudom mire gondoltál, de bökd ki gyorsan, mielőtt meggondolom magam és letépem a csinos kis fejedet! - Nem finomkodtam többé, a szavak lövedékként hagyták el a számat, talán az agresszív hanglejtésemből végre felfogta, hogy jobb, ha viselkedik. Reméltem, hogy megérti, mert nem akartam ilyen könnyedén elvenni senkinek sem az életét, még az övét sem.
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Lehet könnyebb dolgom lenne, ha Rhie-t és Wooshin-t is jobban belekevertem volna ennek a sűrűjébe és most velük együtt bujkálnék. Akkor nem lenne ennyire kicseszett unalmas minden és a fejem sem kattogna azon, miként ásták ki pont azt a hullát, akit mi tettünk el láb alól. Ha voltak is nyomok, ami arra vezettek, hogy a helyi zsaruk találtak rá, akkor már rég tele lenne a hírével a papír. De egyetlen lap sem fedte le ezt az eszméletlen sztorit, ami csakis azt jelenthette, hogy akármi történt a hullával, az nem a hatóságok karmaiban kötött ki. Rhie és Wooshin sem voltak ártatlanok, de ezzel tisztában is voltak. Amennyit most ők is tudnak tenni, az nem volt különb az én rejtőzködésemnél sem, csak épp más területeken, hogy kevésbé fogjanak gyanút. Ők is ugyanúgy sarasak voltak, akárcsak én, hisz’ a hullát nem egyedül tüntettem el. Szerencsétlenek… Ugyanakkor be kell vallanom eddig igenis hű csatlósoknak bizonyultak és a velük töltött időm sem veszett kárba soha. Nem mintha annyira kerestem volna a haveri társaságokat, de ez a duó tényleg a nyakamra nőtt már. A késő esti piálások, hajnalokig tartó virrasztás és az idióta poénjaik, mind olyan tényezőkké váltak, amiket nem vetettem meg. Épp ezért bíztam meg bennük, akármennyire is volt nehéz kapcsolatokat létesítenem másokkal. Nyitottak voltak rám, ezt pedig nem voltam rest kihasználni sem. Ők tudják egyedül hol vagyok, de még nekik sem részleteztem teljesen, csak annyit, hogy motelről motelre fogok ugrálni a következő hónapokban, felélve azt a kis összeget is, amivel rendelkeztem. Tökéletes terv volt. Mégis füstbe ment… - Az attól függ melyiket szeretnéd. - zavartan vigyorgok tovább. Nem feltétlen azért, mert rettegnék tőle, csak épp az a nem kellemes, amikor valaki, akinek rohadtul nem kellene életben lennie, most az ajtódon kopogtat és nincs szelíd hangulatában. - Ugyan már! Megadtuk a módját! Az erdő legcsendesebb gödrét kaptad, így nem kellett szomszédokon osztozkodnod. - nem mintha ezzel javítanék a helyzeten, de valamelyest egész szórakoztató állapot ez itt. Minél tovább meredek rá, annál szélesebb vigyor ragad az arcomra. - Honnan tudhattam volna, hogy majd a hulla fog a nyomomba lépni és nem a zsaruk? Valld be, szivi, hogy ennek semmi értelme sincs. - ciccegek is egy sort az idegei megtépázásának érdekében. Tényleg bejött, hogy ilyen vadmacskás lett, habár a jókislány mivoltával sem volt semmi problémám. - Ha hazudnék, akkor már bedőltél volna neki. Éppúgy, mint azon az éjszakán. Vagy a haláloddal az emlékeid is…tudod, meghaltak? - utalok arra az estre, amikor önkéntesen dobta magát a karjaimba, mert annyira hatottak rá a szavaim, hogy egyszerűen nem tudott volna nemet mondani nekem. Másrészt akkor még másnak hittem őt, mint aki volt. Ezáltal pedig a legdurvább hazugságokat is bevetettem volna, csak hogy magammal csábíthassam. Ugyanis az Áldottnak nem szabad léteznie ezen az idősíkon. Addig nem, ameddig én is részese voltam. Kényelmetlen szitu ez az egész, mert sosem szerettem szembesülni a hibáim következményeivel. Épp ezért is kerestem olyannyira azt a kijáratot, de ő nem akart volna odébbállni és békét kötni. Nem hibáztathatom, valószínűleg én se lennék a legbékésebb, ha a gyilkosommal való újratalálkozással szembesülnék. Csak legalább adhatna egy esélyt, ha már olyannyira tetszettem neki korábban. Ha nem így lett volna, akkor nem feküdt volna le velem. - Látom nagyon jól szórakozol. - vele egyenletes arányban vigyorodok el ismét. Bár ki tudnám belőle olvasni a gondolatait, mert a mosolyából ítélve tényleg valami gonoszságon töri a fejét, amivel csak még inkább felcsigáz. Na persze amiatt nem féltem, hogy esetleg megölne. Már egyszer végeztem vele, mi a garancia arra, hogy ne tudnám azt megismételni? - Nem lenne egyszerűbb? Mintha mi sem történt róla, másrészt…nem kellene inkább köszönetet mondanod? Jobb formádban vagy, mint valaha. - észreveszem azért rajta azt a titokzatos, erős kiállást, amit korábban nem. A végén még tényleg jót tett neki ez az egész trauma, mert most akármilyen erők is lakozzanak benne, az mentette meg és emelte fel a porból, hogy egy jobb verziójává tehesse. - Tehát? Mi vagy most valójában, ha nem ember és nem boszorkány? - oldalra billentem a fejem, a mosolyom csupán félig csüng ajkaimon, az is csak azért, mert kezd felemészteni a kíváncsiság, hogy mégis miféle teremtményt kreálhattam. Hisz’ az én tetteim következménye állt most itt előttem, tudni akartam hogyan úszta meg. - Magadnak akarsz hazudni vagy nekem? Mert akármelyikkel is próbálkozol, nem hihető egyáltalán. - egyik szemöldököm cinikus arcvonásokat követően szökik az égbe, miközben a szemeim is kissé megremegnek a visszafojtott ingerektől. Bosszant, hogy most itt játssza az eszét, holott az elején semmi problémája nem volt azzal, hogy egy vadidegennel bújjon ágyba. Másrészt a szexre se panaszkodhat, kapott egy kitörően jó élményt még így utoljára. - Inkább hálásnak kellene lenned. - jegyzem meg vállat vonva, magamban végleg elengedve a neheztelő érzéseket az ő “hányingerkeltő” véleményére, s inkább jobbnak is tartom, ha leülök a mögöttem lévő matracra. Hosszú éjszakánk lesz, de azt nem fogom hagyni, hogy bármilyen módon próbáljon bosszút állni. Egyelőre még meghallgatom, majd lelécelek, aztán…max szólok Rhienek és Wooshinnek, hogy akadt egy kis problémánk. Vajon mennyire lenne nehéz még egyszer kinyírni? Még ha nem is az a Nephiel volt, akinek hittem, most igencsak irritáló tényezővé kezdett válni, azt pedig nem értékeltem, ha meg akarta nehezíteni a mindennapjaimat. - És mi van akkor, ha egyezséget kötünk? - könyökölök hátra a matracon és onnan vizslatom bosszús arcát.
Lucius Croce
A vérem különleges. Íze, akár a karamell, de utóíze, mint a föld, amely minden korttyal mesél. Az illatom az égetett cukorhoz hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
I'm sorry.. But the old Florence can't come to the phone right now Why? Oh, 'cause she's dead!
Régen imádtam a földet, olykor kesztyű nélkül kertészkedtem, amivel anyámat persze kiborítottam, de teljesen más élmény volt a napsütötte, meleg földet a kezeiddel érinteni. Épp annyira kellemes volt, mint a növények leveleit vagy szirmait az ujjaid között tartani óvatosan. Már semmilyen kapcsolatom nem volt a kertemmel, néha azon kaptam magam, hogy az udvarban dühösen meredek a virágokra és gyógynövényekre, mintha bármit is ártottak volna nekem. Az esetek többségében viszont odanézni sem akartam, mert akárhányszor megtettem, a hideg teljes mértékben átjárta a testemet, szorított a mellkasom és nem kaptam levegőt. Éjszakánként néha még mindig ugyanazt az álmot láttam, amiben abban a gödörben vagyok, a sötétben, oxigén nélkül, a föld pedig szép lassan eltelíti először a számat, majd az orromat, végül beömlik a tüdőmbe. Azt gondoltam, majd a zene segít lehiggadni, segít abban, hogy újra önmagamra találjak a halálban is. Ki hitte volna, hogy még nyomorultabbul fogom érezni magam, amint megérintem a billentyűket? Mindent elveszítettem, s ezért csak egyvalakit tudtam okolni. Kezdtem elveszíteni a józan eszemet, mikor már a harmadik motelből küldtek el azzal a mondattal, hogy nemrégiben még itt volt a fiatalember, azonban már napokkal ezelőtt tovább is állt. Mégis úgy éreztem, ez a nap lesz az én napom, bíztam, reménykedvem, az összes megmaradt pozitív energiámat ebbe fektettem, nem is hiába. Amint megpillantottam az arcát, egy mozdulattal szerettem volna kivégezni, meg sem várni, hogy megszólaljon. Kitépni a szívét vagy kitörni a nyakát, legalább megpróbálni megölni, a testét pedig egy hideg gödörbe vetni. Annak külön örültem volna, ha ő sem egyszerű ember és feltámad, legalább keresztül kellett volna mennie mindazon a szörnyűségen, amin nekem is, ez pedig vígasztalt volna. Ehelyett amellett döntöttem, kínzom egy kicsit, nem szabadítom meg a szenvedésétől olyan egyszerűen és könnyedén. - Második körre? Mégis mire gondolsz? A fojtogatásra vagy arra, hogy elástál az erdőben, mint egy kutyát? Nem... még a kutyák is kapnak temetést manapság! - csattantam fel, nehezebben türtőztettem magamat az átváltozás óta, ezt jobb volt, ha ő is megpróbálta észben tartani. Én már nem az a lány voltam, akivel abban a hotelben találkozott. Az a Florence halott volt, köszönhetően neki. - Ó, szóval nem ezért váltottál olyan sűrűn szállást? Mi ez, valami kocsmatúra csak pia nélkül? Tudsz te ennél jobban is hazudni. Erőltesd meg magad! Minimum fektess bele annyi energiát, mint a meggyilkolásomba és az eltüntetésembe. Mondjuk... az se ment valami jól. - Az államra tettem az egyik ujjam, mintha komolyan elgondolkodnék valamin. Ennyire idiótának nem tűnt a megismerkedésünkkor, de talán csak félreismertem. Azt sem néztem volna ki belőle, hogy véget vet az életemnek, és hát... Kifejezetten élveztem az arcára kiült döbbenetet, az undort, ami talán annak volt köszönhető, hogy halottnak kellett volna maradnom, nem is igazán érdekelt, mi baja. Nagyobb gondja nem lehetett az enyémnél, hiszen ő vette el a kicseszett életemet. Megérdemelte az összezavarodást, a kérdéseket, amikre nem tudott választ találni, a rémületet. Egy kis betekintést nyerhetett az új életembe. Nem feleltem a feltett kérdésre, mindössze aprót ráztam a fejemen és úgy vigyorogtam, mint egy kislány, aki rossz fát tett a tűzre, de azért viccesnek találja a gaztettet, felelősséget pedig nem akar vállalni érte. A viselkedésemmel ellentétben nagyon szerettem volna beverni a képét, amit sejthetett is, hiszen az egyik pillanatban dühösen kifakadtam, a következőben széles mosoly ült az arcomon. Kicsit ő is hasonlóképp viselkedett, ám ezt a félelmének tudtam be, a szíve hevesen vert, amit nem tudott többé elrejteni előlem. Vagy talán csak izgatott lett, hogy újra megölhet. - Nagyon különös felfogásod van. Életben vagyok, akkor vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi. Ezt szeretnéd? Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. - Nem tudtam elrejteni a szarkazmust a hangomból, annyira feldühített, ott helyben le akartam tépni a fejét, nehezen fogtam vissza magam, még jó, hogy szorult belém egy kevés önuralom. - Jézusom... mármint a hányással? Na, azzal nem lesz gond. Atya ég... - torzult el az arcom, lelki szemeim előtt láttam, ahogy fölém kerekedett az ágyban. Tényleg felfordult a gyomrom, amiben a szobában terjengő szagok sem segítettek. A szám elé raktam a kezemet, mintha az segített volna visszafogni a háborgó gyomromat. - Rosszul vagyok tőled. Csak azt sajnálom, hogy egyáltalán hozzád értem. Mi a fene bajom volt?! - fakadtam ki újra, szándékosan kerülve a kérdéseit. Kinek képzelte magát? Megölt, eltemetett, majd lelépett, mint aki jól végezte dolgát. Én meg majd engedelmesen válaszolok neki. Hooogyne. Várnia kellett egy kicsit, mielőtt bármit is elárultam volna neki, ez volt a minimum.
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
A kinti vihar megegyezett a fejemben dúló káosszal, ami épp annyira cseszegette a nyugalmamat, mint a véletlenszerű villámlások és dörgések sorozata. Valamiért arra az estére emlékeztetett az egész, amikor elástuk a nő hulláját, pedig még csak az ég sem zokogott érte akkor. De mintha most az én végemet jósolná meg oly’ vészesen, tovább pattogva az idegeimen, ameddig a saját őrületem nem töri át a burkomat. Bujkáltam, menekültem, olyan dolgokat tettem, melyek nem vallottak rám. Ugyanakkor nem lehettem biztos abban, hogy az a nő nem fog visszatérni hozzám, vagy legalább a szelleme, ha egyáltalán léteznek még olyanok ebben a szétbaszott világban. Láttam már jó pár horror filmet és sorozatot, melyben a szellemek képesek lelkileg tönkretenni bárkit a maguk kis halotti játékával. De a szellemekben nem hittem, akármennyire is legyen valós a mágia és a természetfeletti ebben a világban. Én sem voltam hétköznapi, viszont tudtam jól, hogy akármi is történt azzal a ribanccal, előbb vagy utóbb valaki rám fog találni. Vagy ő…vagy az, aki kiásta. S amikor az a bizonyos kopogás megszólal kintről, egy pillanatra még el is hiszem, hogy ő lehet az, de aztán elhessegetem az idióta feltételezéseket. Bár ne tettem volna! Hisz’ amint az ajtó kinyílik előtte, a mosolygós, vigyori pofája a frászt hozza rám. Valamennyire sikerül eltakarnom a döbbenetemet és már automatikusan vágnám is rá az ajtót, csak hát valami megváltozott benne, mert nem csigalassú, hanem…villámgyors! Zavartan nevetem el magam és két kezemet megadóan emelem a magasba, miközben teszek pár lépést hátrafelé. - Csak nem második körre jöttél, szivi? - oldom a magamban építkező feszültséget, ami még magától sem tudja eldönteni, hogy pánikká formálódjon, vagy elégedettséggé, amiért tudtam, hogy életben van. - Nem is tudtam, hogy keresel! - hazudom könnyedén, belebizseregve azokba a fagyos ujjakba, melyekkel érint. Valami valóban megváltozott benne, mert még a vad éjszakánk ellenére is emlékszem, hogy a teste tűzforró volt nem csak a vágyaktól, de attól is, mert akkor még volt benne valami emberi. Mintha most nem lett volna az. Bár hogy is lehetett volna! Hiszen meghalt! Valamelyest hányingerkeltőnek is tartom, hogy ez a halott picsa itt taperol, mintha nem lenne holnap, de attól még nagyon is élőnek tűnik. A képkockák pedig nem akarnak összeállni a fejemben. Ezt az arcomra fagyott döbbenetem és fintorom is jelzi, melyet rögtön azután nyilvánítok ki, miután az arcomhoz nyúlt. - El szeretnéd árulni a varázstrükködet vagy megtartod holnapra? - teszek még két lépést hátra, arcomon továbbra is felé virítva erőltetett fogpasztareklám vigyoromat, hátha valamennyire megenyhül a kisfiús sármomtól. Egyszer már bedőlt neki és előszeretettel tette szét a lábait nekem, hát akkor mi volt a garancia arra, hogy ez a trükk nem fog még egyszer beválni? Egyértelműen szar helyzetben vagyok, de ez azért még vétózható, ameddig Florence ténylegesen nem ad okot nekem arra, hogy nincs menekülőutam. Mert most is a háta mögött tátongó kitárt ajtót vizslatom, várva a pillanatra, hogy kilőjek az irányába, mint egy golyó. - Szerintem mindent meg tudunk beszélni, hm? Másrészt, ha valóban azért jöttél, hogy “bosszút állj”, akkor mégis miért állnál bosszút valójában? Nem vagy halott. Nagyon is…élő vagy. Már ha ezt a formádat annak lehet mondani. Mi is történt veled? - valljuk be, nézett már ki jobban is. Legalábbis azt még nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert a hulla pofája lebegett lelki szemeim előtt még mindig, vagy csak a jelenlegi frászkeltő arckifejezése volt az, ami kezdett kicsinálni idegileg. - Vagy kussoljak el és szétloccsantod a fejem a motelszoba gusztusos tapétáján? Csak hogy színesítsük még egy kevés vörössel a sperma és hányás foltokat. De ha akarod, az előbbivel is díszíthetjük tovább, csak rajtad áll melyik opciót választod. - kacsintok is egyet felé. Félnem kellene, de sokkal inkább érzek késztetést arra, hogy szórakozzak vele és tesztelgessem a határvonalait. Sokkal vadmacskásabbnak tűnik most, mint akkor, ami meglepő módon jobban be is jön.
Lucius Croce
A vérem különleges. Íze, akár a karamell, de utóíze, mint a föld, amely minden korttyal mesél. Az illatom az égetett cukorhoz hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
I'm sorry.. But the old Florence can't come to the phone right now Why? Oh, 'cause she's dead!
Hiányzott a mágiám. Sokkal egyszerűbb lett volna minden, talán még egy keresőbűbájt is végrehajthattam volna, hogy megtaláljam a gyilkosomat. Ugyan nem tudom hogyan, mert nem volt nálam semmi, ami az övé lett volna... így még a családból se kérhettem meg senkit, hogy segítsen. Valójában ezen nem segített volna az erőm, de legalább önmagam lettem volna. Elszívó boszorkánynak is születhettem volna, hogy eretnekként támadjak fel, mondjuk anyámék nem igazán díjazták, mikor ennek hangot adtam. Valahol megértettem őket is, de ők nem tudták milyen érzés, mikor egy részedet kiszakítják belőled, mikor... a halálod után ugyan élsz, belül viszont mégis halottnak érzed magadat, mintha abban a sírban rekedtél volna, ahová csak úgy behajított az a pöcsfej. Tehetetlen voltam, olyan haszontalannak éreztem magam, mint még soha, a vérszomj mellett pedig a düh is újra és újra eluralkodott rajtam, egyikből pedig jött a másik, mint valami örök rohadt körforgás. Eltelt pár hét, mire összeszedtem magam annyira, hogy tényleg megpróbáljam megtalálni, amiről inkább nem szóltam senkinek. Nem volt értelme, csak aggódtak volna értem, én pedig valójában féltem elmondani nekik. Mert mi van, ha tényleg odáig fajul a dolog, hogy megölöm? Vámpír voltam, benne volt a pakliban, hogy gyilkolni fogok, igyekeztem nagyon egyben tartani magam, hogy ne hibázzak, de én is tudtam, a családom is tudta. Egy vámpír sem képes arra, hogy ne bántson senkit. Én pedig már meg is tettem, rögtön az átváltozásom után, amit azóta se tudtam lerázni magamról. Az első hétben minden este arról a férfiről álmodtam, akit később az út szélén talált meg egy túrázó, még a helyi hírekben is benne volt, reméltem, hogy látta az a nyomorult, és félt, rettegett, hogy érte megyek. Benne volt a pakliban, hogy nem látta vagy egyáltalán nem is érdekelte, nem tudhattam, ki volt ő, vagy jobban mondva mi volt ő. Egyszerű embernek tűnt, ami persze semmit sem jelentett, csupán annyit tudhattam, hogy nem vámpír, azt éreztem volna, mikor megérintettem. Ugh. Megérintettem, de méghozzá hogy... elfogott a hányinger, akárhányszor eszembe jutott, hogy miért voltunk abban a hotelszobában. A rohadék! Szerettem volna megszabadítani a családi ékszerétől, de ahhoz előbb meg kellett találnom. Motelszobáról motelszobára jártam, valamiért biztos voltam benne, hogy bujkál. Próbáltam felidézni róla valamit, a szagát legalább, de akkor még nem voltam vámpír és nem vadászkutyának születtem, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna az életem. Megharaphattam volna akárkit, aki nem szimpatikus és nem másztam volna bele holmi idegen gatyájába. Mekkora egy lotyó vagyok! Az érzelmeim csapongtak, mint ahogyan a gondolatok is a fejemben, hiszen csak mentem, napokig, több órán át kerestem azt a barmot, aki még megölni sem tudott rendesen. A megérzéseimet követtem, s valahogy végül jó szálakat mozgattam meg, jó helyekre tévedtem, mert megtaláltam. Illetve csak reméltem. Minden recepcióst megkérdeztem, nem-e látott egy furcsa alakot, az első persze a képembe röhögött, hogy ő bizony csak azt szokott látni, mégis mit képzelek én, kik járnak koszos szállásokon? Később pontosítottam, megpróbáltam a lehető legjobb személyleírást adni róla, majd mikor az se segített, inkább megrajzoltattam egy karikaturistával a városban, aki erősen tiltakozott, hogy ő ilyesmit nem szokott rajzolni, de a plusz pénz mindig beválik. Mindig. Mire az ajtóig jutottam, remegett a kezem, a gyomrom liftezett, a félelem kezdett eluralkodni rajtam, de nem tőle féltem. Attól féltem, mit fogok tenni, mikor megpillantom az arcát. Emlékszem, mennyire helyesnek gondoltam akkoriban, nem az a baromi jóképű fickó volt, inkább volt egy amolyan rosszfiús sármja és irtó cukinak találtam. Hogy én mekkora idióta picsa vagyok! Be akartam rúgni az ajtót, helyette viszont csak bekopogtam, hátha valaki másnak gondol és még jobban a frászt hozom rá. Bűbájos mosolyt erőltettem az arcomra, így ahogyan kitárta az ajtót, ezt látta meg elsőnek. S hogy még drámaibb legyen a hatás, még villámlott is egyet, ami megvilágította az arcomat, mint valami rossz horrorfilmben, tökéletes volt a természet időzítése. Talán mégsem fordult el tőlem, hiába változtam vámpírrá és veszítettem el az erőmet. - Ó, hát itt vagy, drágám! - köszöntöttem oldalra billentett fejjel, majd mielőtt rám csaphatta volna az ajtót, vámpírgyorsaságomnak köszönhetően közvetlenül előtte álltam meg, éreztem a leheletét az arcomon. Egy előnye volt a motelnek, nem kellett senkinek behívnia, könnyedén átléphettem a küszöböt. - Ugye nem gondoltad, hogy nem talállak meg? - simítottam végig az arcán, amennyiben nem húzódott el tőlem, ha esetleg megtette, hagytam neki, ki úgysem juthatott a szobából, ezt neki is tudnia kellett.
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Idegesen járkálok fel-alá a szűk, sötét szobában. A falak dohos szaga, és a kopott bútorok látványa csak fokozta a nyugtalanságom. Ez a hely egy kész haláltanya volt, ahol akármihez hozzáértem, már rögtön hányingerem is volt tőle. Az elmúlt hetekben egyre retkesebb és retkesebb motelekben húztam meg magam, de most úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább. Az a nő, akit saját kezűleg nyírtam ki, most nem volt a sírja alján. Csak úgy kimászott, mint valami zombi és puff, most ki tudja hol a picsában van, mert ott biztos nem, ahol eredetileg hagytam. Ez a gondolat újra és újra visszatért, mint egy rémálom, amitől nem tudtam szabadulni. Rhie és Wooshin szemtanúi voltak, hogy nem káprázik a szemem, mert bizony az a sír most totál üresen tátongott az elhagyatott erdőben, arra várva, hogy valaki "véletlenül" belesétáljon. Több lehetőség is eszembe jutott, hogy a járókelő élőhalott vajon tényleg az a Nephiel volt, akinek eredetileg hittem, de akkor nem kellene éreznem valami...nagyobb löketet? Energiát? Szabadságot? Nem, nem, az a nő nem Nephiel volt, hanem valami egészen más, természetfeletti, amivel most még többet kell majd foglalkoznom. Kezdtem megszokni, hogy az én szerencsém rohadtul peches. Emlékszem arra az estére, amikor eltemettük a testét. A hideg föld, a sötét éjszaka és a csend, amit csak a heves lapátolás tört meg. Minden részlet élénken élt az emlékezetemben, de amikor visszatértem, hogy elmormoljak némi imát szerencsétlen páráért, a sír üres volt. Épp ezért kellett folyamatosan mozgásban maradnom, hogy elkerüljem a figyelmet. De akármerre néztem, akármerre mentem, a nő arcának emléke mindenhova követett. Idegesen rúgok egyet az ágy sarkába, melynek ütközését a bakancsom valamennyire felfogta, de még így is Istenesen éreztem a fájdalmat, amit okoztam magamnak. Végül leülök az ágy szélére és megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valamivel csillapítsam ezt az őrjítő érzést. - Ki a fene vagy, Florence? - összekulcsolom ujjaimat magam előtt és felkönyökölve két térdemre meredek ki a redőnyön keresztül beszűrődő neonfények kavalkádjába. A nevére időközben sikeresen emlékeztem, csupán az a részlet hiányzott, hogy ki volt a nő maga. A nő, aki még a halála után is megkeserítette az életemet, mert nem volt képes ott maradni, ahová való volt. Ingerülten fújtatok egyet az orrom alatt, majd hátravetem magam az ágyon, hogy aztán figyelmemet eltereljék a plafonon szétterülő gyanúsan kinéző foltok csoportja. Grimasszal az arcomon ülök fel ismét, s ezzel egy időben észlelem is, ahogy egy árny elhalad az ablakom előtt. Automatikusan emelkedek fel az ágyról és teszek egy lépést hátra, feszülésig pattanó idegekkel várva, hogy az illető kopog-e vagy tovább áll. Ám amikor az első két koppanás beszűrődik a vékony ajtón, kétség sem fér hozzá, hogy engem keresnek. Talán a portás lehet... Ott hagytam volna a recepción valamit? Lesöpröm magamról a paranoiás gondolatokat. Akármi vagy akárki is legyen a túloldalon, meg tudok birkózni vele, nem? Így teljes nyugodtságot erőltetek magamra, majd az ajtóhoz lépve kiakasztom a zárak halmazát, s kitárom az idegen előtt. Csak hogy az arc, amit megpillantok, most nem egy délibábként mutatkozott előttem, hanem valóban hús és vér volt, ahogy az esőben állt és rám meresztette hatalmas szemeit. A kezem rámarkol az ajtó szélére, készenlétben állva arra, hogy rácsapjam azt akármelyik pillanatban. Arcomra kiül az őszinte meglepettség, melyet még a komor, sötét tekintetemmel sem tudok takarni.
Lucius Croce
A vérem különleges. Íze, akár a karamell, de utóíze, mint a föld, amely minden korttyal mesél. Az illatom az égetett cukorhoz hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
A vérem különleges. Íze, akár a karamell, de utóíze, mint a föld, amely minden korttyal mesél. Az illatom az égetett cukorhoz hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.