Leguggoltam a kertben, a két kezembe vettem az elhervadt rózsát és... nem történt semmi. Hirtelen zokogásban törtem ki, örültem, hogy épp nem volt otthon senki, mert ha bárki elkezdett volna vígasztalni, esélyesen sosem apadnak el a könnyeim. Néhány perc után próbáltam nyugtatni magam, mély levegőket vettem és átöleltem a térdeimet. Még csak egy hét telt el az átváltozásom óta, időm sem volt megszokni az új énemet. Sosem akartam igazán részt venni a boszorkányos dolgokban, de amit használtam, az borzasztóan hiányzott. A kertben nem éreztem egyik növényt sem, mintha egy teljesen kihalt, elátkozott területre léptem volna be, ahol nem nőtt soha semmi. Minden nap a sírás kerülgetett, mikor valamit úgy próbáltam elintézni, ahogyan korábban szoktam, például kinyitni a szekrényem ajtaját egy kézmozdulattal, megkeresni egy ruhát kereső bűbájjal, vagy a kedvenc könyvem az ágyamba reptetni, ha lusta voltam felkelni és odasétálni a polchoz. Ilyenkor vagy könnyek törtek elő belőlem vagy egy sikítás, ami az első nap a frászt hozta anyámra, a negyedik nap után pedig már meg sem nézte, min bosszantottam fel magam. Próbáltak támogatni, de éreztem azt is, hogy némi távolságot tartanak, amit megértettem, korábban én is kerültem a vámpírokat. Sosem zavartak igazán, eszembe nem jutott felvenni ellenük a harcot vagy ilyesmi, de a közelükben sem túlzottan akartam lenni, úgyhogy tényleg megértettem. Én magam sem tudtam, mit kezdjek a helyzettel, még a tükörbe sem bírtam belenézni.
Sosem volt velem egyszerű, mert ugyan mindig engedelmeskedtem, jó tanuló voltam, alapvetően egy jó kislány típus, sosem okoztam gondot, de mindig feszegettem egy kicsit a határokat, anyu idegszálait legalábbis gyakran megtépáztam. A mágiám elég drasztikus módon mutatkozott meg, gyakran gyújtottam tüzet otthon vagy okoztam galibát a suliban miatta, de mentségemre szóljon, akkor még azt sem tudtam mit csinálok. Később a stílusommal kísérleteztem, néha nem épp konzervatív ruhákat húztam fel, hogy enyhén fejezzem ki magam, trágár beszéddel bosszantottam őket vagy épp fiúk helyett lányokat vittem haza az éjszaka közepén, ami először kicsit kiverte a biztosítékot a nénikémnél és anyámnál, de miután megállapítottam, hogy mindkét nemhez vonzódom, megértőbbek lettek ezzel kapcsolatban. Az ilyen apróságokon kívül egy rossz szavuk nem lehetett, érettségi után egyetemre mentem, mellette szorgosan dolgoztam, a diploma megszerzése után pár héttel pedig rögtön munkába is álltam. Céltudatos voltam, semmiben sem bizonytalankodtam, egymagam hoztam döntést mindenről. Aztán minden megváltozott.
Felrúgtam az egyik virágládát és nem sok választott el tőle, hogy az egész kertet leromboljam. Megőrített az éhség, ami folyamatosan kínzott a nap minden egyes percében, már magamra sem ismertem. Korábban is kissé szarkasztikus volt a humorom, de úgy éreztem, sokkal keserűbb lettem és már nem tekintettem olyan pozitívan a világra, mint előtte.
- Florie, minden rendben? - kérdezte félve Jo néni, ahogy lassan kilépett a ház hátsó ajtaján, nyilván halotta a csörömpölést vagy már megint sikítottam dühömben és fel sem tűnt. Nem is tudtam, hogy itthon van. Lassan megfordultam, az arcomról valószínűleg egyszerre tükröződött harag, szomorúság és valami eégszen más, vad érzés, amit szavakba sem tudtam foglalni. - Úúúgy látom nincs. - nyújtotta el a szót meglepődve, inkább nem is lépett közelebb.
- Már hogy lenne? Egy szörnyeteg vagyok! - köptem dühösen a szavakat, s közben nagyon reméltem, hogy tudja, nem neki szól a haragom. - Azt sem tudom hogy mehetnék vissza dolgozni, Jo néni. Egy hete ki sem tettem a lábam a házból. Nem tudom megszokni, hogy nincs varázserőm és azt se, hogy állandóan vérre szomjazom. Nem tudom hogyan tudnék így élni tovább... - nyögtem erőtlenül és lerogytam a földre. Eszem ágában sem volt lemondani az életemről, de mégis hogy fordulhatott ekkorát minden?
Csak egy lehetséges opciót láttam, a bosszút. Nem tudtam hogyan vagy mikor, de azt akartam, hogy szenvedjen az a rohadék, amiért elvette az életemet.


℘ Képesség ℘ -