"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Érzelmi finomhangolás: Ha találkozok egy kikapcsolt vámpírral, sokkal hamarabb vagyok képes elérni őt, a lelkét, mint bárki más. Olyan erőt kaptam, ami segít nekem abban, hogy érzelmi sebeket begyógyítsam... bár bízom benne, hogy sosem kell használnom ezt a képességet, tudom, bármikor jól jöhet. Ahogy az is, hogy a saját érzelmeimet is képes vagyok befolyásolni, finomhangolni. Már fel-feltűnt, hogy sikerült csak egy adott érzelmet teljesen kizárnom magamból hosszabb-rövidebb időre. Nem rossz dolog, ha az ember elfelejti néha a félelem érzését, nem igaz? *A képesség hátulütője: minél többször zár ki egy adott érzelmet, annál érzéketlenebb is lesz iránta. Emlékeztetni kell rá, hogy az adott érzelem miért jó, mi a haszna. Például a félelem érzete hasznos is tud lenni egy adott szituációban: ha nincs félelem érzet, az ember vakmerővé válhat és veszélyes helyzetben ez okozhatja akár a vesztét is.
Átváltozás
Azt hiszem, a sors mindenáron azt akarta, hogy előbb vagy utóbb vámpír váljon belőlem. Nem tudtam, hogy vámpírvér van a szervezetemben. Lényegében feláldoztam volna magam azért, hogy Matt élhessen: Stefan őt mentette meg előbb a kérésemre. Mire visszajött értem, én megfulladtam. De magamhoz tértem mindenki meglepetésére... Meredith Damon vérével gyógyított meg előzőleg. Senki sem tudott róla. Mindezek után el kellett döntenem, befejezem-e az átváltozást vagy sem. Őszinte leszek: eleinte nem akartam. Sőt, az utolsó pillanatig húztam és majdnem belehaltam... majdnem késő volt. Néhány csepp vért tudtam csak magamhoz venni és ezzel megpecsételtem a sorsomat. Azzá váltam, aki Stefan mellett nem akartam lenni: vámpír.
Család
Nem csak vér köt össze minket a családtagjainkkal, ezt már megtanultam. Jeremy, csupán féltestvérem, de az egyik legfontosabb ember a számomra. Már a saját útját járja, nincs szüksége a nővére aggódására, de tudja, hol keressen, ha kellek. Caroline és Bonnie a legjobb barátaim; mégha eleinte nem is tűnt úgy, hogy a szöszi lány is közeláll hozzám. Azóta rengeteget fejlődött a kapcsolatunk és az, hogy ő Stefan felesége: a lehető legjobb, ami történhetett. Tudom, hogy ők ketten nagyon jó párost alkotnak és az a szeretet, ami köztük van, csodálatos. Ami Bonniet illeti, ő a legönzetlenebb és legönfeláldozóbb mindannyiunk közül. Nem tudom, hogy képes erre, de felnézek rá emiatt. És egyben sajnálom is, mert emiatt rengeteg veszteség érte. Szurkolok neki, hogy Enzot vissza tudja hozni, de rettegek is attól, mit fizet majd érte... hisz mindennek komoly ára van ebben a természetfeletti világban. Stefant is meg kell említenem. Akkor lépett az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Megmentett minden értelemben, ahogy egy embert meg lehet menteni. Ha ő nincs, nem tudom, hogyan hidaltam volna át a szüleim halálát. Örökké a lelkitársam marad, és boldog vagyok, hogy rátalált az Igaz szerelmére. Alaricot sem felejthetem ki. Olyan számomra, mint ha az apám lenne. Ott volt, amikor szükségünk volt rá Jeremyvel: nélküle nem tudom, hogyan éltük volna túl azt az időszakot. Hálás leszek neki örökkön-örökké! Utoljára hagytam Damont, aki megmutatta, mire vágyom igazán. Illetve kimondta helyettem akkor, amikor legelőször találkoztunk. Igaza volt. Olyan szerelemre vágytam, ami felemészt. Szenvedélyre vágytam, kalandra és egy kis veszélyre is - talán utóbbit cáfolnám, de talán mégsem. Hisz minden egyes közösen átélt kalandunk hozzátett ahhoz az Elenához, aki ma vagyok. Számomra ők jelentik a családot: a megmaradt, életben lévő családot. Sokan elmentek már, akik fontosak a számomra, de tudom, egy nap, amikor vámpír életem mégis csak véget ér az örökké tartó ígéret ellenére: látom majd őket. Találkozom velük odaát, ahol már semmi sem állhat többé közénk és békére lelhetünk mindannyian.
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
One look and I can't catch my breath Two souls into one flesh When you're not next to me I'm incomplete
Éreztem, hogy baj van, de fogalmam sem volt róla, valójában mekkora. Arra emlékeztem csupán, hogy Alaric és Jo esküvőjén megjelent Kai, majd kirobbantotta az ablakokat és elájultam. Amikor magamhoz tértem, egy ismerős úton álltam, velem szemben és tőlem néhány méterre pedig Damon feküdt a földön. Elindultam felé és valamiért apró, alig látható mosolyra húzódtak az ajkaim. - Mit csinálsz? – Közben végig a férfit néztem, aki lehunyt szemekkel válaszolt. - Téged vártalak. – Végül felpillantott. - A földön, ahol először találkoztunk? – A mosolyom ezúttal kiszélesedett. Visszaidéződött bennem a találkozó, amire sok éven át nem emlékeztem, hiszen Damon elfeledtette velem. Azonban, amikor vámpír lettem, minden emlékem visszatért, többek között ez is. Vele találkoztam először. Mire odasétáltam hozzá, már pattant is fel a földről. Kitárta a karjait egy pillanatra. - Értékelem a helyzet szimbolikáját. – Közelebb léptünk egymáshoz, majd tenyerét az arcomra csúsztatta és odahajoltam hozzá. Megcsókolt. Boldogan pillantottam fel rá, de az ő arca gondterhelt volt. Ez pedig emlékezetett arra, hogy valóban van valami gond. A hajammal babrált, nem nézett a szemembe. - Nagy a baj, ugye? – Kérdeztem. Ő viszont igyekezett elterelni a témát. - Tartozol nekem egy tánccal, Miss Gilbert. – Mosolyával próbált levenni a lábamról, de ezúttal nem hagytam magam. - Damon, áruld el! Mennyire rossz a helyzet? – Tudtam, hogy nagyon, hisz nem húzta volna az időt, de hallanom kellett. - Kérlek, táncolj velem, Elena! Úgy volt, hogy ez lesz a kettőnk nagy estéje. - Áruld el, Damon… látom az arcodon. Mennyire nagy a baj? – Szinte már könyörögtem, hogy beszéljen. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat. - Kai… összekötött téged Bonnieval. – Hátrébb léptem, így a keze lecsúszott rólam. – Addig nem ébredsz fel, amíg ő életben van. – Nem hittem a fülemnek. - Tessék?! – Kifakadtam, de ennél többre nem futotta. Alig bírtam felfogni, Kai mit tett. Nem találkozhatok többé Bonnieval? - Ő nyert, Elena. – A szemeim könnyektől kezdtek csillogni. A hangom is megremegett, mikor újra megszólaltam. - Mit fogsz tenni? – A szívem mélyén tudtam, hogy Damon nem ártana Bonnienak. A legjobb barátja volt, mégis meg kellett kérdeznem tőle. – Damon…? - (…) Elmondhattad volna, mit tegyek… - Suttogta. Keserédes mosollyal, csillogó szemekkel simítottam az arcára. - Tudtam, mit fogsz tenni. – Damon sokkal jobb ember volt, mint azt magáról gondolta. Az arcát simogattam lágyan. - Tudtad, hogy a gonosz, önző Damon Salvatore feláldozza élete szerelmét, hogy megmentse a legjobb barátját? – Értetlenül nézett rám, én viszont a fejemet ráztam. - Tudtam, hogy életem szerelme kitart a legjobb barátja mellett, akkor is, ha ez azzal jár, hogy egy ideig nélkülem kell élnie. – Nem hagytam időt arra, hogy reagáljon. Megcsókoltam lassan. Érezni akartam őt, addig, ameddig lehetséges volt. A nyaka köré fontam a karjaimat szorosan. - Nagyon unalmas lesz itt az élet nélküled… - Ez nem igaz, Damon, mert nem fogsz tétlenül várni rám. - Arra gondoltam, hogy éhezni fogok. A kiszáradás alatt gyorsabban telik az idő. – Nem viccelt, ez érződött a hangjából, ellentétben az arckifejezésével, amivel humorrá akarta varázsolni a helyzetet. - Damon, ez nem fog működni, ha kivonod magad a forgalomból. – Megfogtam a kezeit és komolyan néztem rá. Nem hagyhatta magára Stefant vagy épp Bonniet. Igazából senkit sem. Neki helye volt itt és számítottak rá. – Azt akarom, hogy éld az életed, érezd jól magad. Azt akarom, hogy légy boldog. – Még akkor is, ha nélkülem kell annak lenned. Nem lehettem önző és nem kérhettem, hogy várjon rám évtizedeken át… nem állhatott meg az élet nélkülem. Tudtam, hogy ez a búcsúnk és sokára láthatom őt, épp ezért ki akartam használni azt a kevés időt, ami még maradt nekünk. – Mit szólsz ahhoz a tánchoz? Felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam, majd közelebb léptem. Tenyerünk épp, hogy összesimult először, majd végül szorosan átkaroltuk egymást és így kezdtünk az utolsó táncba, ami megadatott nekünk… Miközben táncoltunk, az emlékek záporoztak a fejemben. Minden egyes pillanat, amit Damonnel átéltem. Nem akartam távol lenni tőle. Féltem, hogy mit fog tenni, amíg távol vagyok. Megpörgetett, majd a karjaiba emelt és nagyon lassan kezdett leengedni. A vállában kapaszkodtam meg, úgy néztem le rá. - Felkészültél erre? – A földre érkezve továbbra is karoltam őt. - Hogy nélküled éljem le a következő 60 évemet? – Félreigazított egy tincset az arcomból. Az ajkaira pillantottam lopva, majd vissza a szemébe. – Ki képes ilyesmire felkészülni? – Én sem készültem fel rá, de ezt így nem mondtam ki. Szerelmesen fürkésztem az arcát, a szemeit, hogy mindent jól az eszembe véssek. - Szeretlek, Damon Salvatore… - Én is szeretlek! Lassan hátradöntött és egy utolsó, búcsúcsókot lehelt az ajkaimra.
― miután Kai Parker álomátkot bocsájtott a vámpír lányra
Az ártatlan Elena Gilbert meghalt. Nem létezett többé. Legalábbis így éreztem, mikor visszajutottam Mystic Fallsba néhány információ tudatában. Rájöttem, hogy mindenki, akiben valaha is hittem, csúnyán átvert és kihasznált. Pótlék voltam Stefan és Damon számára, valamint Caroline szemében szálka, míg Bonnie részéről egy olyasvalaki voltam, akiért neki mindig mindent fel kellett áldoznia – valószínűleg a szíve mélyén gyűlölt ezért, én pedig… őszintén? Sosem kértem, hogy bármit is tegyen értem. Katherine és Sierra végre ráébresztettek az igazságra, ami fájt, de legalább nem rángathattak tovább dróton. Jó volt tisztán látni. Gonosz hasonmásomtól egyetlen egy ultimátumot kaptam, mikor elengedett: keressem meg Damont és érjem el, hogy visszakapcsolja az érzéseit, amit állítólag miattam kapcsolt ki. Miattam! Nevetséges. Nyilván nem is én voltam az ok, hanem valaki más. Mondjuk Katherine Pierce, akiért nem csak ő, hanem Stefan is odáig volt. Nem véletlenül váltak vámpírrá, nem igaz? Brooklyn utcáin sétáltam, hiszen tudtam, hogy Damon épp New Yorkban tengeti az érzések nélküli életét, távol Stefantól és bárkitől, aki talán hathatna rá. A városból kifelé sétáltam, ám mikor a híd közelébe értem, neszt hallottam és megtorpantam. Ismerős hang volt, majd ismerős illat is csatlakozott az ingerhez. Damon. Egy pillanatra, mintha éreztem volna valami különöset, de ahogy ez az érzés jött, úgy el is illant. Igazítottam a hajtincseimen, majd tovább indultam és a telefonomat kezdtem babrálni. - Vacak telefon… - Mormogtam félhangosan, ártatlan, Elenás hangon, abban a reményben, hogy meghallja. Azt akartam, hogy felidézze a legelső találkozásunkat.
― miután az összezavarodott Elena a Pokolból visszajut Mystic Fallsba
Kedves naplóm! Ma minden megváltozik, muszáj lesz. Mosolyogni fogok és jó fejnek hisznek majd. Mintha azt mondanám „jól vagyok, köszi”. Igen, mert amúgy is jobban vagyok. Nem leszek többé a szomorú kislány, aki elvesztette a szüleit, új életet kezdek. Új ember leszek, csak így lehet ezen az egészen túllépni.
Kedves naplóm! A mai reggel valahogy más, nem olyan mint eddig, érzem. Kivételesen nem undorral indulok neki a napnak, mert ma újra láthatom őt, így hosszú ideje most először jól érzem magam. Megpróbáltam. Annyira szeretném ha működnének a dolgok, de minden ösztönöm azt súgja legyek óvatos, mert amit nem ismersz, az könnyen megbánthat.
Kedves Naplóm! Ma meggyőződtem arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass. Ne változtass. Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha csak egy pillanatra is engedek a boldogságnak a világ megint összeomlik körülöttem és nem tudom, hogy azt túlélném-e.
Abszurd volt az egész látvány. Damonön elidőzött egy hosszabb pillanatra a tekintetem, majd lassan a többiekre pillantottam szép sorjában: Stefan, Caroline és Bonnie. Nem hülyített meg senki, legalábbis rajtuk kívül nem. Fogalmam sem volt, mit akarnak bizonyítani ezzel az egésszel. Szinte körbeálltak és úgy tűnt, menekülési útvonalam sincs már. Értetlenül kapkodtam a tekintetem egyikükről a másikra. Nem nagyon tudtam, mit terveznek, de ahogy a naplók előkerültek, nevetnem kellett. Ha azt gondolták, hogy néhány tündérmeséből vett mondattal bármit elérnek, nos, tévedtek. Carolinera pillantottam, ahogy elkezdett felolvasni. Nyitottam a számat, hogy közbeszóljak, de aztán belém forrt a szó. Damon? Lehet, szerettem, de közel sem volt helyes. Semmi sem volt az. - Nevetséges. Azt hiszed, hogy ettől minden megváltozik? Mit akartok bizonyítani? – Ezt már mindegyikükhöz intéztem. Damonhöz került ezúttal a napló és a szó is, így rápillantottam. Összefontam magam előtt a karjaimat, így hallgattam és fogalmam sem volt, miért nem szólok közbe, miért nem hagyom őket faképnél. Talán valahol érdekelt, hogy mit akarnak. - Oh, igen, emlékszem, Stefanról ábrándoztam, mikor ezt írtam – Jegyeztem meg, mikor Damon a sorok végére ért. Tekintetem hosszan elidőzött a férfin. – Szép kezdete volt a rémálomnak… amibe rántott – Motyogtam, közben viszont a fogaskerekek a fejemben vészesen jártak már, nem csak Damon miatt, de a Caroline által felolvasott sorok miatt is. Stefan hangja rántott ki a gondolkodásból, így ránéztem, miközben tettem hátrébb egy lépést. Bujkálok az igazság elől? Arra akarnak utalni vajon, hogy most is ezt teszem? Miért utálom őket? Mi a valódi oka annak, hogy ellenük vagyok? - Nem félek! – Jelentettem ki kissé hangosabban a kelleténél. Ekkor jelent meg Bonnie, aki csak Stefan szavait próbálta megerősíteni. – Lehet, így tettetek, de közben… gyűlöltétek, hogy ezt kellett tennetek, nem igaz? Te, Bonnie, mindent eldobtál, hogy megments. Kétlem, hogy ne gyűlölnél – Ezután a szöszire néztem. – Caroline, tőled pedig mindent elvettem, nem utálsz, mondd? A szíved mélyén igen… és talán párszor már a pokolra kívántál, ugye? – Ezt követően a Salvatore fivérekre néztem. – Ti pedig… tudjuk jól, hogy nem engem akartatok soha, hanem Katherinet. Csak mert úgy nézek ki, mint ő… ne tagadjátok, hogy nem ezért figyeltetek fel rám. Nem engem akartatok… - A szavaim suttogásba fulladtak. Újra meg újra a fülemben hallottam az általam írt sorokat, amiket felolvastak. Úgy éreztem, mintha valami a felszínre akarna jutni bennem. Talán a fájdalom? A remény? A… nem, fogalmam sem volt, mi. Kissé remegni kezdtem, tekintetem egyikükről a másikra ugrott.
― miután Damon, Stefan, Caroline és Bonnie közös erővel próbáltak hatni Elenára
You're stuck in my head and I can't get you out of it If I could do it all again I know I'd go back to you
Semmit sem értettem az egészből. Katherine és Sierra... végig csak szórakoztak velem. A fejemmel. Az emlékeimmel. A barátaimmal. Mikor a gonosz hasonmásom kimentett Damonék karmai közül, még semmit sem fogtam fel az egészből. Azt sejtettem, hogy valamit babráltak a fejemmel, de azt sosem hittem, hogy … hogy ilyen mértékű kárt okoztak bennem. Nem voltam túlságosan magamnál, de hallottam, ahogy Katherine Sierrához beszél. Valami olyasmit mondott neki, hogy ideje emlékeznem mindenre és ideje, hogy a tetteimnek valódi súlya legyen. Halványan hallottam valami nevetést is. Aztán felpillantottam. Ködös tekintettel néztem el a két nő felé, akik tőlem alig néhány méterre beszélgettek. Nagy volt az egyetértés közöttük. - Oh, mindjárt magához tér. A legjobbkor, cupcake! – Odalépett hozzám és megragadta az államat. Erőszakosan fordított maga felé és kényszerített, hogy ránézzek. Megtettem. Aztán már csak arra emlékszem, hogy ezután Sierra odalépett, a fejemre tette a kezét és minden emlék megrohamozta az elmémet. Minden lepörgött előttem. Minden, amire nem emlékeztem tisztán, vagy épp másképp. Láttam a barátaimat. Stefant. Tudtam, hogy fontos voltam neki. Azt is, hogy most is az vagyok, de már nem úgy, mint régen. Láttam. Bonniet. Carolinet. Rám szakadt a súlya annak, hogy bántottam őket. Fájt, szinte szétszakított belülről. Kiáltani tudtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Az érzelmek elárasztottak. A bűntudat. Aztán Damont láttam. Lepergett előttem, hogy a kezdetekkor valóban nem kedveltem őt. De aztán ez szép lassan változni kezdett és végérvényesen a születésnapomon változott meg. Szerelmes lettem belé. És tudtam, hogy ő is szeretett. Szeret. Felrémlett bennem az első nyár, amit kettesben töltöttünk, minden gond nélkül. Láttam magam előtt azt a reggelt, mikor annyira önfeledt mosolyt terült szét az arcán. Megkérdeztem, hogy min mosolyog – azt felelte, hogy boldog. Mellettem az volt. És én elszúrtam. Ezúttal én szúrtam el. Még számtalan emlék zúdult a fejembe, és nehezen bírtam el velük. Egyszerűen elájultam végül és mikor magamhoz tértem, Mystic Fallsban voltam. Ahogy pedig felismertem az egész helyzetet, az érzések újra megrohamoztak. Nem tudtam kezelni őket, sírásban törtem ki. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy egy eldugott helyre menjek; nem voltam képes visszamenni Damonhoz és a többiekhez azok után, amit tettem. Teljes mértékben leszerepeltem és nem volt mentség az, hogy Katherine játékszere voltam. Egyáltalán nem. A kriptában próbáltam átvészelni az egészet, de lehetetlen volt. Kapkodtam a levegőt, sírtam, a könnyeim pedig nem akartam elapadni. Lassan körbenéztem és eszembe jutott, hogy itt búcsúztam el egyszer Damontól. Azt hittem, meghalt… mindenki azt hitte. Akkor is legalább ennyire zokogtam, mint most, ha nem jobban. Mégis hogyan szúrhattam el ennyire? Éreztem, hogy valami nem stimmel, mégis képes voltam azokat a szavakat hozzávágni… szakítottam vele. Persze, számtalan alkalommal szétmentünk már, de ez… így még soha. Felhúztam a lábaimat a falnál ülve, majd lassan átkaroltam azokat. Egyszerű lett volna kikapcsolnom az érzéseimet, de azzal csak még nagyobb káoszt indítottam volna el. Hisz most kapcsoltam vissza, Sierra hatására és… persze, pont ez volt a céljuk. Szétestem. A bűntudat mardosott. Eszembe jutottak azok az emberek is, akiket megöltem az utóbbi időben. Teljesen kifordultam önmagamból. - Elena? Te vagy az...? - Damon hangja távolinak hatott, de tudtam, itt van.
― miután Katherine és Sierra visszaadják Elena emlékeit és szabadon engedik
Megjegyzés: Mivel Elena egy régi-régi karakterem, így sokmindent megélt, amit nehéz lenne belesűríteni egy lapba; így hát az előtörténetben nyomokban reag részletek találhatóak. Sierra egy szirén, aki jelenleg is a pokolban tevékenykedik, azonban jelenleg nem játékos karakter. Elena jelene pedig legyen a játéktér rejtelme.
Fõkarakter: Lycoris Fairwell
Az álarc mögött: Eliffe
Elena Gilbert
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
❝Miért nem hagyod, hogy az emberek meglássák benned a jót?❝
Kedves Elena!
"Mert ha az emberek jót látnak, akkor el is várják azt. És én nem akarok mások elvárásai szerint élni." Emlékszel még erre a beszélgetésre, Kedves? Mind a ketten sok mindenen mentünk keresztül, túl sok dologról kellett lemondanunk. Voltunk fent és voltunk lent is. Ezt dobta nekünk az élet... de egy dolgot sosem tettünk... nem adtuk fel. Bár oké, volt, hogy az egyikünk feladta, de ott volt a másik, aki küzdött helyettünk is. Egymásra találtunk! Egymás mellett kötöttünk ki... mondhatnánk, hogy ez előre meg volt írva, de nem feltétlen. Küzdenünk kellett, hogy a kapcsolatunk fent maradjon. Ennek így kellett lennie. És, hogy most... a jelen helyzetünkről mit lehetne mondani? Tipikus nem igaz? Visszaléptünk egy-két lépést... ha így fogalmazhatok. Ettől izgalmas az egész. Te nem emlékszel rám.... én pedig kikapcsoltam magam. Röviden ennyi... és persze van még egy dolog, amiről inkább jobb ha nem is tudsz. (spioler: vérfarkas harapástól szenvedek ) Úgyhogy csak a szokásos dolgok. Majd csak átvészeljük ezt is, nem igaz?
Pandám! Mindig örömmel tölt el, amikor a kezembe kerül a lapod! Imádom ahogyan írsz, és nem meglepő, ha azt mondom, hogy kellően beleéled magad az adott karakterbe. Persze Elena régi karaktered és nem feltétlen volt nehéz átszellemülnöd a megírásához. 110%-ot raktál bele, úgyhogy nincs okod panaszkodni. Tökéletes lett minden, nem is akarlak feltartani, foglalózz és utána vár is a játéktér. Üdv közöttünk!
Várj, ne szaladj úgy! Van itt még neked valami... kapsz egy útravalót. Egy talizmánt, ha úgy tetszik. Sok szerencsét, és sose hagyjon el téged a remény!℘Szerencsekocka.
Damon Salvatore
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."