Sosem láttam még Kwang-Hee-t ennyire szomorúnak. A tömegtől távol, egy fa törzsénél ácsorogtunk; a fekete ruhánkban nem tűntünk ki a gyászolók közül. A körülöttünk sorakozó, kopár sírköveket nézve igazából úgy éreztem, nem is lehetnénk ennél jobban ideillők, és inkább az emberek voltak azok, kik halandóságukkal megzavarták a temető békéjét.
A mentorom leszegte a fejét, ahogy a koporsót a gödörbe eresztették, mintha nézni sem bírná. Rosszul esett így látni őt, mégsem voltam képes teljesen átérezni a fájdalmát, hiszen én nem töltöttem annyi időt Soo-yeon mellett, mint ő. Eldöntöttem, hogy nem háborítom felesleges sajnálkozással vagy üres csevegéssel, meglepetésemre azonban a mentorom néhány pillanat után megtörte a csendet.
- Mit gondolsz, miért kezd el valaki vadászni egy dhampyrra?
Úgy éreztem, mintha megint az iskolapadban lennék, ő pedig vonalzóval a kezében várná, mikor csaphat a fejemre, ha nem jól válaszolok a kérdésre. Kwang-Hee keze azonban most üres volt, enyhén remegett, ahogy összekulcsolta maga előtt, mintha imádkozna - mintha a magunkfajtákat bárki is meghallaná odafent...
- A dhampyrok vére különleges. Borzasztó ritkán adódik meg, hogy egy vámpír és egy ember utódot nemzzen. - feleltem végül hosszas megfontolás után, és bár büszkeséggel kellett volna, hogy eltöltsön a mentorom helyeslő bólintása, mégsem igazán tudtam a jelen körülmények között örülni neki.
- Viszont - folytattam felvéve kissé a hangsúlyt, kötve az ebet a karóhoz, és a tekintetem a férfiról a gyászoló tömeg felé fordítottam. - Ye-eun leszármazottai hosszú generációk óta emberként élnek. Ezért kellett a háttérbe húzódva, titokban őriznünk őket, nem? Soo-yeonnak fogalma sem volt róla, micsoda... - Hirtelen elhallgattam, hiszen az elhunyt nő emléke még túlságosan friss és fájó volt. Aggódva kaptam a mentoromra a pillantásom, de az arca ugyanolyan fáradt és gondterhelt maradt.
- Ezért kell utánajárnom, hirtelen ki és miért kezdett el vadászni rájuk. Ha megszegjük az ígéretünket, Ye-eun átka mindannyiunkra lesújt. - Oh, igen, az átok... Miért is létezne szerződés apró betűs rész nélkül? Habár erről az átokról szinte senki sem tudott semmit, mégis minden Chae vámpír ősi jóslatként félt tőle. Személy szerint kételkedtem a létezésében, de Bo-ram úgy nevelt, hogy ezt véletlenül se mutassam ki.
- Soo-yeonnak van egy fia, nem? - jutott hirtelen eszembe, mire Kwang-Hee végre rám emelte a fájdalomtól nedves tekintetét. Mindig is rideg szigorral nevelt, különös volt látni ezt a régóta halott, emberi oldalát.
- Itt jössz te a képbe, Do-Yun. Te fogsz rá vigyázni és gondoskodsz róla, hogy amint elég idős lesz, aktiválja a dhampyr erejét. Onnantól ő is örökéletűvé válik...
- Várj-várj-várj. Én vigyázzak rá? Egyedül? - böktem magamra hitetlenkedőn, de Kwang-Hee egyből a vállamra tette a kezét nyugtatón, és kissé talán parancsolón.
- Bo-ram és én mindenre kitanítottunk. Rendben leszel.
Nos, ebben határozottan kételkedtem, de a kötelesség az kötelesség. Egyetlen feltétele volt a második esélynek, amit Bo-ramtól kaptam, és az pontosan ez volt. Ugyan nem sokat éltem még vámpírként, főként csak Kwang-Hee mellett tanultam az elmúlt évtizedekben, különböző városokat jártunk be, különböző életeket éltünk... Egészen szerettem, noha a szívem mélyén mindvégig tudtam, hogy ez az átmeneti, békés időszak előbb vagy utóbb véget ér.
Az időközben betemetett sír felé pillantva némán felsóhajtottam, ahogy tudatosult bennem, hogy éppen most.


Levegőért kapkodva ültem fel, riadtan markolászva az üres levegőt. Álom, csak egy álom, egy rémálom; kántáltam magamban, mégis időbe telt, míg a pánik enyhülni kezdett, a légszomjam pedig elcsitult. A stúdió tompa fénye elvakított egy pillanatra, az ujjamon vibrálni kezdett a napfénygyűrű. A szemem elé emeltem a tenyeremet és lelógattam a lábam a kanapéról, átmozgatva kicsit az elgémberedett izmaimat, mikor a szomszédos teremből ismerős hang ütötte meg a fülem.
- Yun? Minden oké?
Tompán elnéztem a félfában kirajzolódó alak felé és magamra öltöttem a szokásos, nyugodt mosolyomat, bár a szívem még mindig kalapált az elmémben ragadt álomfoszlányoktól.
- Persze, csak elbóbiskoltam a kanapén. Ne aggódj - De láttam rajta, hogy aggódik, amitől csak még szélesebbre húzódott az arcomon a mosoly. Mintha nem is az én dolgom lenne, hogy vigyázzak rá, hanem pont fordítva... Pedig a középiskola utolsó évét és a trainee időszakot is együtt vészeltük át. Őszintén szólva lehettem bármennyire profi sminkes, előbb vagy utóbb csak gyanút kell majd fognia azon, mennyire jól tartom magam. Már a kapitányunknak is feltűnt, pedig alig néhány éve vagyok csak a bandával.
Ha minden jól megy, nem sokáig kell már emiatt aggódnom. Nemsokára felfedem előtte a titkot és ráveszem, hogy aktiválja az örökségét. Onnantól nem kell többet titkolóznom.
- Adsz nekem is egy dobozzal, hm? - nyújtóztam ki aranyosan a kezében lévő csokis tej felé, mire méltatlankodva megforgatta a szemét.
- Ez az enyém, szerezz magadnak...
- Naa, Hercegnő... - kezdtem el heccelni, kicsalva belőle egy drámai sóhajt, de egész hamar megesett rajtam a szíve és visszafordult a mini hűtőhöz, hogy hozzon nekem is egy dobozzal. Közben összekapartam magam a kanapéról és a keverőpulthoz léptem, szemügyre véve a szétszórt jegyzeteinket. Megpróbáltam felidézni, hol hagytuk abba a dalszövegírást, mielőtt kihirdettük volna az öt perc szünetet, amit sikeresen fél órássá toltam a szundikálásommal.
- Nesze. - lépett vissza mellém, passzív-agresszíven a kezembe nyomva az italt. A víz azonnal elkezdett kicsapódni a doboz oldalára, jólesőn hűtötte a bőrömet, ahogy az arcomhoz emeltem. - De nem tudom, meddig segít rajtad, egy kicsit sápadtnak tűnsz... - A hideget hirtelen felváltotta valami meleg, ahogy a kézfeje az arcomhoz ért. A meglepetéstől ösztönösen elhúztam a fejem és nagy, kerek szemekkel pislogtam rá, mire átsuhant az arcán valami sötét, szinte már sértett, amit sehogyan sem tudtam értelmezni.
- Jól vagyok, tényleg, ne aggódj - öltöttem gyorsan magamra egy széles mosolyt, hátha a szokásos, happy virus Do-Yun el tudja oszlatni végre az aggodalmát. - De nem sokáig leszek az, ha nem fejezzük be ezt a dalt hamarosan. Unit song nélkül nem lesz album, album nélkül pedig nem lesz turné, márpedig tudom, hogy alig várod, hogy pálmafák alatt fotózkodj - böktem oldalba játékosan, mire végre ki tudtam csalni belőle egy mosolyt és egy szusszanásnyi nevetést. Aranyos volt, amikor mosolygott, tényleg egészen hercegnősen festett, még ha csak viccből is kezdtem el annak idején így becézni. Átkaroltam fél karral a vállát és barátian megszorongattam, kiölelgetve az utolsó csepp szorongást is belőle, aztán visszaültünk a helyünkre és folytattuk a munkát.


- Miért nem mondhatom el neki egész egyszerűen, bele az arcába, hogy micsoda? - fakadt ki belőlem talán túlzottan is gyerekesen, miközben meglötyögtettem a kezemben lévő borospoharat, hogy a vértabletta gyorsabban feloldódjon benne. Eun-Ji anyáskodó nevetéssel fogadta a panaszkodásom.
- Jaj, kedves... Miért ne mondhatnád el neki? Kwang-Hee rád bízta, hogyan bánsz a fiúval.
Mentorom említésére egy pillanatra megállt a pohár a kezemben, nehéz súly húzta lefelé a gyomromat. Olyan régóta nem hallottam felőle, egy-egy rémálmom után már az is megfordult a fejemben, hogy talán...
- Do-Yunnie - Eun-Ji komoly hangszíne kiszakított a gondolataim közül. A nő előrébb dőlt, hosszú, fekete haja leomlott a válláról, tengerkék szeme pedig áthatón vizslatott, a lelkem mélyére hatolt. - A két legjobb vámpír tanítványa vagy, akit ismerek. Ha Bo-ram és Kwang-Hee megbíztak az ítélőképességedben, úgy te se kételkedj magadban. Mondd el a fiúnak, amikor úgy érzed, el kell mondanod. Ne várj mástól tanácsot.
- Minden nap úgy kelek fel, hogy ma lesz az a nap, és minden este úgy fekszem le, hogy talán megérdemel még egy nap nyugalmat, boldogságot...
- Egyiket sem veszed el tőle azzal, hogy felfeded előtte, milyen örökség csordogál az ereiben.
Na igen, ebben valahogy kételkedtem. Valaki, aki egész életében normális emberként élt és a legnagyobb gondja az volt, hogy híressé akart válni, biztosan nem fogja könnyedén fogadni a természetfeletti létezését. Azt pedig még kevésbé, hogy ő is részese annak.
- Talán az amerikai turné után... Megígértem neki, hogy elviszem Miamiba. Odavan a pálmafákért - Eun-Ji bólintott és lassan visszadőlt a helyére, de a nemtetszése még így is elkapta a figyelmem. - Mi az?
- Hercegnő így, hercegnő úgy... Tudom, hogy ez a feladat a célja az életünknek, de nem gondolod, hogy kicsit élned kéne ezen kívül is? Mikor tettél utoljára bármit is magadért, Yuyu?
A becézés nosztalgikus emlékeket idézett fel bennem, egyből el is lágyult a mosoly az arcomon. Nem gondoltam, hogy Eun-Ji, pont Eun-Ji aggódni fog értem, és kezdtem azt érezni, elég rosszul végeztem a dolgomat, ha mindenkinek fejfájást okozok... Közben viszont jól esett a gondoskodása, felidézett egy régi érzést, mely talán sosem volt valós egy nővérről, aki talán sosem létezett.
- Jól vagyok. Bár ha így folytatom, a rajongók hamarabb lebuktatnak. Már így is olvastam egy csomó fanficet, amiben vámpírként szerepelek, meg alphaként... - Nem véletlenül tartottuk Kwang-Hee-vel mindig az öt éves időintervallumot. Öt évig tartott minden élet, minden szerep, amit magunkra öltöttünk, és mielőtt bárki is gyanakodni kezdett volna ránk, már tovább is álltunk. Szöul az első olyan város, ahol átléptem ezt a határt, és őszintén szólva az aggasztó előjelek el is kezdtek megmutatkozni.
- Ebből egy szót sem értettem, de legyen úgy - vetett rám Eun-Ji egy boomer-fintort, aztán nevetve összekoccintottuk a poharunkat. - A változásra.
A változásra. Legyen bármilyen szörnyű is.