Érdekes, hogy mi mindenre veszi rá az embert az élet. Maga a vámpír lét is eléggé érdekes, nem igaz? Egy olyan világban élünk, ahol a természetfeletti lények igen is léteznek. Emellett nem lehet elmenni... viszont nem akarok erre kitérni. Sokkal inkább az a legérdekesebb, hogy van itt ez a Kai Parker fickó. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy én valaha is a segítségét fogom kérni. Vérfarkas harapástól szenvedtem... Klaushoz semmiképp sem fordulhattam ezügyben, így csak ez a lehetőség maradt. Cselekednem kellett, főleg Elena érdekében. Az igézés nem volt opció a vámpír léte miatt. El kellett feledtetnem vele, hogy mi az ábra velem. Nem volt más választás... végül megtettem.


Másfél hét telt el azóta, ezalatt az idő alatt vajon mit csináltam? Kérdezhetné bárki... persze jogosan. Egy vámpír, akit vérfarkas harapás sújtott... Vajon hány emberrel végezhettem azóta? De egy jelentősen fontosabb kérdés az az, hogy miért nem állított le senki? Nem tudom erre a választ és lehet senki sem tudná megmondani nekem, főleg, ha semmilyen ismerősömmel nem is találkoztam... vagy mégis? Ezt nehéz megmondani, hiszen ilyenkor az ember nem feltétlen van fejben a helyzet magaslatán.
Utoljára még New Orleansben ténykedtem, majd képszakadás és hirtelen egy erdőben feküdtem és egy vérfarkas fejét tartottam a kezemben. A teste egy-két méterre hevert tőlem a földön. Nem mondom, jó kis buliban vehettem részt. Önvédelem volt, vagy csak szimplán gyilkolás miatt támadtam meg? Nem érdekelt... a testet a fához támasztottam ülő helyzetbe, a két kezét az ölébe raktam és a fejét pedig a kezeire helyeztem, mintha a saját fejét tartaná. Mókás látvány volt, kicsit Stefan nyomdokaiba léptem ezzel... de persze nem végeztem olyan precíz munkát, mint ahogy ő csinálta... régen. Körbe néztem, majd vámpír gyorsasággal hagytam el az erdőt...
Belém nyilallt a hatalmas fájdalom... nem jutottam messze, mert futás közben ért a rossz érzés. Elestem. A bal karom hasogatott. Felhúztam a ruhám ujját és jobban szemügyre vettem a sérülésemet. Egyre borzalmasabban nézett ki a seb. Egy ideje már, hogy kénytelen vagyok elviselni a harapás által generált mellékhatásokat. Így nem csoda, ha már ennyitől padlót fogok. Vajon mennyi időm lehet hátra? Jó a kérdés... viszont mindegy, nem igaz? Mivel szinte senki sem tud erről, így nincs jelentősége... Nem is törődtem vele hát, sőt... lehúztam szépen a ruhám ujját és rohantam tovább... amíg nem találtam egy elhagyatott házat.


A szórakoztató érzés hamar elillant. Élveztem a sérülés előtti napokat, de ennek mára vége. Vége... mert más van a háttérben. Sokkal ingerültebb lettem. Nem tudtam másra gondolni, minthogy hamarosan lehunyom a szemem... örökre. Már az emberekhez sem úgy viszonyultam, mint eddig. Szinte dühből... öltem.
Az egyik este sétáltam az utcán és a távolban megpillantottam egy alakot. Gondoltam magamban, hogy ez az, remek célpont válik belőle. Azonban, ahogy közelítettem az idegen felé... rám köszönt. - Hello, Damon! - Nem hittem a fülemnek. Ismerős volt a hangja... sőt, nagyon is ismerős volt. - Stefan... - Pislogtam párat és nem akartam elhinni, hogy ő áll velem szemben. - Mit keresel itt? - Kérdést tettem fel neki, de igazából választ nem is vártam tőle, így ha mondott is volna valamit nem hagytam. - Tűnj el innen, Stefan! - Sóhajtva mentem el mellette és nem is foglalkoztam vele. - Állj le... Damon! - Erre a kijelentésre megtorpanttam. Vagyis pontosítok... megálltam volna magamtól is, de nem kellett nekem... ugyanis ő nem hagyta, hogy tovább haladjak. Gyorsaságát alkalmazva megjelent mellettem, a karját kitárta és úgy tartott vissza. - Kihúzod a gyufát, Öcskös! - Oldalba könyököltem amitől egy kicsit összerezzent. - Engem senki nem tud megállítani... még te sem! - Széttárt karokkal mondtam neki, amíg ő az oldalát simította. - Én azért... megpróbálom! - Megdöbbent arcot vágtam. Hátrálni is kezdtem. Léptem egy-két lépést, majd mérgemben vámpír tekintettel rontottam rá. - És ehhez mit szólsz? - A kezemet a mellkasába nyomtam és megszorongattam a szívét. - Még mindig meg akarsz állítani? - Tetszett a látvány, ahogyan megleptem őt. Persze az is, ahogyan a szeméből látszott, hogy szinte az életéért könyörgő pillantásokat vet felém. - D-Damon! Ne... tedd! - Próbált hatni rám, hátha megenyhülök az irányába, de nem igazán volt rá esély. - Mégis mit hittél? Idejössz és akkor már minden rendben van? Ez nem így működik, Stefan! - Még jobban rászorítottam a mellkasában lévő szervre. - Argh... Te nem vagy ilyen... Damon! - A szavak csak jöttek ki a száján, de semmi értelmük nem volt. - De... pont, hogy ilyen vagyok! Rossz! - A másik kezemmel megragadtam a gallérját és az, amelyik eddig a szívet tartotta... azt kihúztam a szervvel együtt. - Tűnj el az... életemből! - Amint kimondtam a szavakat, azzal a lendülettel engedtem el őt és mint egy rongybaba... összeesett. A kezemet úgy forgattam, hogy a szív kiesett belőle, majd pattant párat a földön, végül a holttest mellé gurult.


- Stefan! - Pislogtam ismételten párat és néztem előre. - Mit tettem? - Leguggoltam a test mellé, majd realizáltam, hogy az nem az öcsém volt, hanem egy idegen. Nagyra kerekedett szemekkel figyeltem az arcát. Hallucináció volt csupán, vagy elgurult a gyógyszerem? Először nem is tudtam hova tenni, de hamar rájöttem, hogy mi váltotta ki belőlem. - A harapás... - Az az átkozott farkas... legszívesebben az egész vérfarkas fajt kiirtanám ebből a világból. Azonban az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Még ha lenne is erőm, akkor sem tudnék végezni egy egész fajjal.... egyedül. Túl sokan vannak.
Mérgemben a Stefannak hitt holttestet felkaptam és egy határozott mozdulattal dobtam az egyik ház udvarába. A szívet felvettem a földről és szépen nyugodtan sétáltam a postaládához... majd behelyeztem oda. - Egy kis... ajándék. - Zsebre tettem a kezeimet. Mindkét irányba elnéztem, majd fütyülve indultam tovább.


A lábam fogja voltam, magától vitt, amerre csak tudott. Próbáltam elkerülni az ismerős városokat, helyszíneket, de mintha ez a két végtag tudta volna, hogy merre is kell mennie. A segítség felé, oda, ahol mindenképp megoldást kapok a sebemre.
Elvesztettem az időérzékemet, már nem tudtam, hol van a fent és a lent... egyre jobban éreztem, hogy ezt nem fogom bírni sokáig. Az ájulás kerülgetett, hiába táplálkoztam vérrel, már nem igazán maradt meg bennem. Ez is a mellékhatások közé tartozott.
Erőm sem volt tovább haladni, így egyszerűen csak lefeküdtem a földre... az út közepére. Nem érdekelt, ha elcsap egy autó. Már úgy voltam vele, hogy az is megváltást nyújt... előbb megyek a túlvilágra... a szenvedés megszűnik.

Hosszabb időre lecsuktam a szemeimet, végül nem aludtam el... egy női hangra lettem figyelmes. Abba az irányba fordítottam a tekintetemet. Erőt vettem magamon, majd vámpír gyorsasággal megjelentem előtte. Először nem is vett észre, csak akkor amikor megszólítottam. - Katherine. - Ahogy néztem az arcát, kiköpött olyan volt mint ő. - Ő... nem én... én Elena vagyok. - Válaszolt meglepetten, nem tudta hova tenni azt a nevet. -Ó csak... pont olyan vagy... - Felkeltette az érdeklődésemet. - Ne haragudj! Csak nagyon hasonlítasz valakire. - És még enyhén fejeztem ki magamat. Elképesztő volt a hasonlóság. - Damon vagyok. - Bemutatkoztam én is. - Nem akarlak megsérteni Damon... de elég hátborzongató, hogy ezen az elhagyatott helyen vagy. - Tusé, jól vágott az esze. Persze ezt én sem hagyhattam szó nélkül. - Ezt pont te mondod? Te is itt vagy tök egyedül. - Elmosolyodva mondtam ki a szavakat. - Mystic Fallsban soha semmi rossz nem történik. - Ha te azt tudnád, Elena... nem így vélekednél. Nem mondtam, ki csak néztem rá. - Összevesztem a fiúmmal. - Folytatta a mondandóját, ez pont jól jött ki, így nem laposodott el a beszélgetésünk. - Na, és min? Ha szabad tudnom. - Barátságos, akartam maradni, illetve egy olyan személy, akitől nem kell tartania. - Az életen, a jövőn. Ő már mindent eltervezett. - Lebiggyesztettem az ajkaimat. - És te ezt nem akarod? - Vártam a válaszát. - Nem tudom, mit akarok. - Ingattam kicsit a fejemet. - Ajj, ez nem igaz. Azt akarod, amit mindenki más. - Megrántottam a vállamat és úgy hagyták el a számat a szavak. - Mit? Egy rejtélyes idegent, aki mindenre tudja a választ? - Megmosolyogtatott. - Fogalmazzunk úgy, hogy elég tapasztalt vagyok! - Komolyabb arckifejezésre váltottam. - Tudok egyet s mást. - Bólogattam párat, és sejtelmesen fogalmaztam. - Nos, Damon, halljuk! Mégis mit akarok? - Kíváncsi lett, érdekelte, hogy mégis milyen választ adok a "legnagyobb" kérdésre. - Olyan szerelmet, ami felperzsel. - Közelítettem hozzá. - Szenvedélyt akarsz és kalandot, és még egy kis veszélyt is. - Körülbelül egy méterre álltunk egymástól. Néztük egymást, majd beszédre nyitotta a száját. - És te mit akarsz? - Meglepett a kérdése, nem gondoltam volna, hogy visszakapom tőle. Elakadt a szavam, nem is tudtam mondani neki semmit. - Megjöttek a szüleim. - Egy autó dudálása zavarta meg az egészet. - Azt akarom, hogy mindent megkapj, amire vágysz. De most el kell felejtened, hogy ez megtörtént. Még nem derülhet ki, hogy a városban vagyok. - A szemébe néztem és megigéztem a nőt. Ő hagyta, hiszen nem volt más választása. - Jó éjt, Elena! - Elbúcsúztam tőle, sarkon fordultam, és elsuhantam...


Legalábbis ezt hittem... suhanásról szó sem volt, csak pár lépést tudtam tenni, a fájdalom, amit már elég hosszú ideje éreztem... még erősebb lett. Térdre rogytam. Szinte üvöltöttem a fájdalomtól. Elena megfogta a vállamat... vagyis először azt láttam, hogy ő fogja meg, de a másik pillanatban már nem is ő volt a közelemben, hanem... - Lizzie? - Teljesen lesokkolt a látvány. Az állapotom sokkal súlyosabb volt, mint azt sejtettem...
Rosszabbnál rosszabbra fordultak a dolgok. Túl sok volt érzelmileg... egyszerűen nem bírtam tovább. El akartam futni... távol lenni... mindentől és mindenkitől. Felejteni akartam... elfelejteni ezt az egészet. Hiába volt itt Lizzie, nem tudott olyat tenni, ami miatt meggondolom magamat, így... döntöttem. Kikapcsoltam. A fájdalom minden formáját átéltem, majd mikor lehunytam a szemeimet és ismételten kinyitottam... az összes fájdalom elmúlt. Nem éreztem semmit. Megkönnyebbültem.

Ezek után ott hagytam a lányt, és azt tettem, amit csak akartam... szabad voltam. Felelősséget nem éreztem a tetteim iránt. Buliztam, szórakoztam az emberekkel. Gyilkoltam megállás nélkül és nem érdekelt, ha valaki meglátott... megigéztem, de ha az sem segített rajta, akkor nemes egyszerűséggel... megöltem. És így tovább és így tovább... addig, míg nem maradt már több ember az adott városban.
Rosszabb voltam, mint egy vírus. Nem... én magam voltam az. Csak úgy tudtak volna megfékezni, ha elveszik az életemet. Karó a szívbe és már nem tombol tovább ez a... betegség.
Addig pedig fertőztem tovább a halálos kórt... vagyis magamat.