Homlokom gondterhelt barázdákba mélyed, alsó ajkamat pedig már véresre rágtam az utóbbi pár percben. Pár perc... Bárcsak ennyi időt venne igénybe egy coven átkának megtörése. Vagy legalább valami távpont, ahonnan elindulhatnék. Oly' sok év telt el már azóta, s most az élet csupán egyetlen egy évet hagyott hátra arra, hogy megmentsem a lányaimat a sorsuktól. Egyikőjüket sem veszthettem el. Túl sokan távoztak már az életemből, nem hagyhattam, hogy ez a jelenség ismételten kopogtasson az ajtómon. Ha kellett hegyeket is mozgattam a válaszok eléréséhez. Ezért is utaztam sokat, hogy minden területről képes legyek információkat gyűjteni.
- Azt hittem már hazamentél.
Felkapom a fejemet a könyvből, mely csak egyike volt a hatalmas kupacnak az asztalomon.
- Ric... - sóhajtok fel halántékomat érintve, majd mutatóujjammal nyomkodok párat a feszült pontokon. - Egyszerűen nem találom a válaszokat. Te nem aggódsz? - buta kérdés, mégis irigyeltem őt, amiért ilyen gondtalan ábrázattal tudott felkelni nap, mint nap, ameddig én a hajamat tépem frusztráltságom végett.
Tovább fürkészem szótlan arcát. Látom vonásain és ajkai rezdülésén, hogy ő is értelmetlennek véli a kérdésemet, így inkább egy mosolyt villantva felé csukom össze a könyvet, majd megtöröm a kínos csendet. - Mit szólsz  egy pohár bourbonhöz? Amúgy is szuper igazgatók vagyunk, megérdemeljük, hogy a nap végén lazítsunk. Nem mondhatsz nemet. Rád fér már egy kis relax, Ric. - szelíd mosollyal indítok, remélve, hogy az energetikus szavaim mellett nem fogja úgy nézni az "ajánlatom", mintha lerohannám. Ugyanakkor valóban nincs választása. Kelletlen sóhajával viszont aláírja "halálos ítéletét", s zöldutat ad nekem, hogy a titkos piakészletet feltárhassam előttünk.


Részeg vagyok, mint az ágyú. Ezt még részegen is el tudom ismerni, arról nem is beszélve, hogy Ricnek kellett kitépnie a bourbonös üveget a kezemből, csak azért hogy ne takarítsam ki a rejtett piakészletünket. Bár lehet már túl késő volt, s csupán pár cseppet sikerült megmenteni.  
Fáradt, laposakat pislogó szemekkel nézek körbe a félhomályban, melyről lassacskán felismerem szobám berendezését a falra aggatott családi fotók és egyéb festmények formáiról. A fejem hasogat, de tudom jól, hogy ez a pillanat is viszonylag hamar el fog múlni. Egyetlen kívánságom csupán az, hogy a lányaim egyikének se jusson eszébe rám nyitni az ajtót. Nem akarom, hogy így lássanak. Megtörve. Mert akármennyire is el tudom hitetni magammal, hogy minden rendben és boldog vagyok; ez igazából nincs így.
A fal felé fordulok, át az oldalamra, egyik kezemet pedig a párna alá csúsztatom, s így fürkészem tovább a szoba lágy fényébe borított sarkait.
- Szedd össze magad! - ösztönzöm magam egy kicsit, de aztán ismét az alkohol hullámai veszik át az uralmat. Lehunyom a szemem, de csak rosszabbá válik az egész, mintha csak egy tenger közepén hánykolódnék. Tudom, hogy lassan kijózanodok, de még egy kicsit utazni akarok a részegség mámorában. Rég volt már, hogy hátradőltem és elfeledtettem magammal a gondjaimat, még ha az csak egy egészen picikét működött csak. Bezzeg Elena és Bonnie nem él át ilyen traumákat. Nekik mindig minden könnyebb volt. Nem állított az élet eléjük ekkora nagy problémákat. Miért mindig én húzom a rövidebbet? Nem azt kívánom, hogy másoknak kegyetlenebb sorsuk legyen, de miért én vagyok az, aki annyira próbálkozik, mégis hatalmasat bukik a végén? Nem akarom, hogy Josie és Lizzie is eltűnjön az életemből. A két drága, gyönyörű lányom, akik oly sok örömmel töltöttek el az évek alatt. Amikor Te újra eltűntél a Föld színéről, ők voltak azok, akik támogattak.
Akaratom ellenére is, de gondolataim közé szökik Stefan három évvel ezelőtti akciója. Dühösen markolok rá a fejem alatti párnára, majd vágom azt a falhoz, mintha csak egy tinédzser tombolná ki magát. A párna anyaga kissé meghasad a fal érintésekor, így a korábban tiszta és rendezett szobát most apró tollpihék lepik el. Azóta se tudtam megbocsátani neki. Hiába voltam ott neki, hiába tartottam benne azt a maréknyi kis lelket is, ő ismét önző volt és inkább elfutott.
Felkínlódom magam az ágyon. Az alkohol egész tűrhető sebességgel szökik ki testemből, ahogy a gyógyulásom is felgyorsul a procedúra alatt. Ismét józan vagyok. A célom pedig most vált igencsak tisztává magam előtt. Meg fogom menteni a lányaimat minden áron, s nem hagyom, hogy bárki vagy bármi az utamat állja ebben. Erős leszek, Anya. Ígérem.