Az érdektelenség mintaképe, a magányos farkasok királya – valami ilyesmi lehettem én mások szemében. Kivétel a húgom szemében, akihez a vér nem is kötött. Mégis úgy nézett rám néha, mintha több lennék neki, mint egy betolakodó. Hiába volt ő a kisebb, évekkel, mégis én voltam az, aki nem illett a családi idillbe. Egyszerűen kilógtam a sorból: ők életvidámak voltak, a hajuk szőke, a szemük kék, a bőrük szinte hófehér… és ehhez társultam én hozzá. Még csak ki sem kell fejtenem, hogy már ránézésre sem illettem közéjük. Vagy csupán bemagyaráztam magamnak és így kezeltem ezt a családot. Nem érdekelt. Nem számított semmi sem. A húgom sem. Corrie.
Bárcsak ne érdekeltem volna egy kicsit sem. Bárcsak ne akart volna a közelembe férkőzni. Szimplán csak békén kellett volna hagynia, mint mindenki másnak, de hiába magyaráztam neki, ugye?
- Teddy! Kérlek, engedd, hogy veled menjek! Ígérem, nem hozod rád szégyent, még csak azt sem fogják tudni, hogy közünk van egymáshoz. – Háttal álltam neki és valahogy úgy éreztem, a feszültség egyre csak nő bennem, bármit mond. Szinte már nem is hallottam, miket mond, csak az egyre dübörgő szívemre tudtam figyelni. Mindenféle külső hang elhalt, a látásom is egy pillanatra mintha elhomályosodott volna. A düh, az agresszió duzzadt meg bennem végül akkorára, hogy mikor megfordultam, erőteljesen löktem rajta egyet.
- Fogd már be végre, Corrie! – Ordítottam rá. A hangom már nem jutott el hozzá. Elesett a földön heverő zsákban, majd az asztal sarkának vágódott, csapódott a feje. Abban a pillanatban realizáltam magamban, mi történt.
- A kurva életbe! – Odarohantam hozzá, két ujjamat a nyakára szorítottam, de már nem lélegzett. Meghalt. – A rohadt… - Felegyenesedtem. Falfehérré változtam. A bőrszínt illetően már beillettem a családba, de ez mit sem számított. Hátráltam, egyre csak hátráltam, míg neki nem mentem a polcnak. Instabil volt, így minden, ami rajta volt, egyszerűen rám zuhant. A szekrénnyel együtt. Percek múltán tudtam csak kiszabadulni alóla.
Ezután behánytam egy táskába az összes értékelhető cuccomat, gatyát, pólót, telefont, némi pénzt és élelmet, aztán leléptem. Egy percig sem voltam képes tovább ott maradni. Megöltem a húgomat. Gyilkos lettem.

A következő teliholdkor pedig szörnyeteg. A fene se gondolta volna, hogy a bennem lakozó agresszió mind egy bolhás dögnek a műve, mi? Az igazi szüleim fantasztikus ajándéka. Végül is, értelmet nyert a „magányos farkasok királya” titulus.
Amióta megöltem a húgomat, folyamatosan mozgásban vagyok. Néha szembejön velem egy-egy hír arról, hogy keresnek engem, de Corrie halálával nem hoztak kapcsolatba. Látszólagosan nem. Az ember viszont sosem lehet biztos abban, a hírek mögött mi a valóság.
Nem megyek vissza. Sosem kapnak el. Megöltem, megtettem, de nem fogok egy kibaszott börtönben megrohadni. Azt úgy szépen elfelejthetik.
Nem ölök meg még több embert a kedvükért. Milyen is lenne a börtön falain belül átváltozni vérfarkassá, hmm? Szép kis vérengzés lenne. Másnap meg pisloghatna minden vadbarom, hogy hűha, mi a pokol történt.
Mindenkinek jobb, ha szökésben élem le az életem. Vagy találok valami gyógymódot erre a kibaszott átokra. Amióta kiváltottam az átkot, csak még rosszabbá váltam. Dühkezelési problémák és hasonlók. Pazar így élni. De nem érdekel. Sem ez, sem pedig más.