A lakókocsim tetején és ablakain szüntelenül kopogtak az esőcseppek, miközben én az ágyamon ücsörögve számláltam a pénzemet. Az építkezésen való segítségtől ugyan nem leszek gazdag, de épp elegendőt keresek ahhoz, hogy megtankoljam a kocsit és legyen mit ennem néhány napig.
Két hete érkeztem ebbe a városba, s ugyan akkor nem voltak túl vendégszeretőek az emberek, megtanultam kezelni a kívülállókkal szembeni gyanakvásukat. Egyébként sem szívesen tartózkodtam a városban, a lakókocsit is egy piknikező helyen parkoltam le, amely távol esik mindentől. Legfeljebb néhány túrázó zavarja meg időnként a nyugalmamat, de egyikük sem állt le velem beszélgetni, nem kopogtattak a kocsim ajtaján, így nem akadt velük gondom.
Sokkal nagyobb problémának tűnt, hogy közeledik a telihold, és gőzöm sem volt arról, hogy hova fogok elvonulni az átváltozáskor. A kocsiban nem maradhattam, még szétdöntöttem volna az egészet, és annyi készpénzzel egyáltalán nem rendelkeztem, hogy vegyek egy teljesen újat, viszont a rohadt vihar miatt nem tudtam kimozdulni, hogy megtaláljam a tökéletes helyet. Pedig már korábban is barangoltam az erdőben, meg-megjelölgetve azokat a fákat, amelyek mellett egyszer már elhaladtam, de akkor nem leltem semmi használhatót.
A kezembe vettem a bankókat, szépen növekvő címletek alapján rendeztem őket, majd elzártam őket egy dobozban, amit az ágyam alá rejtettem. Fáradt sóhajtással dőltem vissza a párnámra, csúsztattam a kezeimet a tarkóm alá, hogy kitámasszam a fejemet, és bámultam a kocsi tetejét. Az eső már kezdett az agyamra menni. Eleinte bosszantott, idővel pedig a monotonitása elálmosított.

Mire felkeltem a vihar már tovább állt, de a nyomott hangulatomon nem javított az sem, amikor a kocsiból kilépve napfény érte a bőrömet. Fejben még mindig a legutóbbi álmomban voltam, újra és újra átélve a szüleim és a húgom halálát, majd azt a napot, amikor Phineas elhagyott engem. Bármennyire is próbáltam a bátyám nyomára bukkanni, mintha a föld nyelte volna el. Vagy túl gyorsan haladt, vagy teljesen irányt tévesztettem, de egy ideje már nem hallottam felőle.
Bezártam magam után a kocsi ajtaját, a kulcsokat a zsebembe süllyesztve elindultam előre. A bakancsom cuppogott a sártengerben, és figyelnem kellett, hogy hová léptem, mert nem akartam nyakig mocskos lenni. Ez a heves esőzés nem tett jót a talajnak, annyira felázott minden, hogy nehezemre esett közlekedni.
Szerencsére, ráértem, mára nem vállaltam sehol munkát, hiszen a tegnapi cipekedéstől is fájt a hátam. Nem pusztultam bele a fizikai munkába, azonban hajlamos voltam elfeledkezni a határaimról és túlhajtottam magamat. Ráadásul, most már a bátyám sem volt mellettem, hogy folyton emlékeztessen a halandóságomra.
A fák között azonban a talaj is járhatóbbá vált, ahogy pedig a tüdőm megtelt friss levegővel, úgy én is ellazultam. Élvezetet találtam a barangolásban, olyannyira hogy gyakran egy fél napra eltűntem, csak azért, mert ismerni akartam azt a környéket, ahol éppen megálltam. Régen is sokat utaztunk, így a kalandozás iránti szenvedélyem már akkor kezdődött, és hálát adtam apámnak, amiért nagyon korán megtanított tájékozódni, vagy éppen arra, hogy egy erdőben milyen növények termései ehetőek.
Hosszasan sétálás után egy sziklafalat szúrtam ki a sűrű bozótban, így kíváncsiságtól vezérelte elindultam abba az irányba. Odaérve nem tapasztaltam semmi szokatlant, de ahogy a fal mentén haladtam, megcsapta az orromat az alvadt vér szaga. A szagot követve találtam rá egy barlang bejáratára, s Phineast ismerve ő biztosan hátat fordított volna ennek a helynek, én nem tettem. Tudni akartam, hogy mi rejtőzött odabent és mi volt a szag forrása.
Be kellett húznom a nyakamat, ahogy ne üssem be a fejemet az alacsony mennyezetbe, ahogy bemásztam a barlangba. Odabent félhomály uralkodott, ezért továbbra is az érzékeimre hagyatkozva haladtam előre. Neszezést hallottam az egyik irányból, így arra fordultam. Sok mindenre fel voltam készülve, még arra is, hogy meg kell küzdenem valamivel a területért, de a látvány, ami ténylegesen fogadott engem is ledöbbentett: egy nálam fiatalabb lány kuporgott, a ruhája és a kezei véresek voltak, talán a korábbi esőzés hatására még teljesen át is ázott.
A kezeimet feltartva közelítettem felé, de karnyújtásnyi távolságra megálltam tőle. Leguggoltam hozzá, és rengeteg kérdésem lett volna hozzá, mégis olyan szerencsétlennek éreztem mindegyiket.
- Mi történt veled? – kérdeztem óvatosan. Eleinte nem volt hajlandó beszélni, így igyekeztem kiérdemelni a bizalmát azzal, hogy bemutatkoztam és elmeséltem neki, hogy túrázás közben találtam erre a helyre. Arról kezdtem faggatni, hogy éhes-e, majd azt is megjegyeztem neki, hogy ha ezekben a ruhákban, akkor meg fog fázni.
Ártalmatlannak tűnt. Legalább is, láttam már sokkos állapotban lévő embereket, de sosem voltam jó az emberi kapcsolatok kialakításában és fenntartásában, ezért ebben a szituációban is tanácstalan voltam.
Nem úgy nézett ki, mint aki nyitni akart volna felém, így feltápászkodtam, és ahogy a kijárat felé fordultam, biztosítottam afelől, hogy hamarosan visszajövök hozzá. Útközben láttam néhány fekete szederbokrot. Talán azt hajlandó volt elfogadni, hacsak nem fogta menekülőre, de amilyen állapotban volt, kételkedtem abban, hogy akár egy centimétert is moccant volna.
Ahogy a bogyókat a tenyerembe gyűjtöttem, az agyam folyamatosan azon járt, hogy mi lenne a helyes döntés. Arra jutottam, hogy amennyiben ő is hagyja, hazaviszem, kerítek neki valami tiszta ruhát, hagyom, hogy megmosakodjon, aztán bemegyek a városba és előkerítem a családját.
Ez volt a tervem. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ki volt az a lány, ahogy a történetét sem ismertem.


℘ Képesség ℘ -