"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A legfontosabb az életemben mindig is a testvérem volt, az ikrem: Rhys. Már születésünk előtt egy hullámhosszon voltunk és ez később sem változott. Kiegészítettük egymást és fogtuk egymás kezét, ha arra volt szükség. Még akkor is mellette voltam, mikor az elméje bomlani kezdett; nem számított, mert ettől még a testvérem volt és az is maradt. Semmi sem változott az irányába a részemről. Együtt mindenre képesek lettünk volna... saját kovent akartunk, saját családot. A Schilling család lett volna minderre a legalkalmasabb és a legutolsó pillanatig hittem abban, miként csatlakoznak hozzánk. Minden hitünket ebbe fektettük. Beléjük. De nemet mondtak. Kis pszichológiai trükkel viszont elértük, hogy a család minden egyes tagja, úgy a leszármazottaik is megőrüljenek. Kamu az egész. Azt mondtuk, átkot szórtunk rájuk és emiatt megőrülnek, de semmit sem csináltunk, mégis, néhány kiejtett szó nemzedékek életét változtatta meg. Kíváncsi lennék, manapság mi van velük - úgy tudom, már csak egyetlen egy fiú van életben a vérvonalból. Vagy, várjunk, talán ő is halott már? Egy biztos, az ő életét is mi tettük tönkre.
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Zúgott a fejem, hasogatott. Keménységet éreztem magam alatt. És hideget. Ahogy megmozdítottam a kezem, csuklóm köré lánc feszült. Ekkor nyitottam ki a szemem. Homályosan láttam, vörös folyadék nehezítette a látásom. A vérem volt az. Realizáltam magamban, hogy egy kórteremben lehetek, de sötét volt. Hideg. Nyirkos. Talán egy elhagyatott kórházban voltam? A pánik hirtelen uralkodott el rajtam, úgy, mintha egy rémálomból ébredtem volna fel. Főleg azért, mert nem emlékeztem arra, hogyan kerültem ide, mi történt és legfőképp, ki a fene vagyok. Sikítottam, ordítottam, hogy engedjenek ki innen. Mikor pedig megjelent az ajtóban egy fickó, mosoly ült az arcán. Élvezte, hogy ő van előnyben. - Lám-lám, magadhoz tértél, te kis nyavalyás… megtanuljátok végre, hogy nem kényszeríthettek senkit magatokhoz. A mágiát nem lehet „megvenni” – Értetlenül meredtem rá, miközben a vérem keveredett a könnyeimmel, amik végigfolytak az arcomon. - Nem tudom, miről beszélsz… én nem csináltam semmit – Szipogtam. Tényleg nem tudtam, miről beszélt és zavart, aggasztott, hisz ez azt jelentette, hogy elfelejtettem. A fickó meglepődött egy pillanatra, majd a homlokát kezdte ráncolni és közelebb lépett hozzám. - Nem tudod, mi történt? – Értetlenül nézett, de aztán felcsillantak a szemei. – A bűbáj… megkavarta a… - Nevetett. Nem fejezte be, csak nevetett, már-már hisztérikus, őrült módon. – Hát ez a legtökéletesebb, ami történhetett, virágszálam – Elkapta az államat és meg is szorította.
2 évig voltam a foglya úgy, hogy az emlékeim el voltak zárva az agyam egy olyan részébe, amihez valamiért nem fértem hozzá. Mintha blokkolta volna azzal a varázslattal, és pont ezért próbáltam ki különböző varázslatokat, bűbájokat, mikor tudatosult bennem, hogy boszorkány vagyok. Próbálkoztam. Trükköztem. Szabad járásom lett a házban és tettem, amit kért; mintha csak a bejárónője lettem volna. A házból azonban nem mehettem ki. Bűbájt vetett ki rá, amivel engem bent tudott tartani. Amikor voltak szabad perceim, rajzoltam. A fickó, akit ideje nevén neveznem: Jonathan egy idő után elkezdte értékelni a művészi tehetségem. Vagy csak bűntudata támadt, nem tudom, de festéket, vászont és ecsetet vásárolt nekem, csak úgy. Ha jól emlékszem, karácsony környékén kaptam tőle. Azon a karácsonyon fölöttébb furcsán viselkedett; ez volt a második ünnepem vele. A fogvatartómmal.
A szobám ágyán ültem, az ölemben egy kemény fedelű könyv, rajta pedig egy papír; arra vázoltam épp rajzot. Mindig volt valami, amit le akartam rajzolni. Általában a kinti dolgokról szőtt ábrándjaimat vetettem papírra, mint például egy erdei ösvény, ahol a középpontban egy lány van, szabadon, mindentől távol. Vagy egy hóesés tájkép, szaladgáló gyerekekkel, hóemberrel és mindenféle csodával. Mindig volt valami, ami a fejemben volt. Muszáj volt valamit kezdenem magammal, hogy ne kattanjak be a bezártságba és a varázslatok kutatásába, tanulásába. Utóbbit amúgy is csak akkor tudtam megtenni, ha Jonathan nem volt itthon és besurranhattam a könyvtárba, ami telis-tele volt könyvekkel. A legtöbbjébe régebbnél-régebbi bűbájok voltak leírva. Nem hallottam a lépteket, túlságosan bele voltam merülve a rajzba, ahol a mosolygó gyerek arcán húztam meg az utolsó vonásokat. Nem tudom, mióta nézhetett Jonathan, mielőtt megszólalt volna, de utólag belegondolva, biztos ott állt egy ideje. - Ez gyönyörű! – Őszinte csodálat volt az arcán, épp ezért hittem neki, ugyanakkor le is döbbentett. Mielőtt azonban bármit reagálhattam volna, lerakott mellém egy gondosan becsomagolt dobozt. Abban voltak a festéshez szükséges kellékeim. Ajándékként hozta nekem; habár nem mondott semmit, csak távozott.
Ezután néhány hónappal rábukkantam a könyvtárában arra a varázslatra, amivel megzavarta a fejem. Ki akart ütni, amolyan kábító varázslatról volt szó, de mellékhatásként szerepelt, hogy az alany elveszítheti bizonyos emlékeit és ezt egy másik bűbájjal lehet rendbe hozni. Az is oda volt írva, melyikkel. - Mi a fenét művelsz itt?! – Az ajtó kivágódása után csattant fel a hangja, én pedig megfordultam, és soha nem voltam még olyan dühös, mint ahogyan rámeredtem. - Iris Darwin vagyok. Már emlékszem – Aznap hagytam el a házat és Jonathant, aki bár rosszat tett velem, mégsem tudtam teljesen gyűlölni. A haragom pillanatnyi volt. Azonban nem számított semmi más, csak az, hogy megtaláljam Rhyst. Fogalmam sem volt ugyanis, mihez kezd egyedül ebben az őrült, modern világban Nélkülem.
Fõkarakter: Lycoris Fairwell
Az álarc mögött: Eliffe
Iris Darwin
A vérem különleges. Íze, mint az édes forrócsokoládé, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a mézeskalácsé, ami minden lélegzetvétellel áthat.
❝Fogoly vagyok, szegény szerencsétlen, aki beleszeretett börtönébe.❝
Kedves Iris!
Rossz az ha próbálsz emlékezni, de bárhogyan is koncentrálsz egyszerűen nem akar eszedbe jutni.... ha azt nézzük semmi. Legfőképp az, hogy ki is vagy valójában. Ismerős érzés... legalábbis az volt. Én is átéltem ezt, persze mondhatnánk, hogy nem ugyanúgy. Míg Te varázslat miatt, addig az én esetemben kiemelték a lelkemet az egyik testből amit épp birtokoltam... na igen, pont a Schilling gyerekből. Róla beszéltél nem igaz? Valami átokról esett szó... hát, ha a fele sem igaz, akkor megnyugodhatok... ráadásul az a felem épp a szellem világ és a valóság között teng-leng. Halkan jegyzem meg, ha visszatér és az emlékei birtokában is lesz, meglehet, hogy megkeres mindkettőtöket.
De végül is örülök, hogy megvagy, főleg, ha azt nézzük emlékszel. Nos, lenyűgöző a bátorságod, illetve a megoldóképességed. Nem mindenki lenne képes rá, hogy túléljen egy ilyen helyzetet. Elraboltak és szinte dróton rángattak. De Te kitörtél, eme láncok fogságából. Le a kalappal előtted. Már csak egy dolgot kérdezek tőled! Most, hogy mindent tudsz végül kihez húz majd a szíved? Vissza a testvéredhez, vagy esetleg a fogvatartódhoz?
Tökéletes lett az ET, mint mindig, de tőled ezt megszokhattuk. Foglald le szépen a pofit és utána vár is a játéktér. Üdv közöttünk!
Várj, ne szaladj úgy! Van itt még neked valami... kapsz egy útravalót. Egy talizmánt, ha úgy tetszik. Sok szerencsét, és sose hagyjon el téged a remény!℘Szerencsekocka.
Killian Lacroix
A vérem különleges. Íze, mint az édes forrócsokoládé, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a mézeskalácsé, ami minden lélegzetvétellel áthat.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."