Cinikusan felszusszantam a szavai hallatán. Meghalni... Egy áldás lett volna ehhez a kínzóan lassú megőrüléshez képest, még ha nyilván ezt nem is mondtam ki. Mrs. Callaway igazán adhatott volna valami könyörületesebb átkot is, ha már mindenképpen fekete mágiával játszadozott, de nem, neki az egyik legszörnyűbbet kellett választania... Light aggódása mondjuk belém fojtotta a szavakat rendesen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire... Nem is tudtam, mit gondoljak, összekuszálta a gondolataimat és zavarba hozott, amin az sem segített, hogy a karjaiban cipelt, mintha valami kislány lettem volna.
Oh, hát persze, futott át a fejemen, ahogy az ivásra reagált, és képzeletben homlokon is csaptam magam. Egy vámpírtól ilyet kérdezni... Az emlékek mindenesetre előtörtek bennem, az első éjszakának az emlékei, amikor pont így megmentett és amikor a véremet kínáltam fel fizetségként.
Megszeppentem kicsit, ahogy elindult felém, az ölelése pedig annál is váratlanabbul ért. Megilletődve pislogtam magam elé, aztán lassan, tétován, kissé sután megemeltem a kezem és viszonoztam az ölelést. Belekapaszkodtam a hátán a felsőbe és próbáltam elengedni magam, csak egy kicsit, csak néhány pillanatra. A szemem is lehunytam, átadva magam az érzésnek. Hónapok óta most először éreztem azt, hogy biztonságban voltam, és ettől a jóleső érzéstől összeszorult a torkom. Mielőtt azonban túlságosan érzelgőssé válhattam volna, elszakadt tőlem.
Halk sóhajjal, tétován figyeltem és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A szavaira végül ellágyultak a vonásaim és a földre néztem, a fülem mögé igazítva egy szőke tincset.
- Kénytelenek leszünk kitalálni, hova menjünk. Néhány óra múlva az ajtón fognak dörömbölni. - Mégis csak holttesteket hagytunk magunk mögött, nem is igazán elrejtve, és amilyen bizalmatlan és kicsi volt ez a város, nem hittem, hogy túl sokáig tartott volna összekötni mindezt az egyetlen idegennel, aki megszállt itt. - Viszont technikailag van még egy kis időnk a mából - pillantottam el az óra felé, majd rövid tétovázás után Lighthoz sétáltam, megálltam előtte. Olyan hülye vagyok, korholtam magam fejben, de aztán engedtem a vágynak és lassan átemeltem az egyik, majd a másik lábam Raleigh combján, az ölébe ereszkedtem, vele szemben.
- Te is hiányoztál nekem - ismertem be, némi fáziskéséssel reagálva a korábbi vallomására. Próbáltam elfelejteni, próbáltam kizárni, de nem sikerült. A tekintetem az övét kereste, majd összefésültem az ujjaimmal a hajamat és összefogtam az egyik vállamon a szőke fürtöket, szabaddá téve a másik oldalon a nyakamat. Oldalra döntöttem a fejem, felkínálva az egész bőrfelületet és az édesen lüktető ütőeret.
- Köszönetként. Hacsak nem félsz, hogy te is megkattansz - Kacéran rámosolyogtam. Tudomásom szerint nem kellett attól félnie, hogy az átkom rá is átszáll, bár az is igaz, hogy ő volt az első és az utolsó vámpír, akinek valaha megengedtem, hogy igyon belőlem.

so it seems i broke your heart ❖ Flynn? ❖ kredit

Tiszteletben akartam tartani a kérését, miszerint ne itt beszéljünk, de annyi kérdésem lett volna… válaszokat akartam. Mégsem mondtam semmit, ezúttal legalábbis nem. A kérdésre sóhajtottam egy nagyot.
- Igen. Másképp nem akadtam volna a nyomodra… muszáj volt. Már azt hittem, meghaltál… - A végét már csak suttogtam, nem tudtam, hallja-e vagy sem. – De ért! Többet érsz, mint gondolnád, Aranyhaj… - Néztem le rá. Fogalma sem volt róla, mennyire fontossá vált nekem és még ha ez nem is volt kölcsönös, tudnom kellett, jól lesz-e később. Az átkától meg kellett szabadítanunk, és ehhez szükségem volt Nathanielre is főleg most, hogy végre rátaláltam a lányra. Szorosan fogtam, nehogy leejtsem a karjaimból. Aztán felértünk, így lepillantottam rá. Vonakodva tettem csak le, attól tartva, hogy mégis meglóg előlem, kihasználva az alkalmat, de nem így történt. Megnyugodva indultam utána, a szobaszámot keresve, majd ahogy beértünk, az ajtónak dőltem. Körbenéztem. Nem volt egy luxus szálloda és az első gondolatom az volt, hogy ez a hely nem méltó a lányhoz.
- Inni? – Felvontam a szemöldökömet, majd megnyaltam a szám szélét célzón. – Nem hiszem, hogy tartasz itt olyat, ami most jólesne… - Ellöktem magam az ajtótól, aminek eddig támaszkodtam, majd elindultam felé. Odaérve pedig csak lazán magamhoz öleltem. Szükségem volt rá, még ha neki nem is.
- Annyira örülök… hiányoztál – A hajába motyogtam, miközben magamba szívtam az illatát. Talán fel sem tűnt, de tényleg sokkal fontosabb lett ő nekem, mintsem szabadott volna. Még élénken élt bennem Orion és az, hogy azt akarta, lépjek tovább, legyek boldog. De ennek nem volt itt az ideje. Ha Lexy el akart szakadni, engedtem, de ha nem, akkor is elszakadtam tőle és inkább az egyik ülőalkalmatosságig hátrálva lehuppantam rá. Nem tudtam, mihez kellene kezdenem. Nem rángathattam egyből haza, nem akartam újra azt, ami volt. Akkor a szabad választás joga nem volt a kezében, de mi van, ha most felhozom neki és nemet mond, és újra eltűnik a térképről?
- Figyelj… - Erősen agyaltam. - …ne ma beszéljük meg a történteket. Sem azt, mi lesz ezután. Jó? Ma csak… ki akarom élvezni, hogy rád találtam – Gondterhelt, fáradt mosoly ült ki az arcomra, ahogy a lányra néztem.

351 words ↭ human ↭ note: Rapunzel  ↭ kredit

Tudtam volna vitatkozni Lighttal és az érveivel, de túlságosan fáradt voltam hozzá, így csak gyerekes konoksággal forgattam a szemem és hallgattam. Persze egy részem tudta, hogy igaza van, és az a bizonyos részem talán meg is bánta, hogy nem adtam neki esélyt, hogy segítsen... De a dolgok úgy történtek, ahogy, visszacsinálni már nem lehetett, szóval megbánni is feleslegesnek tűnt.
- Nem itt kéne beszélnünk... - Bár nagyon is szerettem volna csak azért is csendben maradni, igazából nem ezt érdemelte, meg aztán eléggé elpuhított az, hogy ölbe kapott. Hirtelen már nem is éreztem magam olyan bátornak és rettenthetetlennek, ezért is szerettem volna visszatérni a négy fal közé vele, hogy újra megtalálhassam a hangomat - természetesen veszekedni.
- Egy nyomozóval? - pislogtam hitetlenkedőn. Sosem gondoltam volna, hogy eddig elmegy, és hirtelen nem is tudtam, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban. Valahol zavart, hogy ennyire megpróbálták megint kivenni a kezemből az irányítást, de közben meg hálás is voltam, mert éreztem, hogy egyre csak csúsztam lefelé egy lejtőn... Vajon hol álltam volna meg ma este, ha nem találkozunk? - Nem ért ennyit, hogy megtalálj... - ráztam meg erőtlenül a fejem, de végül inkább csendben maradtam. Kimerültnek éreztem magam, pedig a balhé nagy részét Light vitte el, mégis kihasználtam kicsit a panzióig tartó utat és megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy szembe tudjak majd vele nézni.
A hangjára felnyitottam a szemem és kábán körbepislogtam. El tudtam volna aludni ennyire rövid idő alatt? Mindenesetre már így is elég figyelemfelkeltőek voltunk, szóval elengedtem a nyakát és lekéredzkedtem a karjaiból.
- Jobban vagyok... Elengedhetsz - Tényleg több erőt éreztem a lábaimban, mint korábban, szóval ha hagyott, akkor szerettem volna a saját lábamra állni. A kulcsom amúgy is mélyen a zsebemben volt, elő is szedtem és célzón meglóbáltam felé, felvillantva a számot, aztán a fejemmel intettem, hogy kövessen. Az utóbbi években óvatosabb lettem, nem akartam csak úgy kikiabálni, kik vagyunk és hova megyünk.
A kulcs egy pillanat alatt nyitotta a zárat és rövidest a szobában találtuk magunkat. Körbepillantottam, felmérve, nem maradt-e elől bármiféle kínos ruhadarab, de szerencsére nem igazán rendezkedtem be még itt, és amúgy is a napokban terveztem tovább állni, szóval már korábban elkezdtem rendet rakni.
- Kérsz valamit inni? - böktem el a minihűtő felé kissé bugyután, de hát fogalmam sem volt, mihez kéne kezdenünk egymással. Csak nem gondolta komolyan, hogy most rögtön visszarángat Denverbe, vagy egyenesen Mystic Fallsba... Vagy most kellene veszekednünk? Valahogy ahhoz sem éreztem az erőt, szóval kissé sután és tanácstalanul figyeltem Lightot, zavartan birizgálva a kulcsomat.

so it seems i broke your heart ❖ Flynn? ❖ kredit

Ráncoltam a homlokom. Az átka miatt hallucinálna és esne egyre inkább szét? Határozottan úgy éreztem, nem az alkohol miatt van olyan állapotban, amilyenben. Persze, hozzátett, de nem olyan mértékben. Szerettem volna segíteni rajta, de nem tudtam régen sem, és most sem.
- Nem hallgattál végig. Okom volt odahívni Nathanielt… mindketten a te javadat akartuk. Segíteni, hogy megszabadulj az átoktól – Magyaráztam, de tudtam, hiába. Ebben nem érthettünk egyet. Nem kezeltem gyerekként, csupán tudtam, hogy egyedül nem birkózik meg ezzel az egésszel. Az, ahogyan most kinézett, alátámasztotta.
- Ne játssz Csend Királynőt… - Sóhajtottam. Makacs volt, túlságosan is és nem volt eszköz a kezemben, amivel szóra bírhattam volna. Egyelőre örülhettem, hogy itt van újra. Vagyis, hogy rátaláltam Darren segítségével. Aztán felkaptam a karjaimba. Nem érdekelt volna az sem, ha tiltakozik ellene, avagy ellenem. Nem hagyhattam, hogy újra kicsússzon az ujjaim közül. A visszakérdezésre meglepődtem.
- Ha hetek óta Én figyelnélek, már hetek óta Denverben lennél velem… - Elgondolkodtam, majd eszembe jutott a panzió. Tényleg. Már kezdett kihagyni az agyam attól, hogy újra a karjaimba tarthattam. – De az tény, hogy egy nyomozó segítségét kértem. Sok időbe telt, de valahogy a nyomodra bukkant. Azonnal szólt nekem, ezért jöttem ide, de… hetek óta nem figyeltet ő sem, ebben biztos vagyok – Magyaráztam. Aggodalom érződött a hangomban, hisz ki tudja, kik akartak Lexy életére törni és egyáltalán miért figyelik őt hetek óta.
Érzékeltem, hogy megadja magát nekem, így elindultam visszafelé. A panzióhoz akartam eljutni minden gond és baj nélkül. Csendben voltam, hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék még neki. Le-lepillantottam rá és így észrevettem, hogy lehunyta a szemeit.
Aludna? Ezek szerint biztonságban érzi magát mellettem.
Elmosolyodtam, majd sietősebbre vettem a lépteimet és végül vámpírsebességgel jutottunk el a helyig, ahol megszállt.
- Aranyhaj… a szobaszámod. És a kulcsod is kellene – Pislogtam le rá, ahogy az aulában megálltam vele.

299 words ↭ human ↭ note: Rapunzel  ↭ kredit

Értettem a szavait, ugyanazt a nyelvet beszéltük, de valahogy mégsem tudtam kibogozni belőlük semmit. Régóta keresett? Engem? Miért? Azok után, hogy összevesztünk, hogy bekopogott hozzá a múltja és hogy szó nélkül leléptem? Nehezen tudtam elhinni, pedig azzal tisztában voltam, hogy nincs oka hazudni. Nincs oka átkelni a fél világon, hogy megtaláljon. Ezért is tűnt logikusnak, hogy ez az egész beszélgetés csak a fejemben zajlik - vártam a kegyetlen ébredést, és az mégsem jött el, még inkább összekuszálva a gondolataimat.
- Néha nem igazán tudom, mi valós és mi nem - Halkan jegyeztem csak meg az orrom alatt, inkább magamhoz intézett vallomásként, mintsem számára magyarázatnak. Azt hittem, az alkohollal kézben tartom a rémálmokat, de a piálás legtöbbször rögtön az ágyamba vezetett, nem kellett sikátorokban erőt fitogtatnom vagy egy régi ismerőssel beszélgetnem. Már ha nevezhettük ezt beszélgetésnek...
A nevetésére durcásan ráncoltam az orromat és megpróbáltam szigorúan nézni rá, de a tekintetem megkopott kicsit; még mindig nem igazán sikerült feldolgoznom, hogy értem jött.
- Összevesztünk, nem emlékszel? Rám hívtad a bébiszitterem - dörmögtem sértetten, kissé talán gyerekesen is, de zavarba hozott azzal, hogy közelebb húzott magához. A térdeim elgyengültek és nem a harctól, hanem a közelségétől, mintha kiskamasz lennék a crusha előtt. Legutóbb egyenlítettem a számlát, felajánlottam a véremet a megmentésért cserébe, de ezek szerint most sikerült belecsöppennem egy újabb adósságba. Remek...
Leszegtem a fejem a kérdésére és makacsul hallgattam. Igazából jó magyarázatom volt mindenre, a büszkeségem viszont nem engedte, hogy nyissak felé. Meg aztán az időpont sem volt igazán alkalmas... Rendeztünk egy kisebb vérfürdőt, le kellett lépnünk minél előbb innen.
- Hé! - csúszott ki a számon egy meglepett kiáltás és sietve a vállába kapaszkodtam, ahogy felkapott. Megilletődve pislogtam rá, főleg, ahogy az arca visszanyerte az emberi mivoltját. Nem is tudtam sokáig stírölni, lesütöttem a szemem és átkaroltam inkább csendben a nyakát. Szerettem volna veszekedni egy kicsit, megkérdezni, mi ez a hazacipelési mániája, de megmaradt józanságom emlékeztetett rá, hogy még mindig nem igazán megfelelő hozzá az idő, Light pedig jóval gyorsabb volt nálam.
- Tudod, nem? Te figyelsz hetek óta... - mormogtam, lassacskán összerakva a kirakós darabjait, épp csak halkan feleselve vele, és fáradtan a mellkasára hajtottam a fejem. Gondolkodtam rajta, mi lesz, ha ez a nap bekövetkezik egyszer, de sosem gondoltam hogy pont itt és így találkozunk majd újra. Nem maradt erőm vitatkozni. Majd a panzióban... Addig pihenek egy kicsit - ezzel a gondolattal hunytam le a szemem és lazultam el a karjaiban. Még ha butaság is volt részemről, ösztönösen megbíztam benne, szóval egyelőre feladtam az ellenkezést és beletörődtem a sorsomba.

so it seems i broke your heart ❖ Flynn? ❖ kredit

Éreztem rajta az alkohol szagát. Sokat ihatott, ezt hamar megállapítottam, nem csak abból ítélve, hogy bizonytalanabb volt a járása. Egész egyszerűen különösen viselkedett. Eszembe sem jutott, hogy a viselkedéséhez semmi köze az alkoholnak.
- Hallucinálsz? – Kérdeztem értetlenül, a homlokomat ráncolva. – Nem, én… én itt vagyok. – Fürkésztem őt. Aztán ahogy a hajába túrt, a tekintetem is odatévedt. Vértől volt ragacsos és az ösztöneim kezdtek arra sarkallni, hogy menjek oda, nyaljak a vérébe, de megráztam a fejem. Bárhogy igyekeztem viszont a vámpír arcomat elrejteni, nem sikerült. Ezúttal nem. – Mindjárt azon fogok gondolkozni, nem-e én képzellek csak be… annyira régóta kereslek… olyan rég eltűntél, te lány – Magyaráztam, de nem mentem közelebb, hagytam, hogy olyan távolság legyen köztünk, ami neki kényelmes. Vártam, hogy ráeszméljen, tényleg itt vagyok. Nem akartam ráijeszteni.
Meglepett, mikor megérintette az arcomat; tudtam, hogy csak saját maga győzködésére tette. El akarta tüntetni az illúziót: engem. De nem sikerült. Az ajkamhoz ért, mire megrezzentem.
- Mit csinálsz…? – Kérdeztem halkan. Nehéz volt elhinnem, hogy rátaláltam, de legalább nem gondoltam őt a képzelet művének, mint ő engem. Nem tudtam, mi lesz ezek után, nem akartam veszekedni vele, csak hazavinni. Jó, ez elég nagy kérés volt így elsőre. Nem is akartam rögtön ezzel nyitni. Kiélveztem az érintését az arcomon, lehunytam egy hosszabb pillanatra a szemem is, majd ahogy elrántotta tőlem a kezét, felnéztem.
- Igen? – Jó jelnek vettem, hogy a nevemen szólított. Aztán elkaptam a kezét, amivel a karomba csimpaszkodott hirtelen. – Foglak, ne félj – A mérges hangja nevettetett. – Inkább az a kérdés, Te mit keresel itt és miért nem Denverben vagy velem – Vagy épp Mystic Fallsban Nathaniellel.
Gyengéden magamhoz húztam, majd szabad balomat a homlokára csúsztattam, onnan pedig az arcára.
- Mi volt ez az előbbi? A részegség, és ezek a vadállatok… emlékszem, első alkalommal is megmentettelek. Jössz nekem eggyel – Sok kérdésem lett volna hozzá, de ebben az állapotban nehéz lett volna bármi értelmesen kiszednem belőle. Tudni akartam, miért ment el, és mi történt vele azóta. Mi van az átokkal? Talált-e valakit, akiben megbízhat? Vagy egyedül volt-e végig? Ha igen, miért nem jött mégis vissza hozzám? – Most… hazaviszlek. – Nem, nem kérdés volt, hanem egy egyszerű kijelentés. Felkaptam a földről a karjaimba és ekkor sikerült visszanyernem arcom eredeti kinézetét is. Már emberi mivoltommal néztem le rá. – A holmijaid hol vannak? Elmegyünk érte. – Várakozón néztem a szőkeséget.

380 words ↭ human ↭ note: Rapunzel  ↭ kredit

Komikusan festhettem, ahogy próbáltam elfutni egy vámpír elől, de nem igazán voltam józan és a falat is sikerült közelebbről lefejelnem az imént. Igazán hosszú és rossz év volt mögöttem, talán elnézhető nekem ez a meggondolatlan butaság. Összeszorított szemekkel vártam a becsapódást, de az elmaradt, helyette erős karok fogtak közre és olyan volt, mintha lebegnék. Ahogy felnéztem, a gyerekmesék szörnyetege pillantott vissza rám véres szemfogakkal, de nem találtam benne semmi borzalmasat. A legijesztőbb az volt, ahogy a szívem meglódult attól, hogy Aranyhajnak hívott, és hogy egy pillanatra felszikrázott bennem a viszontlátás öröme.
Nem értettem az aggódást a szemében. Olyan sok idő eltelt, ez a szürreális újratalálkozás mégis mintha visszarepített volna három évvel ezelőttre. Csak nagyokat pislogtam Lightra, próbáltam összerakni fejben, hogy eljött, hogy itt van, hogy megmentett (megint) és a kérdése egyből felébresztette bennem a gyanakvást a saját beszámíthatóságommal kapcsolatban. Nem az számított, örültem-e, hanem hogy mégis hogyan talált rám. És akkor leesett...
- Oh, már értem... Hallucinálok... - Fél kézzel a hajamba túrtam, kiszakadt belőlem egy rövid nevetés, ahogy hátrasimítottam az arcomból a szőke fürtöket. Néhány összeragadt a vértől és egy kicsit fájt a fejem ott, ahol találkozott a fallal, viszont még így is egész könnyen megúsztam a balhét. - Meg kell adnom magamnak, te vagy az eddigi legélethűbb hallucinációm. - És ez mindent meg is magyarázott. Azt nem, hogyan haltak meg azok a farkasok, vagy miért tűnt olyan valóságosnak az érintése... De azt igen, hogyan akadtunk össze évek múltán az isten háta mögött. Ki is nyúltam felé, magabiztosan megérintettem az arcát, a hüvelykujjammal letöröltem egy kevés vért az ajkáról, hogy ha már az agyam valamiért őt rángatta elő a tudatom mélyéről, akkor kiélvezzem kicsit ezt a bizarr délibábot. Vártam, hogy megszűnjön az illúzió, hogy magamhoz térjek a sikátor közepén, egymagam, de a borostája csiklandozta a bőrömet, a vér pedig még meleg volt és ragacsos, és az újabb felismerés hatására riadtan elrántottam tőle a kezem. Nem az elmém játszott velem, tényleg itt volt...
- Light? - böktem ki meglepetten, mint akiben csak most tudatosultak az elmúlt percek történései. El is kaptam a karját, megkapaszkodtam benne, ahogy megszédültem egy pillanatra a történtek súlyától. - Hogy a fenébe kerülsz ide? - A hangom mérgesnek tűnhetett, pedig nem tudtam volna megmondani, pontosan mit éreztem. Az egész elég zavaros volt, fene az alkoholba, fene belém is... Ha mérges voltam valakire, egyedül magamra, mert pont ezt nem akartam, hogy így lásson; ennyire darabokra esve, gyengén, félőrülten egy átoktól, melynek gyógymódját éveken keresztül hajkurásztam ahelyett, hogy beismertem volna, igazuk volt.

so it seems i broke your heart ❖ Flynn? ❖ kredit

Már ritkábban jutott eszembe Lexy, de minden hónapban legalább egyszer a fejemben volt: teliholdkor. Nem értettem, miért tűnt el, mi volt az az ok, amiért maga mögött hagyott engem. Azt még megértettem, hogy a mostoha nővérétől miért szökött el, valamint az átka is borzasztó volt, de hé! Pont az átka miatt nem kellett volna egymaga ugra-bugrálnia. Mintha egymaga akarta volna megváltani a világot, holott én ott lettem volna neki.
Csak azért nem zavarta egy részemet a lelépése, mert tudtam, nem vagyok elég jó neki. Az, ami Orionnal történt, örökre rányomta a bélyegét arra, hogyan viszonyuljak másokhoz, főleg akkor, ha gyengéd érzelmeket táplálok az illető iránt. Jobb volt így, és mégsem.
Nathaniel kishíján a fejemet vette, mikor megjelent nálam és a lány sehol sem volt. Ennek már 3 éve. Hogy telhetett el ennyi idő? És közben megannyi minden történt. Habár Oriontól végső soron el tudtam búcsúzni, sőt, feloldozást nyertem általa, a rögeszmémből nem engedhettem. Nem akartam senkit magam mellé: még ha tudtam is, Orion megölne ezért. Legyek boldog, persze. De ha a boldogság nekem az, hogy vért ontok…? És képtelen vagyok leállni? Nehéz megemészteni azt, amilyen vagyok.
Az öcsémmel sem tudtam még, hányadán állunk. Hiába fedtem fel magam előtte, hiába voltam a közelében, sőt mi több, bizonyos értelemben az Ötök egyik ölebévé válhattam… valahogy nem volt az igazi. Ott lebegett közöttünk még mindig valami kimondatlan és frusztráló. Semmi sem lehetett hát a régi.
Sokat gondolkodtam azon, hogy én is lelépek úgy, mint Lexy, de ahhoz végül gyáva voltam. Nem, nem is ez a jó szó rá. Egész egyszerűen nem akartam újra azt, hogy a gyűlöletem vagy az ellenszenvem hatalmasodjon el rajtam, ha Reaganra gondolok. Meg kellett emésztenem végre, hogy Ő lett az a vadász, aki, ha minden jól alakul, Én lettem volna.
Ha lenne gyógyír a vámpírságra, vajon bevenném?
Volt időm agyalni, morfondírozni dolgokon, ugyanis épp úton voltam egy… isten háta mögötti helyre. Őszintén szólva, amióta Darren Fray dolgozott Lexy eltűnésének ügyén, úgy tűnt, haladunk is valamerre. Igen, ez van, ha profira bízza az ember. Elméletileg úton voltam Aranyhaj felé, hogy végre elkaphassam és bezárjam egy toronyba, amíg Nathaniellel fel nem veszem újra a kapcsolatot. Ez volt az alap terv. De nem tudtam, tényleg ráakadhatok-e vagy sem.
Az autóval leparkoltam, lezártam és egy nagyobb sóhaj után indultam útnak. Még egyszer megnéztem az üzenetek, képek között azt, merre látták őt feltehetően utoljára és elindultam a panzió felé.
Ekkor lettem figyelmes valamire. Helyesbítve valakikre. És kiszúrtam őt is, de aztán szem elől tévesztettem őket. Vámpírgyorsaságomat kihasználva igyekeztem újra előkeríteni őket, de túl sok idő telt el: mire rájuk találtam, a káosz már jelen volt.
- Lexy… - Suttogtam, ahogy megjelentek vámpír fogaim és a szemem körül is megjelentek az erek. Kész voltam arra, hogy feltépjem bárki torkát, aki a lány közelébe merészkedik. Nem hagyhattam, hogy baja essen… hogy komoly baja legyen.
Az egyik fickó nyakát laza mozdulattal törtem ki, majd egy másik torkát feltéptem úgy, hogy a vér is spriccelni kezdett belőle. Ittam belőle, csak azért, hogy még több erőm legyen. Habár a kontroll még mindig nem volt az erősségem, igyekeztem helyén kezelni a helyzetet.
Még egy maradt nekem, akinek a szívét téptem végül ki, így hullott élettelenül a földre. Néztem néhány pillanatig, mit műveltem, de nem bántam egy percig sem. Ne szórakozzanak egy Blairrel. A lány felé fordulva még mindig vámpírként villantottam rá a tekintetem. Arcom és szám véres volt, és a kezem is.
- Aranyhaj… végre megvagy – Alig jött ki hang a torkomon. Aztán összehúztam a szemeimet. Valami furcsa volt vele kapcsolatban.
- Ez most komoly? Nem hagyhatsz újra faképnél engem, Aranyhaj! – Vámpírgyorsasággal indultam utána és mielőtt a földre eshetett volna, elkaptam, a karjaimba zártam. – Nem léphetsz újra le… mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – Lenéztem rá, komolyan, és egyben aggódva. Nem értettem, mi történt kettőnkkel, vele, meg úgy egyáltalán. Lassan elengedtem, ha el akart szakadni tőlem, de ha újra megpróbált volna meglépni, azonnal elkapom. – Nem is örülsz, hogy újra látsz?

649 words ↭ human ↭ note: Rapunzel ↭ kredit

Anya régebben mindig azt mondta, a szerencse aljas egy dolog - azt hinnénk, ingyen kapjuk, az istenek végre ránk mosolyognak és megáldanak minket a kegyességükkel; önzetlenül osztott ajándék ez. Holott valójában aláíratlan szerződésről van szó, egy előrehozott szívesség, ami után minden esetben behajtják a számlát, csak jóval később, miután már elfeledkeztünk róla. Nagyjából ez jellemezte az elmúlt három évemet is, fortuna kénye-kedvére játszadozott velem. Úgy éreztem magam, mint megtépázott tollpihe a szélviharban.
De még éltem.
Eleinte minden jól ment, városról városra haladtam, sehol sem maradtam néhány hétnél tovább. Aztán idővel feltámadt bennem a honvágy és a kételkedés, és utána minden elkezdett lejtőnek menni. A magány mint valami elvonási tünet tört rám, legnagyobb mélypontjaimon még a telefont is felemeltem egy-egy random motel lekövethetetlen nyilvános fülkéjéből, de a bátorságom mindig elszállt pár kicsöngés után. Emlékszem, egyszer Light felvette a telefont és a hangja teljesen megbénított, érzések armadáját keltette bennem életre, és csak néhány hosszabb pillanat után kaptam észbe annyira, hogy megszakítsam a hívást.
Ez a kis település már az elejétől kezdve ontotta magából a baj szagát. A helyi vérfarkasok inkább alkottak ganget, mint falkát, és az első perctől elég határozottan a tudtomra adták, hogy nem szívesen osztozkodnak egy kívülállóval a település egyetlen panziójának szobáján. Nem is terveztem túl sokáig maradni, és igyekeztem minél jobban meghúzni magam, hogy elkerüljem a konfrontálódást. Fajtársaim hűvös vendégszeretetén túl azonban valami más is hajtott: a sötétben figyelő szempár. Korábban is felfigyeltem már rá, de akkor leráztam magamról az érzést annyival, hogy csak paranoiás vagyok. Az állandó rémálmok és a napközbeni hallucinációk egész jól kitöltötték a napjaimat ahhoz, hogy ne lássak bele többet a dologba. Viszont mióta elhagytam múlt hónapban azt a kis benzinkutat két várossal odébb, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy valaki követett.
Eleinte azt hittem, Nate az, de a facebook státusza szerint ő még mindig a Salvatore suliban tanít, ráadásul biztos nem bírt volna ilyen sokáig nyugton maradni. Felmerült még néhány név, de azokat hamar le is húztam a listáról, hiszen semmi okuk sem lenne rá, hogy ennyi év után hallani akarjanak rólam. Így hát különösen éberen hegyeztem a figyelmem, amikor megéreztem a sötétben figyelő szempárt magamon.
Mint most is, a dohos kocsma pultjánál ülve, a sokadik üveg italomat gurítva éppen le. A megérzésem azt súgta, ideje visszamenni a panzióba és elkezdeni csomagolni. Lecsaptam hát némi készpénzt a pultra és felkeltem a bárszékről. Egy pillanatra megszédültem, meg kellett kapaszkodnom a pultban, míg a falak forgása és a hányingerem csitult annyira, hogy az ajtóhoz indulhassak. Kicsit talán sokat ittam... De legalább végre megint lesz egy nyugodt éjszakám. Idejét sem tudom, mikor aludtam utoljára egyhuzamban nyolc órát.
A fülledt, nyáresti levegő megannyi illatot hordozott magában. A kocsma előtt megálltam egy pillanatra és a levegőbe szippantottam. A farkasom szeretett volna kinyújtózni, de elnyomtam az ingert és elindultam az út mentén a panzió felé.
A fickó nem igazán próbálta titkolni, hogy követ. Az egyből idővel három, hamarosan pedig öt lett, amitől elszorult egy kicsit a gyomrom. Öt fickó? Gyerekjáték. Öt megtermett vérfarkas? Fortunának jó magas ezúttal a számlája.
Megszaporáztam a lépteimet, lefordultam itt-ott, tesztelgettem, mennyire jönnek utánam. Mindig, amikor azt hittem, leráztam őket, felbukkantak a kanyarban. Nem lett volna bölcs dolog visszaterelni őket a panzióhoz, és nem az a típusú lány voltam, aki segítséget kérne bárkitől is. Nem is számítottam volna rá, hogy mellém állnának, hiszen ez az ő városuk - itt én vagyok a betolakodó. Két megoldás maradt: menekülés vagy konfrontálódás. Az alkoholtól egy kissé még esetlennek éreztem magam, de a belső farkasom így is támadásra hergelte magát.


Fájdalmas grimasszal átmasszíroztam az állkapcsom és nekidöntöttem a hátam az épület oldalának. A halántékomról valami hideg gördült le, a fejem jobban zsongott, mint korábban az alkoholtól. Talán mégsem volt jó ötlet hergelni. Azért egészen elképesztő, hogy a mai világban vannak még férfiak, akik összefognak és együtt megvernek egy lányt... Még ha csak a farkast is látjuk egymásban. A veréstől persze még távol voltam, ez épp csak a bemelegítő pofon volt, de arra elég volt, hogy megfejeljem magam mögött a falat. Mit is mondott az a new orleansi boszorkány? Az átkom megtörik a halálommal. Talán most jön el a napja, hogy leszedjem magamról?
Megtámaszkodtam a térdemen és állásba toltam magam. Nem hittem benne, hogy életre-halálra menne a dolog, valószínűleg csak móresre akartak tanítani, játszadozni egy kicsit, mielőtt félredobnak. A legtöbb helyen az omegák csak erre voltak jók. Nos, egy kicsit azért megnehezíthetem a dolgukat...
Összerezzentem, ahogy hirtelen valami éles reccsenés ütötte meg a fülem és az egyik fickó csak úgy összeesett. Láttam valami sötét villanást, aztán egy másikuk fájdalmasan felüvöltött, vér spriccelt fel. Kihasználván a többiek megdöbbenését felkaptam a földről a vasrudat és kiütöttem vele kettőt, de mire megfordultam, a maradék három már a földön volt. Hideg borzongás futott végig a gerincem mentén és lassan feljebb emeltem a pillantásom a földről, míg össze nem találkoztam azzal az ismerős, régen látott szempárral, és a szívem rögtön kihagyott egy ütemet. Hirtelen megijedtem, hogy többet be sem indul már újra.
- Wow. 2:0? - Ezt nevezzük deja vunak, haha, ha... Enyhén sokkos állapotban meredtem Lightra, ellazultak az ujjaim a vasrúd körül és hagytam kicsit kijjebb csusszanni a fogásomból. - Köszönöm szépen, hogy... - A végét csak suttogtam, elnyomta a hangomat a rúd csattanása, ahogy kiesett a kezemből és a földre zuhant. Meg sem vártam, hogy leérjen, már futásnak is eredtem. A farkasom most bezzeg hallgatott, eszébe sem jutott maradni és szembenézni a vámpírral...
A sikátor vége rácsos kapuval volt lezárva, az adrenalin és az alkohol már adta is az ötletet, hogy szépen macskásan átugrom rajta és lerázom Lightot. Neki is lendültem, felugrottam az egyik konténer oldalára, onnan erőt vettem a falról és a rácsokba kapaszkodva a kerítésre ugrottam, viszont ahogy húztam volna fölfelé magam, hogy átlendüljek a tetején, sikeresen megcsúsztam, levittem állal a rácsokat és visszapottyantam egyenesen a fenekemre, onnan meg a hátamra. Kiterültem a földön, mint egy rossz Jackie Chan imposztor. Ennyi, fortuna végleg elhagyott...

so it seems i broke your heart ❖ ... ❖ kredit