A családi vacsoráktól már lassan a szőr felállt a hátamon. Felesleges volt, egyszerű képmutatás, hiszen az asztal körül mindenki megpróbált jó pofát vágni. Még én is. A család az első, ugye? Mindig mindenki ezt hajtogatta nekem és igyekeztem eleget tenni ennek az eszmének. A család az első. Mindegy, mennyi sérelem van az emberben, mindegy, mennyire tolják félre, mindegy, mennyire nézik le, a család az család. A vér összeköt minket és minden klassz, az nem számít, hogy közben úgy érzed, semmit sem érsz a családod szemében. Az apád nem tart téged semmire, a bátyád lekezel, az anyád meg eleve távolságtartó mindenkivel szemben. Mégis, ezek a rohadt vacsorák kötelező jelleggel bírtak, de már-már kínos csend állt be az étkezések végére. Vagy pont fordítva. Hallgathattam, hogy apám és James mennyire jól megértik egymást, mennyire összhangban vannak egymással és hogy megint milyen üzletet fognak nyélbe ütni.
- Szerintem rosszul közelítitek meg a dolgot – Jegyeztem meg, miközben a tányéromat bámultam és a villámra szúrtam a húst. A levegő megfagyott, mint általában mindig, mikor kinyitom a számat.
- Téged senki sem kérdezett, Thomas – A gúny tökéletesen kiérződött a bátyám hangjából, de apám ezúttal leintette.
- Ne veszekedjetek, hiszen ma ünneplünk – Apám mosolyogni kezdett, majd az evőeszközöket lerakva felállt és a szekrényhez lépett. Előszedett az egyik fiókból egy borítékot, majd kivett belőle valamit, azzal fordult vissza.
- Mégis mit ünneplünk? A csodálatos családi vacsorát? Vagy hogy kihagytok megint az üzletből? – A szemeimet forgattam, majd apám visszaült az asztalhoz.
- Thomas, elég lesz. Tudom, hogy féltékeny vagy Jamesre, de eljön majd a te időd is, amint elég érett leszel ahhoz, hogy bevegyelek száz százalékosan a vállalkozásba. Most azonban szeretném bejelenteni, mennyire sikeres volt a legutóbbi üzlet, amit kötöttem James segítségével – Az önelégült vigyora, a szavai… egyszerűen hányingerem volt tőle.
- Felfordul a gyomrom – Gyengén ráztam meg a fejemet, apám kérdő tekintetére meg vállat vontam, jelezve, hogy semmit sem mondtam.
- Szóval, ideje csomagolni, James, Thomas, Lydia – Nézett végig rajtunk, majd folytatta. – Az, akivel üzletet kötöttem, hivatalos a Titanic első útjára és nekünk is szerzett egy meghívót, ráadásul az első osztályra – Bólintott is hozzá, James meg felnevetett.
- Hát ez fantasztikus! Azt mondják, hogy elsüllyeszthetetlen és egyedi tervezésű – Apám bólintott neki, én meg leraktam az evőeszközt a kezemből, anélkül, hogy egy falat is lement volna a torkomon.
- Tényleg klassz – Zavart, hogy apám mindenből kihagyott engem és a bátyám is. Úgy kezeltek, mintha egy 5 éves pisis lennék, pedig már rég túl voltam azon a koron. Egy cseppet sem tudtam örülni a hírnek, hogy utazunk. De megtettük. Felszálltunk arra a hajóra, amit úgy is neveztek, hogy az álmok hajója.

Kezdtem azt gondolni, hogy túlértékelik a hajó nagyságát és pompáját, de ahogy egyre többet láttam belőle, be kellett látnom, hogy a tervezők alapos munkát végeztek. Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a hajón levő létszám és a mentőcsónakok száma nem volt összhangban. De nem törődtem vele. Azt mondták, elsüllyeszthetetlen a Titanic, ha nem tévedek. Hát akkor miért kellene aggódnunk?
A helyzet az, hogy nagyon is volt okunk az aggodalomra. Épp a bátyámmal sétáltunk a hajón, késő este, mikor éreztünk valamiféle lökést a hajó oldalán. Később a jéghegyet is felfedeztük, ami lazán elhaladt mellettünk.
- Mi a fene? – A korláthoz léptem, majd úgy bámultam a jéghegy után. – James, mit gondolsz? – Kérdeztem, de mire felnéztem, a bátyámnak nyoma sem volt. Illetve láttam, ahogy berohan az egyik ajtón, így én követni kezdtem. Percekbe is beletelt, mire újra megtaláltam és nem volt egyedül. A kapitány előtt állt és az arca szinte hófehérré változott. Odasiettem hozzá.
- James? Mi történt? – Életemben talán először aggódtam érte, ő meg a vállamra tette a kezét. Biccentett a kapitány felé.
- Köszönjük. Tudom, tudjuk, hogy ön mindent megtesz majd. – A hangja suttogásba fulladt, majd magához húzott engem. – Thomas, sürgősen mennünk kell. Baj van. A hajó el fog süllyedni. – Mélyen a szemembe nézett. Elképedtem, nem hittem a fülemnek.
- Az hogy lehet? Ez a hajó elsüllyeszthetetlen! Vagy talán hazudtak? – A szemeit fürkésztem idegesen. Nem válaszolt, nem tudott mit. Ő sem hitte, hogy ilyen helyzetbe keveredünk.
- Talán egy óránk van, de lehetséges, hogy annyi sem. – Magyarázta, majd a kabinok felé vette az irányt, de én lefékeztem. Ő is megállt, így tekintve rám. – Nem jössz? Szólnunk kell apáéknak. – Értetlenül bámult.
- Nem. – A hangom megremegett, hátráltam egy lépést.
- Tessék? – Tett felém egy lépést, mire én újabbat hátráltam.
- Nem. Erre nincs idő. Én ott akarok lenni az egyik csónakban, nem pedig megfulladni az óceán mélyén. Tehát nem. Nem megyek. Ég veled, James. – Sarkon fordultam és futásnak eredtem. A szívem zakatolt és a fülemben csengett az üteme. Heves volt és úgy éreztem, kiszakad a mellkasomból. Képtelen voltam visszamenni, vagy akár visszanézni is. Nem tehettem. Élni akartam és a mentőcsónakok… tudtam, hogy túl kevés van ahhoz, hogy mindenkinek jusson hely. Élni akartam. Élni, élni és élni.
A helyzet iróniája az volt, hogy hiába siettem, elsőként a nők és a gyerekek kaptak helyet a csónakokban. Csak aztán jöhettek a férfiak és mondanom sem kell, hogy nem volt számomra hely, bármennyire is igyekeztem előrébb jutni. Mindenki küzdött a túlélésért. Minden hely számított és minden perc értékes volt. Hiszen egyre közeledtünk ahhoz a pillanathoz, mikor az egész hajó végleg elsüllyed az óceán mélyén.

Meghaltam. Az óceán elnyelt, mielőtt bármit is tehettem volna. Az oxigén elfogyott, a tüdőm megtelt vízzel, a végtagjaim, majd az egész testem átfagyott – aztán pedig meg. A szívem egy utolsót dobbant, de még akkor, abban a pillanatban is élni akartam és küzdeni, újabb és újabb szívdobbanást idézve elő. Nem akartam a halált. De az ellentmondást nem tűrően karolt magához, mondván, most hazamegyünk. Nem akartam. Féltem. Rettegtem a haláltól. Soha, semmitől sem féltem, de ettől igen. Halott voltam.
Mégis, ahogy kinyitottam a szemem, az óceán feneketlen mélyén, nem csak sötétséget láttam. De amire még felfigyeltem, az az volt, hogy nem volt szükségem többé levegőre. Nem voltam átfagyva. A kezeimre néztem magam előtt, majd a távolban feltűnt egy ismerős alak. Az, akit megöltem, hogy apám üzletét ne tegye tönkre. Felém úszott, majd elkapva a torkomat fojtogatni kezdett. Ekkor ismét úgy éreztem, hogy fulladozni kezdek, hogy nincs levegőm, hogy meghalok… de halott voltam. Igyekeztem eltaszítani magamtól kétségbeesésemben, majd ahogy ez sikerült és újra kinyitottam a szememet, már nem az óceán mélyén voltam.
A törött, elsüllyedt Titanicon feküdtem, csurom vizesen. A hajó viszont a parton volt, két nagyobb darabban. Odalépett mellém valaki. Először csak a cipője orrát láttam, majd lassan feljebb vezettem a tekintetemet.
- James… te élsz? – Össze voltam zavarodva. Nem értettem, mi történik. Élek? Meghaltam? Mi a franc van?
- Én? Ne röhögtess, Thomas. Meghaltam. Ahogyan te is. – Felrántott a földről, majd egy kést döfött a gyomromba, mire felnyögtem. Vért köhögtem fel abban a pillanatban. Megfogtam a karját, hogy megállítsam.
- Mit csinálsz? Elment az eszed?! – A kést egyre mélyebbre tolta bennem.
- Már sokkal előbb meg kellett volna tennem. Hisz mindig gyűlöltél, ugye? Én is téged. Nem volt rád szükség ebben a családban. Csak én kellettem apánknak. – Suttogta a fülembe, majd folytatta. – De ő miattad most halott. Nem jöttél vissza velem, hogy szóljunk neki.
- Nem, nem miattam! Szólhattál volna neki te. – Ellöktem magamtól idegesen, egy fájdalmas nyögéssel egyetemben. Mire felnéztem, sehol sem volt a bátyám.
Kétségbeestem. Körbe-körbe forogtam a hajón, de a látkép elkezdett összeomlani. Eltűntek a színek, majd elkezdett eltűnni minden, amit magam előtt láttam. Ezt követően a sötétség váltotta fel a színteret. Fekete volt minden.
A földre térdeltem, a gyomromra szorítva a kezemet, de nem vérzett. A sebnek nyoma sem volt.
- Mi ez az egész?! Elég már… hagyd abba… bármi is ez, elég… - Elterültem a földön, összekuporodva teljesen.
Ezt követően lépteket hallottam magam mögül, de képtelen voltam megfordulni, vagy ránézni. Nem ment. Nem akartam. Nem tudtam, ezúttal kivel kell szembenéznem.
- Kölyök! Ideje lenne onnan felkelned. – Egy mély, öblös hang szólt hozzám. Nem volt ismerős. Lassan hátranéztem rá a vállam felett, végigmérve őt a félhomályban.
- Ki az ördög vagy te? – A kérdésem hallatán egyszerűen mosolyra húzódtak az ajkai. A hideg is kirázott tőle.