"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Igazán nem változtam át semmivé, pusztán... a bennem szunnyadó mágia ébredt fel hirtelen, egyik napról a másikra. De tudom, hogy nem vagyok egyedül az erőmmel ebben a világban. Megtanulom majd kezelni és nem lesz gond.
Család
Nem ismerem a szüleimet. Nem kívánt gyermekként jöttem a világra és első dolguk volt árvaházba adniuk. Nem haragszom rájuk emiatt, talán még hálás is vagyok nekik. Megtanították azt, amit más késve tanul meg: csakis magamra számíthatok és senki másra. Hiába vett magához egy kedves házaspár, akiknek nem lehetett saját gyereke, sajnos sosem alakult ki köztünk az az igazi kötelék. Talán azért is, mert mire magukhoz vettek, elmúltam 10 éves... addigra már volt egy kialakult nézetem a családot illetően, illetve, hogy számomra mit jelent és mit nem fog soha. Egyedül lenni kifizetődőbb, mint bármi.
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Az Apokalipszis előtti években...
Évekkel ezelőtt valami olyasminek voltam a szemtanúja, amit jobb szeretnék elfelejteni. Mégis pontosan látom magam előtt az egész kicseszett jelenetet, azt, ahogyan az ijesztgetős rém sztorik megelevenedtek előttem. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy vámpírok léteznek: kiröhögöm az illetőt. Még most sem hinném el, ha nem láttam volna egy fiatal srácot és egy hosszú, szőke hajú lányt aznap este a sikátorban. Ők nem vettek észre, de mivel gyanús volt a srác, így tisztes távolságból figyeltem őket, készen állva arra, hogy benyomjam a rendőrségi hívószámot. Azonban amit láttam, teljesen lesokkolt. Az az emberfeletti gyorsaság, aztán azt láttam, hogy közelebb hajol a lányhoz. Suttogott neki valamit, mire a lány többet meg sem szólalt. Nem értettem, miért nem kiabál, miért nem tesz semmit? Hagyta, hogy a srác a nyakába harapjon. Messziről persze nem tudtam megállapítani, de később minden világossá vált. Csak néhány pillanat kellett ahhoz, hogy valóban megértsem. Még most is hányingerem van a gondolattól. Sosem hittem semmiféle természetfelettiben, pláne nem a vámpírokban és a saját szememmel látva… nem. Jó ideig tagadtam magam előtt ezt az egészet. Betudtam valami elcseszett hajlamokkal megáldott sorozatgyilkosnak. Aztán néha, időről-időre belefutottam hasonló, árulkodó jelekbe, mint az a halk suttogás, vagyis igézés, ahogyan a köztudatban már elterjedt. Sosem meséltem el senkinek. Nem is terveztem, hisz ki hinne nekem? Még én is tagadom magam előtt. Van jobb dolgom is, mint a vérszívók.
Ja, jobb dolognak számít, ha elrabol és fogva tart egy pszichopata? Nem, komolyan kérdezem! Nem is tudok jobb szót arra a Mr. akárkire, mint hogy pszichopata. Ráadásul idős és ahogy rám nézett… vagy egy hónapig nem engedett el. Azt hitte, kiszedhet belőlem bármit. De nem vagyok hülye, semmit sem mondtam neki, sőt, helyette az idegein táncoltam. Még le is köptem, hogy érezze a törődést. Sosem voltam az a fajta, aki olyan könnyen megijedt volna bármitől vagy bárkitől. Bátornak és vakmerőnek, valamint céltudatosnak gondoltam magamat. Egyetlen bajom volt, amíg a cellájában kellett ücsörögnöm: nem voltam online és nem tudtam a táncversenyre készülni. Mindig is úgy gondoltam, hogy táncosként érhetek csak el igazán valamit. Elismerést. Figyelmet. Szeretetre nem vágytam túlzottan, mert megtanultam már egymagam élni.
Egészen múlthét csütörtökig nem volt semmi bajom. Hosszú hónapokig nem találkoztam újabb vámpírral vagy arra utaló jellel, így lassan már elkönyveltem magamban, hogy csak én haluztam meg magamnak. De mikor késő este, a táncpróbáról igyekeztem hazafelé, ismét megtörtént. Egy vámpír szinte az orrom előtt tépte fel a férfi torkát, én pedig elfutottam. Mondhatnánk, hogy ennyit a bátorságomról, de Te ott maradtál volna, hogy téged is elkapjon?
Napjainkban
Fõkarakter: Lycoris Fairwell
Az álarc mögött: Eliffe
Charlotte Grey
A vérem különleges. Íze, mint az édes forrócsokoládé, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a mézeskalácsé, ami minden lélegzetvétellel áthat.
❝Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is.❝
Kedves Charlie!
Még mindig hihetetlen a számomra, hogy milyen emberek léteznek ezen a földön. Még, hogy elraboltak? Ha tudtam volna... a megmentéseden lettem volna, minden erőmmel. Persze, akkor előbb kellett volna ismernünk egymást. Vagy ismertük, csak nem szóltál? Hmmmm, ejjj ejjj, Édes
Nem hagyhattam, hogy más fogadjon el, Élet! Charlie közel áll hozzám, nagyon is. (Az első karakterem párja, úgyhogy ebből nem engedek! ) Különleges lett a háttérsztorijával, ráadásul természetfeletti az még dob egyet azon a bizonyos tortán. A természetfeletti lényekkel viszont vigyázni kell, vannak köztük veszélyes és nem annyira veszélyes. Hehe, pont egy olyan mondja, akiben... egy farkas lapul meg.
Mindenesetre, Nagyon-nagyon örülök neked. Imádom, ahogyan írsz, úgyhogy nem is akarlak tovább feltartani. Foglald le szépen a pofit, és utána vár a játéktér. Üdv közöttünk!
Várj, ne szaladj úgy! Van itt még neked valami... kapsz egy útravalót. Egy talizmánt, ha úgy tetszik. Sok szerencsét, és sose hagyjon el téged a remény!℘Szerencsekocka.
Dominic Arback
Egy sziluett
vajon ki lehet õ?
163
C szint: Kalmithil
Az életem ennyi titkot rejt :
0
Akinek az arcát viselem :
Nicholas Galitzine
Hétf. Május 20 2024, 18:59
The member 'Dominic Arback' has done the following action : Dobókocka
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."