Évekkel ezelőtt valami olyasminek voltam a szemtanúja, amit jobb szeretnék elfelejteni. Mégis pontosan látom magam előtt az egész kicseszett jelenetet, azt, ahogyan az ijesztgetős rém sztorik megelevenedtek előttem. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy vámpírok léteznek: kiröhögöm az illetőt. Még most sem hinném el, ha nem láttam volna egy fiatal srácot és egy hosszú, szőke hajú lányt aznap este a sikátorban. Ők nem vettek észre, de mivel gyanús volt a srác, így tisztes távolságból figyeltem őket, készen állva arra, hogy benyomjam a rendőrségi hívószámot. Azonban amit láttam, teljesen lesokkolt. Az az emberfeletti gyorsaság, aztán azt láttam, hogy közelebb hajol a lányhoz. Suttogott neki valamit, mire a lány többet meg sem szólalt. Nem értettem, miért nem kiabál, miért nem tesz semmit? Hagyta, hogy a srác a nyakába harapjon. Messziről persze nem tudtam megállapítani, de később minden világossá vált. Csak néhány pillanat kellett ahhoz, hogy valóban megértsem.
Még most is hányingerem van a gondolattól. Sosem hittem semmiféle természetfelettiben, pláne nem a vámpírokban és a saját szememmel látva… nem. Jó ideig tagadtam magam előtt ezt az egészet. Betudtam valami elcseszett hajlamokkal megáldott sorozatgyilkosnak. Aztán néha, időről-időre belefutottam hasonló, árulkodó jelekbe, mint az a halk suttogás, vagyis igézés, ahogyan a köztudatban már elterjedt.
Sosem meséltem el senkinek. Nem is terveztem, hisz ki hinne nekem? Még én is tagadom magam előtt. Van jobb dolgom is, mint a vérszívók.

Ja, jobb dolognak számít, ha elrabol és fogva tart egy pszichopata? Nem, komolyan kérdezem! Nem is tudok jobb szót arra a Mr. akárkire, mint hogy pszichopata. Ráadásul idős és ahogy rám nézett… vagy egy hónapig nem engedett el. Azt hitte, kiszedhet belőlem bármit. De nem vagyok hülye, semmit sem mondtam neki, sőt, helyette az idegein táncoltam. Még le is köptem, hogy érezze a törődést.
Sosem voltam az a fajta, aki olyan könnyen megijedt volna bármitől vagy bárkitől. Bátornak és vakmerőnek, valamint céltudatosnak gondoltam magamat.
Egyetlen bajom volt, amíg a cellájában kellett ücsörögnöm: nem voltam online és nem tudtam a táncversenyre készülni.
Mindig is úgy gondoltam, hogy táncosként érhetek csak el igazán valamit. Elismerést. Figyelmet. Szeretetre nem vágytam túlzottan, mert megtanultam már egymagam élni.

Egészen múlthét csütörtökig nem volt semmi bajom. Hosszú hónapokig nem találkoztam újabb vámpírral vagy arra utaló jellel, így lassan már elkönyveltem magamban, hogy csak én haluztam meg magamnak.
De mikor késő este, a táncpróbáról igyekeztem hazafelé, ismét megtörtént. Egy vámpír szinte az orrom előtt tépte fel a férfi torkát, én pedig elfutottam. Mondhatnánk, hogy ennyit a bátorságomról, de Te ott maradtál volna, hogy téged is elkapjon?