Van az az érzés, amikor valami olyan dolog történik, hogy semmivel sem lehet megmagyarázni… az eseményeket. Mert oké tény… halott vagyok. Mégis, hogy vagyok képes itt lenni, mármint itt a való világban? Hol a fény az alagút végén? Hol vannak az angyalok vagy éppen… a vasvillás… lények? Vagy az csak mese volt habbal, hogy a halálunk után az vár ránk? Akkor ezek szerint a Mindenható sem létezik…
Halott vagyok… Nem tudok semmihez sem hozzáérni, szinte átfolyok a tárgyakon, falakon és mindenen, ami csak létezik ezen a világon. – Csoda! – Még jó, hogy a talajon nem esek át, mert akkor csak zuhannék ki a világból egészen az űrön át a végtelenségbe…
– Szellem vagyok! – Mondom ki hangosan, mivel ez az igazi megnevezése a létezésem okának. Logikusan ezzel tudom megmagyarázni az egészet. Szellem… miért pont szellem? Ha jobban belegondolok, akkor csakis egyfajta büntetésként tudom ezt elkönyvelni. Büntetés… de miért is? Azért, mert olyanokat tettem, amelyek nem is az én bűneim voltak? Tény… az én testem által végrehajtott cselekedetek, de egy másik fél kezében volt az irányítás. Mentségemre szóljon, hogy semmi… de tényleg semmivel sem voltam képes valahogy beleszólni a történésekbe. Az a férfi megszállt… és olyan szinten börtönben tartott, hogy csak szemlélője lehettem az egész eseményeknek. Killian… Lacroix. A név, amit egy életre megjegyeztem. Ha mégis létezik az Úr, vagy bármilyen felsőbb hatalom, akkor csak azt tudom üzenni neki, hogy nem fair… nem, mivel ezt nem lehet az én számlámra írni…
Büntetés! Vagy esetleg azért, mert élveztem az életet? Azért mert az élvezeteknek éltem? Már bocsánat, de nincs olyan ember, aki ne használna… vagy ne élne káros vagy nem éppen annyira káros szenvedélyének. Drogoztam… bevallom. Előfordult az is, hogy a piához nyúltam. De ki ne tette volna. Nem azért találták fel ezeket a szereket, hogy fogyasszuk? Mielőtt bármilyen válasz jönne… de azért. Nem kell emiatt sem magyarázkodnom…

Amiatt a dolog miatt meg főleg nem kell… az nem lehet ok. Amit tettem, azért nem kaphattam ilyen büntetést. A szüleimnek nevezett valamik… velejéig romlottak voltak. Nem telt el úgy nap, hogy ne bántalmaztak volna valamilyen formában. Én voltam nekik a kísérleti patkányuk. Ha ez még nem lett volna elég, akkor folyton így is becéztek. A nevemen sosem szólítottak pont emiatt. Rengeteget sírtam a szobámban… és féltem… rettegtem, hogy legközelebb milyen feladatban kell részt vennem. Kínzó fájdalmakat kellett átélnem egy szó nélkül… mert ha csak egy apró nyikkanás is kijött a torkomon, meghosszabbították a kísérlet időtartamát. Kénytelen voltam tehát a fájdalmat elviselni. Kérdezhetnétek, hogy miért nem szóltam senkinek? Miért hagytam, hogy ez így legyen? Nos, erre egyszerű a válasz… nem mertem beszélni róla. Meg voltam fenyegetve, ha bárkinek szóltam volna, az valahogy visszaütött volna. Én jöttem volna ki belőle rosszul, így a kisebbik rosszat választottam… Évekig tartott ez az állapot és valahogy ki akartam törni belőle… sehogy sem sikerült, végül egy napon azonban csoda történt. Mi is történt pontosan? Semmiség. Szó szerint semmiség… mivel az újságban sem jelent meg, a tévében sem közvetítették. Nem volt olyan izgalmas hír, hogy ezt közölni kellett volna a világgal. Röviden annyit, hogy megöltem a szüleimet. Hogy hogyan? Mágiával. Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mi lehetne az a tett, amivel véget vethetnék a szenvedéseknek és csak erre jutottam. Nekik menniük kell. Tudni kell, hogy minden hónapban egyszer elmennek a hegyekbe kempingezni. Erre alapoztam az ötletem, hogy balesetnek álcázom a gyilkosságot. Nincs veszély a lebukásra.
Az egyik szombati napon korábban keltem a megszokottnál. Ilyenkor szokott a testem regenerálódni a héten történt kínzások után, de nem foglalkoztam vele, mivel csak a tervem sikere lebegett a szemem előtt. Anyám összepakolta a kaját, illetve minden fontos tárgyat, amit elvisznek és én rendesen felajánlottam a segítségemet, hogy kiviszem és berakom a kocsiba. Belement és nem tűnt fel neki semmi furcsa az önzetlenségemben. Amint elvégeztem a feladatomat pár másodpercre megálltam az autó előtt és kinyújtott kézzel varázslatot alkalmaztam. Kántáltam egy gyors igét, mellyel a fékkábelt tettem tönkre. Visszamentem a házba, majd fel a szobámba. Az ablakon keresztül láttam, ahogyan elindultak a nagy útra. Lementem a nappaliba és a kanapén ülve néztem a tévét.
Hosszú idő telt el már szinte esteledett, mire kopogást hallottam az ajtó felől. Kinyitottam azt és hirtelen meglepődve pillantottam meg a két rendőrt. Egy sajnálatos hírrel tudtak csak szolgálni, miszerint a szüleim életüket vesztették miután lehajtottak a hegyről…  
Amint elmentek és becsuktam magam mögött az ajtót… egyfajta megnyugvás járta át a testemet. Megkönnyebbültem. Vége van minden rossznak. Pár könnycsepp gördült végig az arcomon, de csak az örömtől… felszabadult érzés volt.
Ez volt az a tett, ami talán ebbe a szellemi létbe taszíthatott. Legyen… elfogadom. Ha ez az oka, legyen. Nem sajnálom. Sőt a mai napig úgy vagyok vele, hogy jól tettem. Nem bántam meg, egy kicsit sem. Ha emiatt úgy kell léteznem, hogy senkihez sem szólhatok, ergo nem lehet kapcsolatom… legyen hát.

Már a 238. körömet teszem meg ebben a városban csak a mai napon. Folyton elhaladok a házak előtt, de már nem is tudom minek. Úgysem lát, nem érzékel senki. Teljesen felesleges, hogy itt vagyok. Titkon azonban abban reménykedem, hogy valaki felismer vagy megszólít, de ez a pillanat sosem jön el.
Bolyongok. A remény érdekében… illetve, hogy legalább én láthatom azokat, akiket szeretek… mivel ők nem látnak engem. – Theodore... Drága Theom! – Pont a házuk előtt álltam meg. – Ha nem lettem volna olyan bátortalan, akkor elárultam volna mennyire is vagy számomra fontos. – Hagyta el a számat a mondat hangosan, hiszen tudtam, hogy úgy sem hallja meg senki. Viszont ezután lépett ki az ajtón ő, akiről az imént beszéltem. – Theo? – Meglepődve néztem rá. Még le is fagytam kicsit. Nem látott. A szemét volt a kezében és felém vette az irányt. Átment rajtam. Kidobta a zsákot és ment is vissza. – Tehát ennyi… – Csalódottan figyeltem, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót. – Ezt érdemlem? – Kétségbeesett hangon szólaltam meg. Fájt, hogy míg itt vagyok és akarnék valahogy beszélni a fiúval, addig nincs rá mód, hogy bármilyen kapcsolatot is létesítsek vele. – Arrggghhh! – Mérhetetlen düh árad ki a torkomon. Őrjöngök. A lábaim elgyengülnek és egy pillanat alatt összecsuklanak. Négykézláb testtartást veszek fel. Elkeseredett állapotba kerülök… nem tudok mást csinálni, csak a földet bámulom. Sírok. Zokogok, mint egy kisgyerek. – Theo! – A könnyeim az aszfalton kopognak, mintha esne az eső. Egy hajszál választ el attól, hogy a földre ne feküdjek… végül erőt veszek magamon és a sarkamra ülök.
Ekkor veszem észre, hogy már nem ott vagyok, ahol eddig voltam. Mivel még nem őrültem meg… tudatában vagyok annak, hogy ez már biztosan nem Theoék háza. A körülményeket leszámítva tényleg nem vagyok őrült. A bizonyíték is azt mutatja, hogy máshol vagyok… hiszen… a saját sírom előtt ülök. „Jefferson Schilling”. Szinte farkaszemet nézek a saját nevemmel. Mennyire vicces nem igaz? Ismételten könnyek gördülnek le az arcomon. Nem jókedvemben potyognak, hanem igen is… a bánattól.
Lépteket lehetett hallani… egy pillanatra azt hittem valaki itt settenkedik mögöttem, de tudjuk, hogy nem lát senki. Nem nagyon foglalkoztam vele… de egyre közelebb és közelebb hallottam a hangokat. – Mi az… ki az? – Pattantam fel hirtelen és azzal a lendülettel fordultam is meg. Alap emberi cselekedet. Hiába emberi mivoltomat nem törli el ez a szellemlét. – Ashley? – Döbbenten néztem rá. – Annyira örülök, hogy látlak… – Ahogy megláttam őt, a lábaim szinte maguktól vittek hozzá. Meg akartam ölelni. Egy pillanatra elfelejtettem milyen helyzetben vagyok és amint az ölelésre mozdítottam a karjaim, egyszerűen átsuhantam a testén… – A francba már… – Ráztam meg a fejemet. Felé fordultam könnyes szemekkel. – Nem bírom ezt már! – Nem… de hogyan is várható el, hogy ezt elviselje bárki… vagyis én. Nem kell elviselnem… viszont nem tehetek semmit. A lány előttem volt, de közben meg mögöttem is. – Mégis mi folyik itt? – Dörzsöltem meg a szememet. Magamat is láttam, ahogyan a fánál állok és figyelem őt. Rózsát vitt a síromhoz. – Hogy egy emlék… – Jövök rá, ahogyan a jelenetet figyelem. Az agyam játéka volt ez, mely arra adott következtetni, hogy valami felsőbb hatalom irányítása alá kerülhettem… de miért? Miért pont ez az emlék? Miért annyira fontos ez most? Kérdések… kérdések szüntelenül. Véget nem érő kétely… és maga a tudat, hogy ennek sosem lesz vége. Sodródok… elveszek… senki a világon nem fog emlékezni rám. Igen… elveszek… a sötétségben.

A dákóval a kezemben koncentrálok a játékra. Minden figyelmem arra összpontosul, hogy az utolsó lökettel az a nyavalyás nyolcas golyó a megfelelő sarokba kerüljön. – Ha, ez bemegy, akkor te állod az italt, jól mondom? – Kaján mosoly ült az arcomra. Mit mondhatnék, élveztem a játékot. – Akkor háromra! – Nyeltem egy nagyot és jobban ráhajoltam az asztalra. – Egy… kettő… és… – Minden egyes számolásnál a dákót közelebb vittem a golyóhoz, majd vissza. Az ellenfelemre pillantottam, majd ismét a célpontomra. – Három! – Mire kimondtam a számot, a kezemből a tárgy megindult a golyó felé, azonban pont ebben a pillanatban zavart meg egy idegen az egész műveletben, így oda pillantottam. A kezem megbillent és így rossz szögben löktem meg a golyót. Kirepült az asztalról. – Vesztettél! – Nem tudtam az ellenfelemre koncentrálni. Egy lány… miatt buktam el a fogadást. Olyan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. A nevemen szólított. – Igen… én vagyok. De… te ki vagy? – Furcsa volt a helyzet… nem értettem semmit. Mégis ki ez a lány… és honnan tudja a nevemet. Rejtély volt az egész. – Várj, most hová mész? – Próbáltam utána menni… hiszen csak úgy nem köszönt volna rám, ha nem ismerne… nem igaz? Kiment az ajtón… követtem, amilyen gyorsan csak tudtam. – Hé! Ne, haragudj! Megvárnál? – Kicsit kapkodtam a levegőt… de sikerült utolérnem. Nem voltam benne biztos, hogy hallgatni fog rám, de mindent meg akartam tenni, hogy szóra bírjam… valahogy. – Mi ez az egész? – Néztem rá, ahogyan megtorpant. – Kérlek… – Nyeltem egy nagyot… pislogtam párat és úgy folytattam. – Miért vagy… olyan ismerős? – Felfoghatatlan volt a számomra. A nő csak állt velem szemben… és egy mosollyal az arcán fordított nekem hátat. Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment is el. Egy szó nélkül otthagyott. Nem mentem már utána. Mintha a lábam gyökeret vert volna. Lefagytam. A földre meredt a tekintetem. Megmagyarázhatatlan okból egy könnycsepp gurult végig az arcomon. – Miért… sírok? – Letöröltem az ujjammal, majd egy másik segítségével, körkörös mozdulatokkal morzsoltam össze a könnyemet. Még ha nem is értettem, hogy mi történt… a nő jelenléte hatással volt rám… nem csak fizikailag, de szellemileg is. Bevillant valami a fejembe… valami, amire álmomban sem gondoltam volna. – Én már egyszer… – A számhoz kaptam a kezemet. – Meghaltam! – Mit tett velem? Miféle gondolatok ezek egyáltalán? Hogyan lehetséges ez? Kérdések-kérdések hátán… a válaszokat, viszont csakis tőle tudhatom meg. Meg kell találnom őt.