Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Avoir le cafard.
Magad alatt.
Én mindig is a számokban hittem. A logikus rendszerekben, a jól átgondolt stratégiákban és abban, hogy ha nem vagy elég körültekintő, akkor egy program többszöri tesztelés után is bemondhatja az unalmast - de ha elég kitartó vagy, megtalálod a hibát.
Azt az egyetlen, bosszantó apróságot, ami miatt órák óta bámulod ugyanazokat a sorokat, egyre jobban gyűlölve, hogy egyáltalán belekezdtél.
Anya volt az, aki ilyenkor mindig megállt mellettem, figyelte, mit csinálok, majd a vállamra tette a kezét, finoman kizökkentve a gondolataimból.
-
Juliet, ugye nem felejtesz el néha kifelé is figyelni? - nekidőlt az asztalom sarkának és megvárta, amíg teljesen rá figyeltem.
-
Ezt hogy érted?-
A válaszokat nem fogod mindig a fejedben megtalálni. Nem minden ennyire logikus - elnéző mosollyal felém nyúlt, megfogta az arcomat és gyengéden az ablak felé fordította a fejemet.
Már nem emlékszem konkrétan milyen évszak volt - minden álmomban más. Olykor narancssárga falevelek lepték be a kis udvart, ami a párizsi házunkhoz tartozott, máskor nárciszok nyíltak a szomszéd ablaka alatt. Most épp havazott - csendesen és lustán, lassan lepte be a hó a kocsibeállót.
Nem értettem anya miért hitte azt, hogy megtalálom a megoldást, ha máshova terelem a figyelmem - szerintem éppen a fókusz volt az, ami segített megtalálni és kijavítani a hibákat.
Ezt el is mondtam neki.
-
Minél erősebben keresel valamit, annál kevesebb dolgot fogsz észrevenni. Talán csak sétálnod kell egyet és a válasz magától jön hozzád. Szkeptikusan fogadtam - emlékszem milyen elrugaszkodott gondolatnak tűnt. A válaszok igenis ott voltak előttem, csak nem voltam még elég jó ahhoz, hogy megtaláljam őket. Biztos voltam benne, hogy csak így akarja rávenni a kamasz gyerekét arra, hogy kicsit kimenjen a friss levegőre.
Nem mentem ki. És sokáig nem is értettem meg.
De ez csak egy álom, és a következő pillanatban az udvaron találom magam - ugyanabban a kopott Transformers logós pólóban amiben aludni mentem. Kinyújtom a kezem és figyelem ahogy a hópelyhek komótos lassúsággal kavarognak a levegőben, majd súlytalanul a tenyerembe hullanak. De a hó nem hideg. És nem olvad el.
Összedörzsölöm az ujjaimat és száraz, szürke foltot hagynak maguk után.
Hamu. Értetlenségem torz felismerésbe csap át, majd meglátom a lángokat. Nem hallom a recsegést, a közeledő szirénákat, nem hallok semmit sem. Minden vörös, aztán minden fehér és csak a csend van. Egyedül a lelkemben kiállt fel egy fáradt, fájdalmas hang, hogy 'elég'. Ezt láttuk már. Számtalanszor.
És akkor sem tudtunk tenni semmit.
S’en moquer comme de l’an quarante.
Nem érdekel.
A francba. Kinyitom a szemem és először csak a szobám sötét falát látom és beletelik egy pillanatba mire megértem hol vagyok.
Ez Denver. Jó. Az jó. Ezer éve nem álmodtam a szüleim halálával, az ember azt hinné, ahogy felnő és telnek az évek úgy veszít a jelentőségéből a legrosszabb veszteség is. De az agy gyenge játékos - sosem felejti el a saját rendszerhibáit.
Zsibbadt mozdulatokkal felveszek egy pulóvert és kisétálok az udvarra.
Lassan pirkad, ami tovább erősíti bennem a rámragadt elmúlás érzését: olyan, mintha elszalasztottam volna az éjszaka nyugalmát és már alig maradt volna időm mielőtt újra szembe kell néznem a következő nap kihívásaival. De legalább nincs csend: a madarak már csicseregnek, neszez a természet és ez segít megnyugodni.
Szerintem ezt akarta nekem megtanítani anya. Belelépni a jelenbe, elengedni, átélni, továbblépni. Idekint ez sokkal könnyebb, mint bezárkózva a saját fejembe. Szeretem azt hinni, hogy azt akarta, hogy megértsem az egyszerű dolgok mágiáját. Mintha tudta volna, hogy egyszer még szükségem lesz erre. Mert a varázslat is valahogy így működött nálam: ha csak befelé figyeltem, nem tudtam életre kelteni. Ez is egy olyan rendszer volt, ami nem tűrt hibát, azonban ha túl erősen nyúltam utána, kicsúszott a kezeim közül.
Erre
Astrid vezetett rá.
Remek tanár volt: precíz és sokat követelt, de hagyott időt arra, hogy megértsem, hogyan is működik. Az, ahogyan addig a világról gondolkodtam, eleinte nem sokat segített. A mágia nem tűnt túl logikusnak. Nem volt megoldóképlete és nem beszéltem a forrásnyelvét. De Astrid segített: megtanította az alapokat, elérte, hogy rákapjak az ízére és megvárta, amíg egyre gyakorlottabb lettem. Amíg megláttam benne a kihívást és már én mentem hozzá, hogy tanítson tovább.
Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért segített, de talán nem is akartam hallani a valódi választ.
Az élet megtanított arra, hogy amikor valamit nem értesz, az lehet azért van, mert még nem állsz készen rá, hogy megtudd a válaszokat.
Appeler Un Chat Un Chat.
Legyünk őszinték.
-
Ej, J, én úgy tudtam, hogy ennél jobb vagy! - a szórakozott hanglejtésből tudom, hogy csak fel akar húzni. Azt hiszi, provokálhat. Hogy belemegyek a játékába.
Szóval így teszek.
-
Azt hiszem... Azt hiszem, valamit elnéztem... - válaszolok lassan ébredő kétségbeeséssel a hangomban. Nagyot nyelek, de nem torpanok meg. Az ujjaim sebesen siklanak a billentyűzeten, a szemem a képernyőre fixál, miközben a fülesemben újra megszólal a társaságom hangja. Nagyon kaján ahhoz képest, hogy ellenem fogadott.
-
Ketyeg az óra, J! Azt hittem meg akarsz verni! Már majdnem hallgattam a többiekre, amikor azt mondták, hogy ne tegyek ellened!Könnyen megszabadulhatnék tőle, csak ki kéne kapcsolnom a mikrofonját, vagy megszakítani a hívást. De szeretem a nehezített körülményeket, és mivel egyszer már bevallottam neki, hogy ő az egyetlen barátom, ezért tartósan úgysem tudnám lerázni magamról. Történetesen neki is én vagyok az egyetlen barátja.
Amíg rá nem jön, hogy átvágtam. Lehet, hogy ezek után átértékeli a kapcsolatunkat.
-
Mi lenne ha, ha úgy tennénk, mintha ez csak bemelegítő kör lett volna? - ajánlom fel, miközben a kódsorom végére érek. Megnyomom az entert. -
És erről az egészről nem beszélnénk senki másnak. A kód lefut és zöld fény világítja meg a billentyűzetemet az egyébként sötét szobában.
-
Szeretnéd, ha kegyes lennék veled? - Úgy látszik, még nem esett le neki, hogy épp most ugrottam meg a köridejét.
-
Nem, ami azt illeti... - Inkább várok.
-
...-
Tudod, ha szeretnéd, nem árulom el T-nek a te idődet. -
...A hallgatása feltűnő, ezért ellenőrzöm, hogy vonalban van-e még - igen -, a mosolyom közben egyre szélesebb. Türelmesen várom, hogy összeszedje magát. A pályaidőm messze a csapat legjobbja, pedig T szimulátorai azért mindannyiunkat rendesen meg szoktak izzasztani. Lehet, hogy most nem volt formában.
Győzelemittasan dőlök hátra a székemben, mikor végre ő is megszólal.
-
...Mi a frász, J?! "Valamit elnéztél", mi? - Olyan hangosan röhög bele a mikrofonba, hogy lejjebb veszem a hangerejét. Kicsit talán hisztérikusnak mondanám, de a férfiegója biztos beleroppanna egy ilyen jelzőbe. -
Nem. Nem! A-a! Valamit ott meghackeltél magadnak, még T-nek sem sikerült ilyen hamar feltörnie, pedig ő írta a kódot! -
Tegyük hozzá, hogy közben végig hülyeségeket pofáztál a fülemben! Csak ezért tartott eddig - a hangom árulkodik az elégedettségemről. Végre úgy érzem, megint elememben vagyok.
-
Chh... Egós! Átvágtál!-
Te sem hihetted, hogy ez kifog rajtam. -
Nem hallgatlak tovább! -
Majd hívj vissza, ha kiheverted! Lerakja. Belenevetek a szoba csendjébe és leveszem a fejemről a fejhallgatót. Az online klubunk manapság ebből állt: aki unatkozott, írt egy kódot, a többiek meg fogadtak, ki töri fel előbb. Most én lennék a soron, de az Ellenállás dolgai annyira lefoglaltak, hogy egy ideje már nem játszottam. Pedig jó érzés volt: valami olyat csinálni, ami kihívást jelentett, mégis szórakoztatott.
Talán mindenkinek kell valami, amitől bizseregni kezd kicsit a lelke. Nem azért mert fontos. Pont azért, mert olyan lényegtelen, hogy semmi súlyt nem helyez a válladra.
Quand on parle du loup, on en voit la queue.
Farkast kiáltani.
Látszólag bárhova remekül beilleszkedtem. Tudtam mikor mit illik mondani, mit kell kérdezni az emberektől, hogy azt érezzék figyelek rájuk - nem csak megfigyelem őket. Ebben sokat számít ha az embert diplomaták nevelik fel.
De ténylegesen soha nem tartoztam sehova. Senkivel nem töltöttem annyi időt, hogy megtaláljam a saját, komfortos helyemet az életében. Az online barátaimtól kiberterek választottak el, Astrid pedig - bár azt hiszem, jelenleg hozzá álltam a legközelebb - szigorúan véve nem a barátom volt. A mentorom, a segítőm, a vezetőm, a példaképem. Annyira összetett szerepet aggattam rá, hogy nem mindig tudtam én milyet vegyek fel az ő életében. A 'tanítvány' biztonságosnak tűnt, de voltak határsértéseim: dacos gyerektől, az önhitt stratégáig sok mindent megengedtem magamnak mellette, még ha később meg is bántam. Szerintem Astrid tudta, hogy keresem a helyem, mert a legtöbbször türelmes volt. Cserébe ő volt az egyetlen olyan ember, akit szó nélkül követtem, anélkül, hogy teljesen megértettem volna.
Pedig általában szerettem kielemezni, megfejteni az embereket. Ez mindig is jól ment: felmérni a körülményeket, megtanulni belőle, hogyan maradjak a felszínen. De egyre unalmasabb volt, az interneten szinte mindent ki lehetett deríteni másokról, olyan dolgokat is, amikre már ők maguk sem emlékeztek.
Kevesen voltak az Ellenállásnál, akiknek ne jártam volna utána - és nem azért mert Astrid megkért, hanem mert attól a pillanattól, hogy a rendőrség kijelentette, hogy szerintük a szüleim mellett én is célpont voltam, nem igazán bíztam senkiben. A 'célpont' értelmetlen szerep volt, mégis velem maradt és nem tudtam levakarni a bőrömről.
De igyekeztem bízni azokban, akikben Astrid bízott, és résen lenni azokkal szemben akikben nem. Jó referenciapont volt, de akadt azért olyan, akiről nem tudtam eldönteni, miért tartja közel magához.
Mack Maguire például ilyen volt. Úgy tűnt, mintha a vérfarkas lenne Astrid titkos fegyvere - pedig bevallom szerettem azt hinni, hogy én vagyok az vagy Emily, kifejezetten értékeltem, hogy gyakran női kezekbe adta a kényes dolgokat.
Kivéve amikor nem.
De mielőtt Mack is a kockázatelemzős mappámban végezte volna, úgy döntöttem, talán ideje lenne lecserélni a jól bevált módszereimet.
Ha valami unalmassá válik, változtass a feltételeken!