… A szemeimet lassan nyitottam ki, illetve lassan is tértem magamhoz… A fejemet forgattam minden irányba… csak egyetlen dolgot tudtam megállapítani, hogy nem ott vagyok, ahol eddig voltam. Na, de… hol is van az pontosan? Kérdezném magamtól, azonban bárhogyan koncentrálok, egyszerűen nem jut az eszembe, hogy hol is kellene lennem. Korom sötét van. Az égvilágon semmit sem látok. A sötétség tengerén tengődöm, miközben egyre furábbnál furább gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben. – Vajon meghaltam? Ez a pokol? – Az nem lehet… valahogy érzem a csontjaimban, hogy a pokol más… de akkor mégis, mi ez a hely?…

Erősebben próbáltam rájönni az itt tartózkodásom okára, azonban túlerőltettem a fejemet és nyilalló fájdalom hatolt végig rajta. Szapora pislogás után, egy fényesen világító lényt véltem felfedezni a távolban. Messze volt, viszont amint észrevett, egyre jobban közelített felém… A pozíciómból sehogyan sem tudtam menekülni, így csak vártam a vízi lény támadását. Ahogy közelebb és közelebb került… annál világosabb lett minden… olyan erős fényt árasztott magából, hogy nem tudtam nyitva tartani a szememet. Megvakított. Nem volt más választásom, így lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem és úgy vártam a biztos halált… de… de nem történt semmi.

Pár percig nem is mozdultam meg... Óvatosan nyitottam ki ismét a szememet… a sötétséget felváltotta a fény… minden fehér volt… konkrétan egy szobában voltam, ahol a fehér szín dominált. Ahogy leellenőriztem magamat én is abban a színben pompáztam… – Mi folyik itt? – Néztem körbe, hogy egyáltalán valamelyik tárgy ismerős, avagy sem… de, nem volt az… – Ez most, akkor a mennyország? – Tettem fel magamnak a teljesen abszurd kérdést… ha a pokolnak vélt hely sem volt az, akkor ez sem lehet a menny…

Éppen egy ágyon ültem és gondoltam felfedezem a szoba rejtelmeit, így felpattantam és megvizsgáltam minden kis zugot. Eléggé tágas volt maga a szoba. Pont megfelelő volt egy fő számára. Mindent meg lehetett találni, ami szükséges volt ahhoz, hogy itt lakjon az ember. – Tehát itt kell élnem? – A kérdések csak jöttek szüntelenül. Nem tudok elmenni a tény mellett, hogy esetleg már nem vagyok az élők között…

Nagyot nyeltem, majd visszaültem az ágyra. Az éjjeliszekrényre pillantottam, végül meglepett arckifejezésre váltottam… egy kép jelent meg a szekrény tetején, ami addig nem volt ott… Félve ugyan, de a kezembe vettem, hogy jobban meg tudjam vizsgálni. Egy családi fotó volt. Hunyorogva néztem a kisfiút rajta… – Ez, én vagyok? – Ismét a kérdés… viszont ez most jogos volt… ha jól emlékszem rólam nem készült hasonló… hogy mi? Emlékszem?... Mielőtt bármit is tettem volna, egy erősen fülsiketítő sípoló hang törte meg a csendet… a képet kiejtve a kezemből a fülemhez kaptam a kezeimet. Az ájulás kerülgetett, miközben önkénytelenül is az ágyra dőltem… – Arhh… nem bírom! – Hangosabban mondtam a kelleténél… lassan kezdett elsötétülni a világ, azonban ez nem következett be és néhány másodperc múlva meg is szűnt a hang.

Sóhajtottam párat és még kellemetlen is volt a szag. Dohos volt a levegő. Teljesen máshol voltam, mint eddig. Felkeltem az ágyról… ágyról? Nem volt már itt ágy… csak a sima padló. Megvizsgáltam a helyet… ez egy pince volt. Az ablakon beszűrődő fény vonzott… így kíváncsian odaléptem, tudni akartam mit látok odakint… egy kislány nevetését hallottam meg először, majd a látókörömbe került, ahogy egy labdát pattogtatott. Boldog volt… nélkülem. Nélkülem? Miért kellene, hogy ott legyek vele? Azt sem tudom ki az ott… vagy mégis? – S… Scarlet? – Összeráncoltam a szemöldökömet és a rajtam eluralkodott düh kiterjedése előtt, valami visszarántott az emlékből… Ismét a szobában találtam magamat…

A fülemben csengtek a koven vezető szavai… – Ez a gyermek egy szörnyeteg… Tilos nem ekképpen kezelni! – Mérgemben szét tudtam volna törni azt a szekrényt… dühös voltam… le akartam vezetni valahogy a feszültséget… de egy láthatatlan erő nem engedte. Leláncolt. – Mi? Ki… műveli ezt? – Rajtam kívül senki sem volt itt, de mégis éreztem, hogy nem vagyok egyedül… próbáltam ellenállni, de semmi haszna nem volt. Elhomályosult a látvány előttem, majd egy újabb kirándulásra vezényelt egy újabb emlék… legalábbis amint kirajzolódott az előttem elterülő táj, rögtön felismertem a helyszínt… egy erdőben találtam magamat. Igen… fura, hogy ezt merem kijelenteni, de valóban felismertem… ez az a hely, ahol… khm… meghaltam? Na, jó… ez kezd hátborzongató lenni. Az engem körülvett démonokat figyeltem és megszólaltam volna, de az egyikük felém intézett pár szót. – Ezzel a vacak eszközzel, hívtál segítséget? – Hatalmas vigyor ült az arcára, miközben a földről felkapott mobilhoz hasonló tárgyat nézegette. – Nem jön az erősítés… ennek itt, vége! Neked… véged, Zack Reed! – Hangzottak el a szavak a szájából. Reagálni sem tudtam, olyan gyorsan történt minden. Több szúrást is éreztem a testemen. Kivégeztek…

Leláncolva tértem vissza ismét… szétfeszítettem a testemet és egy üvöltés keretében szabadultam meg a láthatatlan béklyóktól… – Argh!! – Felszabadult érzés volt… a mosdókagyló felé vettem az irányt. Remegett az egész testem, ezért meg kellett kapaszkodnom. A csap feletti tükörbe néztem bele… egy sápadt arc tekintett vissza rám. Egyáltalán nem volt csoda, ugyanis az elmúlt… öhm… nem is tudom, mióta vagyok itt. Pff… A lényeg, hogy felkavaró volt mindaz, ami megtörtént… Elfordítottam a csapot és a víz segítségével, megmostam az arcomat. Ekkor jött egy újabb látomás… A tükörben egy spirálszerű alakzat jelent meg, majd a szoba átalakult kimondottan egy mosdóvá. Hiába nem akartam felismerni a helyet, de tudtam, hogy hol vagyok… sőt, a falakon áthallatszott egy ismerős dallam is… A Grill wc-je… – Csodás! – Jegyeztem meg, bár egyáltalán nem voltam valami boldog emiatt… Egy ismerős hang késztetett arra, hogy megforduljak. – Theodore! – Ahogy kimondtam a nevét, a testem magától mozgott és elindult a fiú felé. Amint a közelébe értem, egy az egyben lesmároltam. Szenvedélyes csókolózásba kezdtünk… illetve kezdtünk volna, amikor is ő eltűnt. Már nem éreztem a szájának a kellemes ízét… nem éreztem az illatát. Semmit.

Üres érzés fogott el… Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Kinyitottam a szememet és ismét a fehér szobában voltam, egyedül. A számhoz kaptam a kezemet. – Theodore… – Kerek szemekkel figyeltem a tükörképemet. Egymás után nyeltem párat… – Neeeeem… nem. NEM kérek több emléket… Köszönöm. – Csóváltam a fejemet és közben a szobában sétáltam fel és alá idegességemben… sajnálatomra azonban ez nem volt kívánság kérdése… az emlékeim egy részét visszakaptam, de bevallom a hátam közepére sem kívántam az egészet… Még mindig fogalmam sem volt mi történik itt, de ennyi minden után nem is akartam, hogy kiderüljön. Nem… nagyon nem. Csak valaki mondja meg, hogy halott vagyok és kész… mi olyan bonyolult az egészben… elfogadnám…

Sóhajtok egy hatalmasat… majd a tévé előtti kanapéra ülök le… és jól is teszem, mivel amint elfoglalom a helyemet, elkap a rosszullét… A hasamat fogom, minden egyes fájdalom oda koncentrálódik. Ha ez még nem lenne elég, a vér szagát kezdem érezni… először az orromból, majd később a szememből is ez a nedű folyik elég rendesen. – Még ez is? – Mondanám, hogy meglepett a dolog, de akkor hazudnék… az emlékeimnek egy újabb állomása következik… már szinte hallom is a szokásos bemondó szöveget… mintha egy metrón ülnék… – Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! – Kissé feszülten várom a megállót és nem is kell sokat várnom, már meg is érkezem egy barlangszerű helyre… ismételten egy démon fogságában találom magam, viszont a kínzása nem halálos. Információt szeretne kicsikarni belőlem, azonban meg sem szólalok. Egy pillanat alatt megelégeli és támadni készül, de megjelenik egy férfi és segít rajtam. – Kai? – Kérdezném, de inkább csak magamban. Kai, hát persze… a kötelék miatt talált rám, emlékszem… Egy pislogás után hirtelen ugrik a jelenet előrébb amint magamhoz tértem a… halálból… vagyis nem tudtam eldönteni, hogy vajon meghaltam? Bár Kai megmentett, szóval a válasz a kérdésemre az, hogy nem… nem haltam meg. A férfi előtt a valódi alakomat is megmutattam, így talán, de csak talán, erősebb lett a kötelékünk, mint azelőtt…

Egy nagy lélegzetvétellel csapódok vissza a kanapéra… a fájdalom elillant és a vér az arcomon levő nyílásokból megszűnt, de mintha nem is folyt volna onnan a vér… – Különös… – Morcosan néztem előre és elgondolkodtam, hogy ha Kai akkor nincs ott, végem lett volna? Bááár… biztosan nem… az átok miatt tuti, hogy egy másik testben ébredtem volna… sosem tudtam eldönteni, hogy ez szerencse vagy sem…

Az emlékek közötti utazást a szervezetem eléggé megviselte. A legtöbb dologra már emlékszem, de még mindig nem tudom, hogy a fenébe kerültem erre a helyre… pontosítok, először abba a sötét űrbe… Ahogyan ezen gondolkodtam, a világos szoba egyre jobban kezdett el sötétedni… Szépen egymás után kapcsolódott le az összes lámpa. Pár másodperc után ismét vak sötétségben tudhattam magamat… – Most hova megyünk? – Kérdeztem lényegében magamtól, mivel tudtam, hogy a saját agyam játszik velem. Egy pillanatra gyertyák fénye ragyogta be az ismeretlen szobát, ez biztosan az emlékemből való volt… csak erre tudtam gondolni…

A mellettem álló férfi nem Kai volt, hanem… – R…Rhys? – Meglepett arccal néztem rá… először nem is esett le, hol vagyunk, de amint rá akartam kérdezni, már nem volt titok… Az idegen, aki előttünk állt először köd formában próbált meg ránk ijeszteni, végül emberi alakot vett fel és a Rhys-nél lévő kulcsot követelte… Nem adta át neki és ezért büntetést szabott ki rá. Kínzás hangja hallatszott mögöttünk, illetve valamivel fojtogatott engem. A földön terültem el. Képtelen voltam a védekezésre. A férfi végül beadta a derekát és átadta neki az eszközt, de a gonosz nem tartotta a szavát, miszerint elengedi, a hang alapján Iris-t és persze becses személyemet. Oké… betartotta legalábbis egy részét… Iris megmenekült, de velem nem bánt kesztyűs kézzel… sőt, a fojtogatás nem maradt abba, ráadásul felemelt és a mellkasomhoz tette a kezét. Kiemelte a lelkemet… bár ebből én nem érzékeltem semmit, mert az egész cselekedete előtt elájultam…

A mellkasomon átívelő fájdalommal tértem vissza a jól megszokott „fehér” szobába… Na, igen… mivel a fények lekapcsolva maradtak, így inkább mondanám fekete szobának… Ez a megnevezés jobban illene rá. A sötétségben voltam ismét. Egy dolog azonban változott, hogy most már tisztán emlékszem mindenre, ami történt velem… Az előző kérdésekre, ha most válaszolnék, akkor azt lehetne mondani, hogy igen… meghaltam és innen talán nincs is kiút. Az a szörnyeteg… a lovas, vagy, hogy is hívják… elragadta a lelkemet, így még egy másik testbe sem tudok „ugrani”… Ez olyan, mint egy börtön. Az én börtönöm. Ez a legjobb megfogalmazás. Talán megérdemlem, nem tudom…

Mindenesetre egyáltalán nem volt ínyemre a kialakult helyzet. Nem tudtam mihez kezdjek magammal… Ki akartam valahogy szabadulni ebből a „ketrecből”, de ötletem sem volt, hogyan lehetséges ez egyáltalán… Dörömböltem a szoba falán, bármilyen ostobaságnak is tűnt… minden lehetőséget meg akartam ragadni, hogy jelezzek a többieknek… – Kai! Rhys! Srácok! Itt vagyok! – Kiabáltam torkom szakadtából… persze mindhiába… az „itt” nem a legpontosabb meghatározás a hol létemről… de azon kívül, hogy egy börtönben vagyok, nem tudtam jól leírni, hogy mégis mi ez…

A falat ütöttem tovább… egyszer csak halványan egy ismerős hangra lettem figyelmes. – Zack… – Nem lehetett jól kivenni, mivel a távolból hallatszott, de tudtam, hogy Kai hangja az. Próbáltam a hang forrását keresni… egy fél percbe telt és egy ajtó rajzolódott ki ott ahol a fallal oly nagy szeretettel bántam. Nem haboztam és a kilincsre markoltam rá, végül egy határozott mozdulattal nyitottam be az ajtón. Erős fény áradt be a szobába, ami megvilágította azt… nagy levegőt vettem és elindultam a társam hangjának irányába…


℘ Soulmate Charm ℘ Egy démon képes összeköti önmagát és egy másik, természetfeletti személyt, minek következtében olyan kötelék alakul ki köztük, mely lehetővé teszi egymás képességeinek használatát. Hátulütője talán az, hogy egymás érzéseit is fokozottan megtapasztalja a másik, legyen szó boldogságról, fájdalomról vagy épp bánatról. A fizikai fájdalmat is érzi a másik. ℘ @Kai Parker és @Killian Lacroix között áll fent ez a kapcsolat.