☾ Feszültség
Gyűlöltem az egész világot. Tombolni akartam. Éreztem, hogy készül kitörni belőlem egy fenevad. A féktelen haragom vezetett odáig, hogy ostobaságot tegyek. Közeledett a születésnapom, méghozzá a 16. Egy buliban megismertem Jefferson-t, aki hamar a legjobb barátommá vált: eleinte csak a bulik miatt és amit ő maga még hozzá tudott tenni. Alkohol és hasonló finomságok. Valamiért népszerű volt sokak körében, de jól láttam, senki sem volt igazán közel hozzá. Falakkal vette magát körbe, de eleinte ezzel nem is törődtem. Aztán a születésnapomon még nagyobb bulit csaptunk és akkor született meg az ötlet.
- Jeff, húzzunk el innét… – Az üveggel a kezemben magyaráztam a fiúnak. A tetőn ültünk és a csillagokat bámultunk. A házban javában zajlott a buli, a zenét pedig még itt is hallottuk.
- Hová? – Nézett rám kérdőn, majd összekoccintottuk az üvegeket. Kortyoltam.
- Nem tudom. Akárhová. Új életet akarok kezdeni, távol a bátyámtól és a kis védencétől – Még a nevét sem voltam hajlandó kimondani annak a kis hercegnőnek. Carmen Callaway. Gyűlöltem őt, amiért Nate szinte minden idejét vele töltötte: elvette tőlem a bátyámat. Hát többé már nem is volt rá szükségem. Felőlem ellehettek ők ketten. Úgy döntöttem, félreállok az útból.
- Hm. Felőlem. Már úgyis unalmas Mystic Falls – Nevetett Jeff, én pedig vele együtt örültem a tervnek. Egész éjjel buliztunk, ünnepeltük a születésnapomat: aztán másnap délután kezdtünk el pakolászni.
- Indulhatunk? – Lecsaptam a csomagtartót. Soha életemben nem vezettem még, de Jeff mégis az én kezembe dobta a kulcsot. Elkaptam. A másnaposság kerülgetett: az alkohol a véremben volt, a szervezetemben, ahogyan neki is. A reflexeim sem voltak teljesen rendben, csodáltam is, hogy a kulcsot elkaptam.
- Még szép, Theo. Vezess az új életünk felé! – Bepattant az autóba, majd én is követtem.
- Sosem vezettem még… - Vallottam be nevetve, de segített. Ő sem vezetett még. Az, hogy az autót honnan szedte, nem kérdeztem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy valószínűleg lopott.
Elindultunk. Útban voltunk valami új felé: a boldogabb életünk felé. Legalábbis így gondoltuk. Nem ment annyira rosszul a vezetés, egészen addig a pontig, amíg egy labda ki nem gurult az úttestre. Aztán pillanatokkal később egy kisfiú is megjelent. Félrekaptam a kormányt, de ahelyett, hogy eltávolodtunk volna a gyerektől, pont, hogy felé robogott az autó. Hiába fékeztem. Hallottam a fékcsikorgás hangját, de aztán azt is, hogyan csapódott az autó orrának az a törékeny test, majd terült el a földön…
Az adrenalin dolgozott bennem. Zúgott a fejem, ahogy kétségbeesetten kiszálltam. Láttam a sok vért az aszfalton. Közelebb léptem. Nem hittem a szememnek. Az a gyerek… én… mit tettem?!
- Theo! Azonnal szállj vissza!! Húzzunk el innen, mielőtt a rendőrség ideér!! GYERE MÁR! – Nem hallottam Jeff hangját, csak éreztem, ahogy visszaránt az autóba. Ezúttal ő vezetett. Én azt hiszem, kisebb sokkot kaptam… megöltem valakit.
Ekkor még nem tudtam, hogy a bennem élő fenevad tényleg létezik: a farkasom felébredt.

☽ Felszabadultság
Kedveltek a lányok. Mondhatjuk úgy is, hogy népszerű voltam és ezt ki is használtam akkoriban. Nem tudom, hogy amiatt-e, mert el akartam terelni a gondolataimat a történtekről és könnyebb volt így, a kalandokra vagy épp a szórakozásra, bulikra koncentrálni. Hanyag voltam? Lehet. Laza? Túlságosan is. Meggondolatlan? Az már egyszer biztos. Ha fel kellene sorolnom, hány lány ágyában fordultam meg, vagy fordítva… nos, a teljesség igénye nélkül néhány név: Daphne (egy érdekes lány volt, kedveltem), Lexy (a hercegnő mostoha húga - sosem gondoltam volna), Gillian (nem értem, hogyan gabalyodtunk mi össze), Evelyn (volt osztálytárs), Ginny (erről inkább ne beszéljünk) és Tatia (nos, ő... meghatározó volt).
A késő estig tartó bulizások nem mindig tesznek jót – másnaposság, fejfájás, rosszullét. Vagy csak simán annyira kiüti magát az ember, hogy képes lenne akár 24 órán át is aludni. Talán ez következett volna most is, de a telefonom kopogó hangjára felfigyeltem. Ez a hang jelezte, hogy sms érkezett. Magamhoz húztam a telefont, kábán a kijelzőre pillantva. Tom. Nem lep meg senkit, ha azt mondom, Tom nem tartozott a kedvenceim közé. Egyszerűen utáltam őt és azt, hogy folyton Jeff körül van. Bár tudtam, hogy a barátságuk nem igazi, nem olyan mély, sőt… de attól még igenis zavart, mert tudtam, hogy ő rossz hatással van Jeffre. Viszont beleszólni nem szólhattam abba, kivel és hogyan barátkozzon, így legtöbbször csendben eltűrtem. Egyszer fakadtam ki Jeffnek, amikor rá is kérdeztem, mennyire szoros a kapcsolatuk, de máskor egy szót sem ejtettem Tomról. Most mégis az ő neve volt a kijelzőn. Ahogy feljebb siklott a tekintetem, láttam, hány óra van. Éjfél környékén járt az idő. Nem tudtam, mit akarhat ilyenkor, így végül megnyitottam az üzenetet. Nos, ami fogadott, az minden álmot kivert a szememből. A legújabb kaland eredménye az lett, hogy Tatia most gyermeket hord a szíve alatt. Terhes lett. Egyből felültem, sőt, a lendület hatására le is zúgtam az ágyról, egyenesen a földre, beütve mindenemet. Felszisszentem, majd felültem és a telefont úgy húztam újra magamhoz.
- Nem lehet… tévedés… - Suttogtam magam elé, majd újra elolvastam azt a pár szót. Egyszerre több dolog is kavarogni kezdett a fejemben. Ha tényleg terhes, miért nem szólt róla ő maga? Miért mástól kell megtudnom? Ha szándékosan nem szólt róla, akkor ennek mégis mi az oka?
Tatia. Három hete, hogy nem láttam ezt a lányt, aki túlságosan is beleitta magát a fejembe. Nem tudtam, miért, nem értettem semmit, de valamiért a gondolataim mindig visszataláltak hozzá. Néhány órát töltöttünk együtt, mikor elmentem megnézni magamnak a Whitmore fősulit, egy buli keretein belül és végül ennyi történt, nem több. Tagadhatatlan, hogy fantasztikus volt és ő maga csodálatos, de… kaland volt. Annak kellett volna maradnia, nem? Mégis, amikor a suli folyosóján megláttam őt újra, azonnal felcsillant bennem valami halvány remény. A társaságát akartam, hallani a hangját, beszélni vele. Aztán kiderült, hogy akit leszólítottam, az nem Tatia volt, hanem valami Elena. Átverve éreztem magam, nem is kicsit, de nem tehettem ellene. Sőt, azóta mindenféle reményemet elvesztettem arra vonatkozóan, hogy valaha újra látom őt. Bár felhívhattam volna, de ahhoz nem volt merszem.
- Terhes… ez kész őrület. De tőle kell hallanom. – Mormogtam magam elé, ahogy kiléptem az üzenetből. A telefont félredobva néztem magam elé.
Én magam apa nélkül nőttem fel. Mindig is hiányzott, hogy legyen egy apa figura az életemben, de ez nem adatott meg. Apám valószínűleg gyűlölt – mi másért ment volna el? A bátyám életében még jelen volt, míg az enyémben egyáltalán. Képeket láttam róla, néhány fotót, és hallottam néhány sztorit róla, de nem többet. Ha Tatia tényleg terhes és az a gyerek megszületik, nem nőhet fel apa nélkül.
Idegesen a hajamba túrtam. Nem akartam elköteleződni, vagyis nem így. Gyerek. Tudtam, hogy nem vagyok elég érett ehhez. Azt is tudtam, hogy így, félig még ittas állapotban nem szabadna végiggondolnom ezt az egészet. Így hát visszamásztam az ágyba és megpróbáltam aludni. Kora hajnalig forgolódtam, míg meguntam az egészet. Felöltöztem, ittam egy kávét és elindultam sétálni. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Újra és újra elolvastam az sms-t és a végén már kezdtem elhitetni magammal, hogy ez csak valami vicc. Tom bizonyára kavarni akart ezzel, megijeszteni vagy a fene tudja. Biztos, hogy semmiféle terhességről nincs szó. Győzködtem magam, miközben beléptem a parkba. Nem is tudtam, hogyan kerültem ide, annyira nem figyeltem, merre sétálgatok. Tovább sétáltam és ekkor szúrtam ki egy lányt. Barna, göndör fürtök… Tatia? Ha ő az, akkor végre beszélhetek vele. Ez járt a fejemben, ahogy sietősebbre vettem a lépteimet, követve őt. Hang viszont nem jött ki a torkomon, úgy éreztem, mintha teljesen kiszáradtam volna. Féltem feltenni a kérdéseimet, féltem szembenézni azzal, amit mondani fog. Amit mondhat. Megfordult, mire én megálltam. Volt köztünk néhány lépés távolság, ami most megtörhetetlennek látszott. Vajon tényleg ő az? Tatia? Vagy megint valaki más? Mondjuk Elena? Ám ahogy kiejtette a nevem a száján, tudtam, hogy ő az. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Legalább leégetni már nem fogom magam.
- Tatia. – Tettem felé egy, majd még egy lépést, mielőtt újra megálltam volna. – Tudod, épp téged kerestelek… vagyis, három hete téged kereslek. – Javítottam ki magam egy apró, gúnyos mosollyal. – Nem is jársz a fősulira. – Jegyeztem meg, de nem engedtem, hogy megszólaljon. – Bár nem ez a lényeg. Igaz az a tény, hogy terhes lettél… tőlem? Mégis mikor szándékoztad elmondani? – A tekintetem egyszerre volt dühös és szomorú. Aztán lepillantottam a lány bal csuklójára. Ott volt a tetoválás. Legalább erre jól emlékeztem. Visszapillantottam Tatia szemeibe, hosszan fürkészve őt. – Nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni róla? – Újabb lépéseket tettem felé, míg végül közvetlenül előtte álltam meg.

☾ Zavarodottság
A legutóbbi alkalom volt az utolsó. Muszáj volt annak lennie, vagyis annak kellett volna lennie, mégis a kezemben tartottam azt a plusz kis ajándékot, amit Tom adott. Nem mondta el, miféle szer, vagy mire is jó pontosan, csak annyit mondott el, hogy a közismertebb neve az „Angyalpor”. Ez nem mondott nekem semmit, de annyira nem is akartam vele törődni, hogy utána járjak – egyszerűen próbáltam csak elfelejteni a meglétét, ugyanakkor… igen, kidobhattam volna. Megtehettem volna, de nem. A zsebemben volt, ráadásul a legrosszabb helyen, hiszen csak egyszer kapjon el valami rendőr és nézze át a cuccaimat, ugye? Akkor nekem annyi. De talán vernének némi észt a fejembe azzal, ha lecsuknának néhány napra gondolkodni… oké, Theo, hagyd ezt abba!
Idióta gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogyan a zsebembe csúsztattam a kezemet. Nem rég jöttem el otthonról. Oh, a kérdés az, melyikből, ugye? Megsúgom: abba a lakásba mentem haza, ahol a gyerekkorom nagyobb részét töltöttem. Nem, ebből is nehéz rájönni… oké, akkor csak gondolkodj szépen!
Az a helyzet, hogy vonzott a gondolata annak, miszerint újra kikapcsoljak. Előzőleg is remekül sikerült, de… tudtam, hogy rossz úton járok. Régóta követtem ezt az ösvényt és sehová nem vezetett, csakis vissza ide, a kiindulópontra. A városba, ahonnan elmenekültem, mert minden arra emlékeztetett, amit veszítettem. Idegesítő és elkeserítő is volt egyben. Kicsit rámarkoltam a tasakra a zsebemben, miközben mély levegőt vettem, tovább sétálva. Csak mentem, magam sem tudtam, merre tartok. Be kellett volna ugranom valahova vásárolni, vagy minimum beülni valahova kajálni, de valahogy nem akartam semmi olyan helyre menni, ahol ismerősökbe futhattam. Ám ez igazán nehéz egy olyan városban, ahol felnőttél… nem igaz? Szinte szívrohamot kaptam, mikor megrezzent a másik zsebemben a telefon. Meg is torpantam, majd idegesen szedtem elő.
- A fenébe már… legközelebb engem visz el egy szívroham, az tuti. – Ejtettem ki meggondolatlanul a szavakat, de ahogy értelmet nyert maga a mondat, kissé lefagytam. A bátyám így halt meg, én meg a számra vettem. Hát… ennél jobb nem is lehetne. Ha lehet, még idegesebben oldottam fel a telefonomat, hogy megnézzem, ki a franc írt. Tom. Ó, menjen már a fenébe! „Na, hogy tetszik? Vagy várjunk, még ki sem próbáltad, nem? Ne legyél gyáva. Tudod, hogy szükséged van rá… az angyal majd segít rajtad.” Egyre inkább összepréseltem az ajkaimat, ahogy olvastam a mondatait. Aztán kitöröltem az sms-t és elraktam a telefont. Nem, nem fogok úgy ugrálni, ahogyan ő fütyül. Amúgy is, ki tudja, miféle szer ez…
Mély levegőt véve indultam tovább és ahogy az egyik utcába kanyarodtam, hirtelen le is fagytam és megtorpantam. Összezavarodva figyeltem egy alakot a Grill előtt, aki…
- Nem lehet… - Suttogtam magam elé, majd továbbra is csak bámultam az alakot, a srácot, aki szépen besétált az épületbe. Én meg körbenéztem, majd újra el arrafelé. Vagy hallucinálok, még a tegnapi drog miatt, vagy pedig…
- Nem kellene hiú reményeket hajkurásznod, Theo. – Jegyeztem meg magamnak, majd az úttesten átsétálva egyenesen a Grillbe mentem. Oh, hogy ne hajkurásszam a reményt? Pont azt csináltam.
Bent egyből körülnéztem, mint aki csak épp a megfelelő helyet keresi magának, de Őt nem leltem. Szóval azt hittem, tényleg csak hallucinálok és odaképzeltem azt, aki gyerekkorom óta az életem része volt. A pulthoz léptem végül és kértem magamnak valami könnyű kajának valót, mert tudtam, hogy néhány falatnál több úgyse menne le a torkomon. Aztán mellé kértem még egy pohár whiskyt is. Csodás, egyszer a drogok, máskor az alkohol… Azt hiszem, sem anya, sem a bátyám nem lenne büszke rám ezek miatt, de még Jeff sem.
Már épp a megkapott melegszendvicsemet ettem, mikor egy lány elviharzott mellettem idegesen, fújtatva, mint akit most sértettek vérig. Nos, nagy eséllyel így volt. Elpillantottam arra, amerről jött. Ekkor láttam meg Őt újra…
- Jeff…? – Ejtettem ki a számon a nevét, miután lenyeltem a falatot. Aztán felálltam és indultam is oda, hozzá, bár… egy részem azt súgta, ne tegyem. Talán okkal nem hívott eddig fel engem, nem? A lábaim viszont nem engedelmeskedtek az agyamnak, így egészen az asztaláig meneteltem. Útközben magamhoz vettem néhány szalvétát és mellé érve, először szó nélkül segítettem felitatni a kilöttyintett alkoholt az asztalról.
- Szólhatnál, ha segítségre van szükséged, vagy elfelejtetted? – A szavak maguktól jöttek, s át nem gondolva hagyták el a számat. A fiúra néztem, miközben összegyűrtem a kezemben az alkohollal átitatott szalvétákat.
Kiderült, hogy ő nem Jefferson volt, hanem Zack Reed. A legjobb barátom tényleg halott volt, és én semmit nem tehettem ellene, ahogyan elbúcsúzni sem búcsúzhattam tőle. Össze voltam zavarodva, nehezen értettem meg a helyzetet, azt, hogy ez a Zack egyszerűen átvette Jefferson helyét. Egyek voltak, de mégsem. Egy darabkát visszakaphattam az elvesztett barátomból, de mégsem. Gyűlöltem és szerettem őt egyszerre.

☽ Bűntudat
Olyan volt, mintha évek óta nem jártam volna a lakásban. Igen, kerültem. Nate halála óta szinte egyszer sem jöttem haza; ha mégis, akkor csak néhány holmiért, hogy azt magamhoz véve vissza is mehessek Jeff lakására. Bár őszintén szólva: egyik hely sem volt megfelelő. Mindenhol azoknak az embereknek az emléke kísértett, akik nem voltak sehol. S most már… azt is tudom, hogy Jeff sem jön haza többé. Hiszen halott. Halottak mindketten. Egyszerűen én… fogalmam sincs, hogyan fogom ezen túltenni magam. Talán soha nem fogok tovább lépni. Nem, egyszerűen képtelen vagyok rá.
Talán, ha elfelejtenék mindent…
Sóhajtottam egy nagyot. Nate szobájában voltam, próbáltam némileg összepakolni, takarítani. Fájt, de muszáj volt végre tennem valamit. Fel kellett dolgoznom, hogy nem jön haza többé. Tudatosítanom kellett magamban.
Aztán hallottam a csengőt, szóval mindent otthagytam és kimentem, bár előtte még gyorsan kezet mostam. Azon agyaltam, mégis ki jött és mit akarhat… pont most. Nos, amikor kinyitottam az ajtót, eléggé ledöbbentem.
- Evelyn… - Összehúztam a szemeimet, majd félrepillantottam. Ő is eltűnt, mint mindenki más, habár az ő hiánya nem esett annyira rosszul. Mármint, kaland volt az egész, aztán haverokká váltunk időközben, vagy a fene tudja. Azonban nem volt olyan közel hozzám, hogy a titkaimat rábízzam. Bár arról tudott, hogy mi vagyok… már nem tudom, lehetséges, hogy részegen mondtam el neki. Mély levegőt vettem.
- Mit keresel itt? – Visszaemeltem rá a tekintetemet, majd kitártam az ajtót. Nem akartam elküldeni őt. Elhúztam a számat. – Gyere be. Ne itt beszéljünk.
Szó - szót követett. Valahonnan megtudta, hogy meghalt a bátyám és a részvétét akarta kinyikvánítani, valamint bocsánatot kérni azért, amiért eltűnt mellőlem. Nem haragudtam rá, tényleg nem. Elmeséltem neki mindent. Azt hiszem, ekkor nyíltam meg neki életemben először úgy igazán és őszintén. Jeffről és Zackről is meséltem neki. Aztán jött egy őrült ötlete.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, Nate-től el tudsz búcsúzni? Segítene továbblépni és legalább az ő halála miatt nem lenne bűntudatod...
- Ez őrültség. Mit akarsz, szellemet idézni? – Elnevettem magam. Igen, boszorkány volt, de… mégis hogyan tudta volna? Nem tudom, valamiért nehezen hittem el, hogy sikerülhet, ugyanakkor izgatottá is váltam, a szívem hevesebben kezdett kalapálni. Nagyot nyeltem. - Nem tudom, jó ötlet-e… fogalmam sincs, mit mondanék neki. Rettentő testvér voltam és… - Elhalkultam. Mit mondok Natenek, ha sikerül Evynek ez az… egész? Sírni támadt kedvem, a szemeim rögtön csillogni kezdtek. Nate…
Jefftől is elbúcsúzhattam volna, ha élek azzal a trükkös kis lehetőséggel, amit Zack kínált fel.
Vajon a búcsú… segít továbblépni? Mi van, ha nem is akarok továbblépni róluk… tőlük?
A múltban élek.
S ott is ragadok.
- Szükségem lesz gyertyákra és egy krétára... - Sikerült neki. Megidézte a bátyám szellemét; Evelyn testébe került, röpke néhány percre. Nem eresztettem el a lány kezét, hisz azzal megtört volna a varázslat.
Magam elé pillantottam, a kezünket figyelve és ahogy jobban megszorította, viszonoztam a gesztust. A villámlásra és égzengésre összerezzentem, így kaptam fel a fejem és néztem az ablak irányába.
- Öcskös... hát tényleg itt vagy? - Evelynre emeltem a tekintetemet, pont, mikor kiejtette a száján azt, hogy „öcskös”… várjunk, ez…
Hitetlenkedve néztem őt, pislogni is elfelejtettem, de aztán ahogy megmozdította a kezét, azonnal kapcsoltam. Nem engedtem el, hanem szorosabban fogtam.
- Itt. Mármint te vagy itt… Nate… már ha tényleg… te vagy az. – A szemeit fürkésztem, de esküszöm, mintha láttam volna Evy tekintetében a bátyámat. Azt a szomorkás tekintetet, amivel mindig engem nézett.
- Nekem… - Nagyot nyeltem, majd megnyaltam a szám szélét, szavakat keresve. - …hiányzol, Nate. – Elkezdtek csillogni a szemeim. – Sajnálom, ahogyan viselkedtem veled. – Tettem hozzá, de egyelőre ezeken kívül mást nem bírtam mondani. Hihetetlen volt, hogy a bátyám szelleme tényleg jelen volt és… bárcsak az életbe is vissza tudtuk volna őt hozni…
Elbúcsúzhattam tőle, hogy aztán néhány héttel később visszatérjen az életbe egy boszorkány, Scarlet félresikerült varázslatának köszönhetően.
Egy darabot visszakaptam a lelkem szétszórt szilánkjaiból.

☾ Meglepettség
Úgy éreztem, hogy az, amit tesz… a csókja… szükségem van rá. Talán csak túlságosan vágytam valaki figyelmére és törődésére, de az is lehet, hogy ebben sokkal több volt. Hiszen nem tudtam szemet hunyni afölött, hogy mennyire vonzó volt; csupán nem akartam magamnak sem bevallani, sőt… inkább kizártam ezeket a gondolatokat a fejemből, hiszen még én magam sem fogtam fel, hogy egy ideje rájöttem a tényre, miszerint… nos, én a fiúkhoz is ugyanúgy vonzódom, mint a lányokhoz. Mások erre tizenéves korukban jönnek rá, nekem kellett 26 év hozzá. Pazar, nem? De hogyan lehetne ezt az egészet elfogadni magamban? Sodródok. Ez az egyetlen út, ami számomra járható.
Nem véletlenül éreztem magam annak idején sem furán Jefferson közelében, de Zack döbbentett rá a valóságra, most pedig Celian erősített meg benne. Tudtam, hogy nem a fű az oka… semmi köze nem volt hozzá, hogy vonzódtam ehhez a fiúhoz. Vagyis, férfihoz.
Hevesen faltam az ajkait, el-elmerülve benne, mikor lassacskán elszakadt az ajkaimtól, de nem távolodott el túlzottan. Szinte a falnak préselt, a teste az enyémnek feszült. Nem bántam. Nagyot nyelve pillantottam rá, némileg ködös tekintettel, s a kezeimmel a hátára csúsztam, hogy ott felmarkoljam a felsőjét.
- Mi a baj? – Kérdeztem halkan, kissé remegő hanggal, ziláltan, majd oldalra döntöttem a fejemet, így a nyakamra jobb rálátást kínálva. – Akarod? – Az egyik kezemmel a tarkójára csúsztam és finoman simogatni, masszírozni kezdtem a bőrét. – Vagy mást akarsz? Engem? – Az ajkaira pillantottam lopva, majd vissza a szemeibe egy huncut mosollyal. Nem tudtam, mit akar, lehetséges volt az is, hogy csak a vérem indította ilyen módon be; valahogy a másik eshetőség, hogy én vonzottam… valahogy másodlagos volt a listámon. Ugyanis miért vonzódna olyasvalakihez, mint én? Egész beszélgetésünk alatt csak panaszkodtam neki, ez… egyáltalán nem lehet vonzó a számára, nem igaz?
Feszülten, s egyben izgatottan vártam a reakcióját, miközben közelebb vontam végül magamhoz. Én akartam őt, az már nem volt kérdés. Ugyanakkor egy csepp bűntudat azért volt bennem; mi van, ha… visszajön Ő, s kiderül, hogy… sosem akart elmenni és szüksége van rám?
Nem tért vissza, de időközben Celian, aki szinte a világot jelentette nekem, eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett, és úgy éreztem, a szívem apró darabokra törik: újra. Mintha engem lenne a világon a legkönnyebb elhagyni...
Megfogadtam, hogy előkerítem.

☽ Elszántság
Olyan volt a város, mintha eljött volna az Apokalipszis – de ez nevetséges feltételezés volt. Habár a tény, hogy senki sem emlékezett arra, mi történt és kiesett néhány nap mindenki életéből, gyanús volt. Még emlékeztem arra, hogy Celiannal tervezgettük az első közös karácsonyunkat, ami végül nem jött el – vagy ha eljött, nem maradt emlékem róla.
Nem tudom, mi ütött belém, talán csak az motivált, hogy megtaláljam a páromat, de igyekezvén kihasználni a vérfarkas képességeim előnyeit, nekiláttam a kitűzött feladatomnak. Akkor tűnt fel először, hogy bármikor képes vagyok átváltozni, sőt, mi több, irányítottam a bennem lakozó farkast. Úgy működtem, akár egy kutya: a szaglásomra támaszkodva nyomok után kutattam, amik végül elmaradoztak. Elkezdtem segíteni másoknak megtalálni az eltűnt szeretteiket ebben a hatalmas káoszban és pusztításban. Sikerült. Azt vettem észre, hogy egyre több farkas csatlakozik hozzám és már-már egy falkaként, egy szoros egységként dolgozunk együtt. Én lettem a vezérük, akaratlanul is.
Aztán nem Celianra, hanem másvalakire bukkantam rá.
- Zack? – Ledöbbentem, ahogy megpillantottam. Már nem vártam magyarázatot tőle, miért tűnt el annak idején, hisz már lényegtelen volt. Persze, jólesett volna, ha akkor nem szó nélkül lép le, de már utána voltunk. A tekintete furcsa volt, meglepett.
- Zack? Én nem Zack vagyok, haver… - Értetlenül meredt rám, nekem pedig pillanatokkal később esett le, kivel állok szemben.
- Jeff…?! Tényleg te vagy az? – Közelebb léptem hozzá, majd mikor bólintott, megöleltem. Szorosan. El sem akartam ereszteni.
Volt bőven miről beszélnünk. Illetve inkább én beszéltem, próbáltam kideríteni, mit élt át, mi történt, de voltak ködös részek. Sőt, nagyjából odáig tudta Jeff, mi történt vele, hogy Zack elvette tőle az irányítást.
Örültem, hogy visszakaptam a legjobb barátomat.
Mire feleszméltem, a Lupine Sanctuary falka alfája voltam, és Jefferson párja. Ó, és említettem már, hogy Dominic lett a béta? Szükségem volt rá, arra, hogy ne egyedül cipeljem egy egész falka terhét. Hálás voltam neki mindenért; a legnagyobb támaszom volt, mikor senki sem volt mellettem és utána is támogatott mindenben.

☾ Boldogság
Végre úgy éreztem, minden a helyére került az életemben. De volt már ilyen, nem igaz? Váratlan felbukkanások, még meglepőbb eltűnések. Érzelmi hullámvasutak, amikről lehetetlen leszállni. Döntések sorozata, amivel mások életére vagy hatással. Párkapcsolat, testvéri kötelék, barátok, bajtársak… Mindennel törődnöm kellett és egyáltalán nem esett nehezemre. Hogy még mindig kerestem-e Celiant? Nem tettem le róla, de már nem azért, mert vissza akartam volna őt kapni, hanem azért, hogy válaszokat kapjak. Hogy támogattam-e Jeffersont abban, hogy az orvosira menjen? Én szurkoltam neki a legjobban, hogy sikerüljön. Tudtam, hogy sikerülni fog neki. Hogy együtt örültem-e Dommal, mikor hivatalossá vált a kapcsolata Charlieval? Naná! Azóta is tervben van egy dupla-randi. Hogy a falka számíthatott-e rám mindenben? Igen. Engem választottak meg alfának és a fejembe vettem, hogy bármi is lesz, őket nem hagyom el. Bíznak bennem, ahogy én bennük.
Egy sms szakította félbe az elmélkedésemet. Ismeretlen számról érkezett és az első gondolatom az volt, hogy Tom küldte. Aztán, ahogy elolvastam a sorokat, biztos lettem benne.



Kérdeztem volna, hogy melyikre, de inkább azzal a lendülettel töröltem az üzenetet, ahogy az imént megnyitottam. Nem szándékoztam felidegesíteni magam egy olyan ember miatt, aki csak a bajt keverte és a káoszt okozta mindvégig az életemben. A boldogságomat nem engedhettem elrontani.
- Theo? Már csak rád várunk – Dom lépett be hozzám a szobába, majd intett felém. A falka az aulában várt. Elő kellett készülnünk a teliholdas éjszakára, hogy senkinek se essen bántódása…
Jó érzés volt, hogy számíthatunk egymásra, de alig vártam, hogy hazamehessek reggel Jeffersonhoz.