Theo olyan szorosan kapaszkodott a nyakamba, hogy attól féltem, megfulladok, mire beletalálok a kulccsal a zárba. Látszólag őt ez egyáltalán nem zavarta, mert amikor megpróbáltam letenni a földre, csak jobban ölelt. Az iskolatáskánk és a szatyrok súlya húzták a vállamat, éreztem, hogy a karjaim görcsbe állnak az erőfeszítéstől, nehogy leejtsek valamit. Az öcsém feje a vállamon pihent, szorosan a nyakamnál, így arra is képtelen voltam, hogy rendesen ránézzek.
- Gyerünk már, öcskös, hét éves vagy! A hét éves fiúkat nem cipeli haza a bátyjuk. A legtöbb hét évest már el sem bírja a bátyja...
Valami meleget és nedveset éreztem a nyakamnál. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az öcsémből spontán vámpír lett és a véremet csapolja éppen, vagy bealudt és a nyála folyik. Nagyon reméltem, hogy inkább az első - különben is, melyik gyerek lenne képes ilyen kényelmetlen pózban bealudni? Főleg, ha olyan nyugtalan a lelki világa, mint Theónak.
- Fuj, Theo, te most...?! - ledobáltam a szatyrokat a földre és letettem őt is, hogy eltolhassam magamtól, az öcsém könnyeire azonban egyáltalán nem voltam felkészülve. Mint akit gyomorszájon vágtak, úgy guggoltam le mellé. Ő meg csak szipogott, azzal a durcás képével bámulta a cipője orrát, mint mindig, amikor eldönti magában, hogy erősnek mutatkozik, holott ő is tudja, hogy képtelen rá. Megérintettem a vállát, de nem volt hajlandó rám nézni. - Megint szekáltak a suliban?
Bólintott. Megszorítottam a vállát.
- Apa miatt?
Nem felelt. Magamhoz húztam és átöleltem, addig simogattam a hátát, míg fel nem száradtak a könnyei. Még azt is hagytam, hogy a vállamba törölje az arcát. Azon töprengtem, apa vajon tudta-e, hogy ennyire fog hiányozni valakinek, aki még csak nem is ismerte őt, és vajon ha tudta volna, akkor is elmegy-e.
Miután kisujjesküvel megesketett, hogy anyának egy szót sem szólok a "picsogásáról", ahogy ő nevezte, végre áttessékeltem az ajtón. Ekkor ért a második gyomros, mely azóta is képes kifacsarni minden erőt a szívemből, valahányszor eszembe jut: anya mozdulatlanul heverő teste a padlón, körülötte a szétszóródott gyümölcsök, frissen vett zöldségek és az elejtett karkosár, majd a távoli szirénaszó, mely úgy tűnt, soha nem ér el hozzánk.


A nap erősen tűzött, a madarak éles csicsergése bántotta a fülemet. Az éhségtől már alig láttam, oszloptól oszlopig szédelegtem az utcán. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. A mosogatásból elég jól megéltem, amíg nem jött egy belső ellenőrzés. Hiába, na, a hamis személyivel talán megvezethetem az indiai főnökömet, de másokat már kevésbé. Egy tizenöt éves kölyöknek semmi helye a felnőttek játszóterén, főleg, ha még pénzt is kíván keresni ott - kidobták a szűrömet. Az újságkihordás való neked, fiam, mondták, és bele sem gondoltak abba, hogy ennyiből nem lehet fenntartani egy családot. Ha tudták volna, hogy senki sincs, aki gondoskodhat rólunk, elszakítottak volna minket egymástól, így bölcsen hallgattam.
Figyeltem, Theo hogyan tömi magába a vacsorát és bűntudatom támadt, amiért egy tíz éves gyerek kénytelen ennyivel beérni. Csak az járt a fejemben, hogy borzasztó testvére vagyok és anya csalódott lenne, ha látná, mennyire nem viselem gondját. Elhatároztam, hogy holnap még több energiát kell beleadnom a munkakeresésbe, és muszáj lesz még kevesebbet ennem, hogy neki több jusson. Képtelen voltam ránézni az ételre. Ha a számba vettem egyetlen falatot is, rögtön arra gondoltam, ezt az öcsém jobban megérdemli, neki erre nagyobb szüksége van, én pedig nem lehetek annyira önző, hogy ezt megtegyem a saját véremmel.
Theo felpillantott a levesből, a kézfejével letörölte maszatos arcát.
- Te nem kérsz?
Mosolyt erőltettem magamra és megráztam a fejem.
- A melóhelyen már ettem, ez mind a tiéd.
Összeszorult a gyomrom a hazugságtól, hiszen mart az éhség. Vajon mostantól életünk végéig ez lesz? Hazugságot hazugságra kell építenem minden egyes ember előtt? Nem volt semmiféle meló és nem volt semmiféle evés - semmi sem volt. Semmi. Csak mi ketten, ő és én.

Mr. Callaway az orrom előtt vágta ketté a hamis igazolványt. Forgatta egy darabig, majd a létező legelegánsabb mozdulattal két darabra kapta szét. Olyan volt, mintha a csontjaimmal is ezt tenné. Kis híján elsírtam magam kétségbeesésemben: drága volt megszerezni azt az iratot, honnan szerzek most újat? Ha pedig nem sikerül, honnan szerzek munkát, pénzt, ennivalót?
Összerezzentem, ahogy a kártya darabjai a szemetesben landoltak. Mr. Callaway hűvös pillantással végigmért.
- Ugye tudod, fiam, hogy ezt a kis játékszert bünteti a törvény?
Megnyikkanni sem mertem, így csak bólintottam. Az arcomat vizslatta, majd tekintete az íróasztalán pihenő, bekeretezett képre vándorolt. Egy szőke kislány nevetgélt rajta, bájos jókedve beragyogta az egész képet. A férfi észrevette, hogy figyelem, ezért mutatóujjával szeretetteljesen megcirógatta a lány arcát a képen. - A jövő hónapban végre hazatérhetek hozzá.  Ez a rengeteg munka nem ér annyit, hogy sokáig távol maradjunk a családunktól. Hallottál már Mystic Fallsról?
Megráztam a fejem. Egy darabig még szúrós szemmel méregetett, majd az asztalra támaszkodva közelebb hajolt hozzám. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne kérdezzek semmit, mégis a tőlem telhető legnagyobb bátorsággal álltam a tekintetét.
- Mondd csak, fiam, hiszel a természetfelettiben?
Éreztem, hogy a jövőnk múlik a válaszomon, így lepleztem a döbbenetemet és összeszedve minden bátorságomat bólintottam. Mr. Callaway pedig belekezdett egy történetbe...


Állítása szerint Theo utálta az új lakásunkat - szerintem inkább csak a tényt utálta, hogy egy idegen fickó fizette nekünk. Az öcsém igazából most lépett abba a korszakba, amikor mindent utált maga körül: utálta a munkámat, utálta a munkaadómat és utálta az új várost is. Jómagam kíváncsisággal vegyes félelemmel néztem új jövőnk elé. Tagadhatatlanul vonzott a kihívás, az ismeretlen, és igen, természetesen Carmen Callaway is.
Istenem, életemben nem láttam még olyan gyönyörű lányt! A hajáról a nyári gabonamezők jutottak eszembe, az illata édes volt, mint a vanília, a mosolyától pedig ficánkolni kezdett a gyomrom. Tudtam, hogy húgomként kéne rá tekintenem, hiszen annyi idős volt, mint Theo, de képtelen voltam nem epekedni utána. Beleszerettem abban a pillanatban, hogy megláttam őt, és attól kezdve ez lett az én legféltettebb titkom, a legújabb hazugságom a hosszúra nyúlt listán.


Jól van, elmesélem neked az Alsógatyás beépített akciót! Pár hónapja nyüglődtem már a seregnél, a kötelező hadi szolgálatomat töltöttem, amikor kaptunk egy eléggé zöldfülű újoncot. Még nálam is fiatalabb volt, elkényeztetett család gyermeke. Kellett neki a plusz pénz, ezért vállalta a több hónapos kiképzést, de kb. a második napon rájött, hogy ő ezt nem bírja és ez az egész nem neki való. Egyik éjszaka, míg mi aludtunk, a srác meglépett. Úgy gondolta, körbenéz a laktanyán kívül: elkötött egy kocsit és nekivágott a végtelennek. Senki sem ébredt fel a zajra. Kocsikázott kicsit a városban, majd elindult visszafelé. Épp leparkolt, mikor látta, hogy egy helikopter ereszkedik lefelé a bázis felett, majd fegyveres alakok kezdenek el kötéllétrán leereszkedni. Túl sok akciófilmet láthatott, mert rögtön merényletre gondolt, így mint akit fenékbe lőttek, úgy rohant be hozzánk azt üvöltve: "Támadás! Támadás! Megtámadtak minket!"
Mi kis hülyék az álomittas fejünkkel rögtön felugrottunk, fegyvert kaptunk magunkhoz és egy szál alsógatyában kirohantunk az udvarra. Csak akkor derült ki, hogy a repülőgép a mi mélyen tisztelt főtörzsőrmesterünket szállította haza, a leereszkedő fegyveres alakok pedig a testőrei voltak. Helyszínszemlére jött volna hozzánk reggel. Hát mi mit csináltunk? Ott álltunk, egy szál alsógatyában. Kinek Miki egeres, valakinek autós, nekem szuperhősös - volt olyan, akinek az alsóneműjén macik feküdtek felhőkön... Kezünkben pedig a legújabb harci fegyverek, az én vállamon majdhogynem egy kisebb rakétavető. Mélyen tisztelt főtörzsőrmesterünk pedig próbálta visszafojtani a nevetését, mondhatom, nem sok sikerrel... Zavarunkban sietve szalutáltunk neki, és miután engedélyt adott a lelépésre, visszacipeltük a fegyvereket a helyükre és megtört méltóságunkat a szobánkba.

A rá következő héten rosszul lettem gyakorlat közben. Kiderült, hogy gyenge a szívem, ami az orvosi vizsgálaton valahogy eddig egyszer sem derült ki - okmányhamisításban elég jó vagyok, maradjunk ennyiben. Azonnali hatállyal menesztettek, így hát kénytelen voltam hazatérni. Már gyűlöltem én is mindent, ami Mystic Fallshoz, a munkámhoz vagy ahhoz a lakáshoz kapcsolódott: gyűlöltem a tudatot, hogy az öcsém látni sem akar. Gyűlöltem az átkot, amely tönkre tette a szeretteim életét. Gyűlöltem a testemet, mely nem akart engedelmeskedni nekem. Gyűlöltem Carment, amiért ennyire mocskosul vágytam arra, hogy vele lehessek.
Gyűlöltem élni, és még annál is jobban gyűlöltem félni a halált.


- Ezt így nem folytathatod tovább!
Carmen hangjára összerezzent az összes többi beteg a kórteremben. Nem hibáztattam őket, az elmúlt tizenkét év alatt már tökéletesen hozzászoktam ahhoz az éles, bántó frekvenciához, melyen képes volt visítozni, ha felidegesítették, de mások számára szokatlan lehetett. Általában csak akkor használta ezt a hangszínt, ha igazán mérges volt, és vörös arcából ítélve most tényleg az volt.
Ülésbe tornáztam magam az ágyon, és nem törődve a pironkodásával, a szeme láttára átvettem a kórházi hálóinget a saját ruháimra. Az infúzió már rég lecsöpögött, ezért azt rutinosan lecsatoltam a branülről.
- Megtennéd, hogy nem hangoskodsz? Az embereknek errefelé van elég bajuk - csitítani igyekeztem, amitől persze még hangosabb kiabálásba kezdett.
- Theo tudja egyáltalán, hol vagy?!
Szinte ledöfött a pillantásával. Próbáltam elkerülni, de bármerre néztem, a haragos szempár vádlón követett. Átrángattam a fejemen a pulóvert és valami elmés visszavágáson törtem a fejem, de képtelen voltam hazudni. Neki valahogy sosem ment. Az igazság úgy bugyogott fel belőlem, mintha templomban ülnék.
- Konferencián édesapáddal... - dünnyögtem, mire Carmen "én megmondtam" pillantással összefonta maga előtt a karját. Ez az önhittség volt az, amit a leginkább gyűlöltem a nőkben - azt gondolták, mindig mindent jobban tudnak nálunk, és a fenébe is, igazuk volt...
- Nate, ez így nem mehet tovább - folytatta valamivel szelídebb hangon. Édesanyám dorgálásaira emlékeztetett. Leült mellém az ágyra, megéreztem puha tenyerét az enyémen, amitől úgy éreztem, menten elvisz megint egy szívroham. - A szíved beteg. A tested nem tudja meggyógyítani magát... De egy vérfarkasé igen. Ha aktiválnád az átkot...
Gyengéd pillanatunk porcelánként tört össze. Kirántottam a kezem az ujjai közül és felpattantam az ágyról. Egy pillanatra megszédültem, elkaptam az infúzióállványt, de a rosszullét amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Hallani sem akartam erről és ezt tudta jól. Nem voltam hajlandó megölni valakit csak azért, hogy én gyáva mód tovább élhessek. - Ha Theo tudná, ő is egyet értene velem.
Carmen engem figyelt, a tekintete tele volt fájdalommal. Képtelen voltam leplezni a bennem kavargó érzelmeket, így hát elfordultam tőle.
- Theo nem tudja, és nem is kell megtudnia. Most pedig vagy segíts átvenni a nadrágomat, vagy keresd meg az egyik nővért és szólj neki, hogy lelépünk.
Durcásan összepréselte az ajkát, telt rózsái vékony csíkká simultak, míg mérlegelte a helyzetet, majd beadta a derekát és lemondó sóhajjal távozott. Ahogy kipillantottam a kórház ablakán az égre, meglepve láttam, hogy havazik. Kövér pelyhekben hullott a hó, fehérbe mosva az egész tájat.
Akár az újjászületés.


- Még mindig semmi hír Lexyről?
A férfi megrázta a fejét. Elmagyarázta, hogy valószínűleg kikapcsolta a telefonján a GPS-t és blokkolja valahogy a hívásainkat. Érdeklődve hallgattam, milyen fejleményekre jutott, de a mobilom rezegni kezdett a farzsebemben, és az órára nézve láttam, hogy amúgy is ideje indulnom. Megveregettem Gabriel vállát és a Callaway villa előcsarnokán átvágva a kocsimhoz indultam, fogadva közben az ismeretlen szám hívását.
- Üdv, tollas! Úgy hallottam, engem keresel.
Az ismerős hang hallatán egyből széles mosoly olvadt szét az arcomon. Épp csak kisimult a görbém, ahogy a napok óta sajgó, bal vállamba ismét visszatért a feszítő, kellemetlen érzés. Sután átmasszíroztam.
- Lex, ne csináld ezt! Mindannyian aggódunk érted. Legalább azt mondd meg, hol vagy!
- Hogy aztán Callaway papa fekete autókat küldhessen értem? Én vagyok az okosabbik szőke, elfelejtetted? - gúnyolódott, és mindegy, mennyire voltam szerelmes a nővérébe, ezen mégis mosolyognom kellett. - Különben sem azért hívtalak, hogy kioktass. Ha szent beszédre vágynék, nem léptem volna le.
- Jól van, jól van... - megadó sóhajjal léptem ki a villából, és az út szélén parkoló autóm felé indultam. Valahogy kezdtem dekoncentrált lenni, szúrt a gyomrom, nem éreztem jól magam, de igyekeztem elnyomni az érzést. - Mi a helyzet?
- Csak tudni akartam, jól vagy-e, meg hogy vonyítasz-e már a teliholdra. Beszéltél végre az öcséddel? - felidéztem a legutóbbi vitánkat Theóval és arra gondoltam, mennyire nem lesz köztünk már soha semmi sem rendben. Elakadt a levegőm, lelassítottam a járdán.
- Ne aggódj emiatt, Lex. Csak vigyázz magadra, rendben?
Beállt a csend a vonal túlsó felén. Már épp aggódni kezdtem, hogy csak úgy bontja a vonalat, mikor halk, fojtott sóhajt és ideges mormogást hallottam.
- Hihetetlenek vagytok. Komolyan. Egyszer hazamegyek és mindkettőtöket seggbe rúglak... Most mennem kell, Nate. Te vagy a világ legjobb túlfizetett babysittere. Jelenleg épp nagyon utállak, de a hormonfelhőn túl te vagy a legjobb, rendben?
Felnevettem.
- Oké, ezzel együtt tudok élni, azt hiszem.
Hallottam, hogy elfojt egy nevetést, aztán a vonal megszakadt és néma csend fogadott. A telefonom elsötétedő kijelzőjére pillantottam, próbáltam emészteni a hallottakat, közben kiléptem az útra, az autóm felé. Éles dudaszóra kaptam fel a fejem, láttam a felém közeledő fényszórókat, de már túl késő volt. Egyetlen lépést maradt időm hátrálni, a sofőr pedig úgy rántotta félre a kormányt, hogy a menetszél még így is súrolt. Hevesen káromkodott, nekem megszólalni sem volt erőm, csak hevesen pörgő szívvel, bocsánatkérőn utána intettem.
A farzsebembe gyűrtem a telefont és legközelebb már körbenéztem az úton, mielőtt átkeltem volna rajta, a kulcs után matatva a zsebemben. Jókedvű dudorászással álltam meg az autóm előtt, de a szívem még mindig vadul kalapált a mellkasomban. Kifulladtam, nehezen kaptam levegőt, meg kellett támaszkodnom egy pillanatra a kocsimon. Levert a hideg veríték. Felismertem a szívroham tüneteit.
- Francba... - szúrni kezdett a mellkasom, arra késztetett, hogy összegörnyedjek. Kiesett a kulcs a kezemből. Te vagy a legjobb, rendben? A fájdalom pillanatok alatt súlyosbodott, olyan erősen nyomott a szívem, hogy levegőt is alig kaptam. Theo tudja egyáltalán, hol vagy? A látásom elhomályosodott, térdeim elgyengültek, hátam a kocsi oldalának vetve zuhantam le a földre. Támadás! Támadás! Megtámadtak minket! A telefonom után tapogatóztam, szemem előtt összefolytak a betűk és a számok. A hajáról a nyári gabonamezők jutottak eszembe. Fel akartam oldani a kijelzőt, de az ujjaim nem engedelmeskedtek, végül kezem bénultan az oldalam mellé hullott. Mondd csak, fiam, hiszel a természetfelettiben? A másikkal felmarkoltam a pólómat a szívem felett, próbáltam ébren maradni. Theo felpillantott a levesből, a kézfejével letörölte maszatos arcát. A fájdalom elviselhetetlen volt, mintha minden sejtem szét akarna szakadni. Az újságkihordás való neked, fiam. Lebicsaklott a fejem, minden erőm elhagyott. Már nem voltam ura a testemnek, lecsúsztam az autó mentén. Szétszóródott gyümölcsök, frissen vett zöldségek és az elejtett karkosár, majd a távoli szirénaszó, mely úgy tűnt, soha nem ér el hozzánk. Kiterültem az aszfalton, az ég felhőkkel pettyezett, kék vászna fölém borult. Elmúlt a fájdalom. Ő meg csak szipogott, azzal a durcás képével bámulta a cipője orrát. Kellemes, hűvös és zsibbadt lett minden. Nem fájt már semmi. Lustán úsztak felettem a bárányfelhők. Theo olyan szorosan kapaszkodott a nyakamba. Anya csendesen fölém borult, puha haja az arcomat cirógatta, ajkait a homlokomhoz nyomta, lágyan megcsókolt. Lehunytam a szemem.
Otthon voltam.


- Szóval, utolsó figyelmeztetés. Mrs. Bridgerton szerint még egyszer letapossátok a virágait és utána ő tapos le titeket. Én komolyan venném. Próbáltalak megvédeni titeket, de felette nekem sincs hatalmam. Úgy töri ketté a gerincem, mint egy darab ropit. Még csak nem is reccsen, megfogja és instant...
- Jó, jó, értjük, tanár úr... Vigyázni fogunk... - szakítottak félbe a srácok, pedig már épp elkezdtem illusztrálni a két kezemmel is, hogyan történne az a bizonyos kivégzés. Az elgyötört arckifejezésük láttán elfojtottam egy kaján mosolyt és rátettem egy-egy kezem a vállukra.
- Számítok rátok. Nem akarok drámai lenni, de a gerincem épsége a kezetekben van. És higgyétek el, nem bánom én a tolókocsit, tök jó lenne száguldozni vele a folyosókon, de ti nem járnátok jól, amikor futni megyünk. Manapság az elektromos tolókocsik már akár ötvennel is tudnak menni, főleg ha... - A két boszorkány-tanonc már épp vette volna a levegőt, hogy félbeszakítson, ám ezúttal megelőztem őket, ahogy ugyanis elpillantottam a válluk felett, a kert végében ismerős alakra lettem figyelmes. Az ismerős alak pedig láthatóan keresett valakit. - Anyuci! - szisszentem fel és rámarkoltam a gyerekek eddig barátian szorongatott vállára, majd egy határozott mozdulattal belöktem őket a legközelebbi bokor mögé és közéjük bújtam. Szegények értetlen, megszeppent pillantásokat küldözgettek hol nekem, hol egymásnak, míg végül az egyikük kilesett a bokor mögül. Egyből visszarántottam, nehogy lebuktasson minket. A fiú még zavartabbnak látszott.
- Mr. Snakelead?
Bólintottam. Én is ezt mondtam: anyuci. Egy valószínűleg felpaprikázott és veszélyes anyuci, aki valószínűleg engem keresett és valószínűleg nem azért, hogy barátian hátba veregessen a korábbi viccem miatt. Hát, lassan sorszámot kell huzatnom azokkal, akik a gerincem kettétörésére pályáznak.
- Nate tanár úr... - kezdtek volna el panaszosan csiripelni nekem a srácok, de türelmetlenül csendre intettem őket. Mivel Seb pont másfelé nézelődött, intettem a gyerekeknek, hogy most menjenek, de gyorsan. Még váltottak egy gondterhelt pillantást, de aztán kimásztak a bokor mögül és elszaladtak, hála az égnek, mert épp megszólalt a telefonom. Sietve a hangszóróra fogtam, hogy ne csapjon akkora zajt, és halkan belesuttogtam.
- Öcsi, hadd hívjalak vissza kicsit később... Nem bujkálok... Már miért bosszantottam volna fel bármivel Anyuc... mármint Sebet? Igen, még áll a közös Scrabble est. Hozd Jeffet is. Puszkó - letettem a telefont és kicsit kijjebb dugtam a fejem a bokor mögül. Sebastian eltűnt, és fogalmam sem volt, mikor, hiszen egész végig rajta tartottam a szemem.
- Nathaniel Storm. - Összerezzentem a hátam mögül érkező hangra és ahogy guggolásból megfordultam, kis híján átestem a bokron. Fene, pedig az álcám tökéletes volt! Biztos a srácok buktattak le... - Keresel valakit?
Egy kis békét és nyugalmat, némi romantikát is, persze, meg jól jönne pár nulla a bankszámlámra, de mást nem igazán, beérem azzal, amit a második életem osztott nekem... Ezt persze hülye lettem volna a szemébe mondani. Pont azért kerültünk ide, mert korábban csak úgy a szemébe mondtam dolgokat.
- Az úgy volt... Woaah, démon tütüben! - mutattam el hirtelen a háta mögé, de a szeme se rezzent. Elhúztam a számat, aztán újabb ötletem támadt és fájdalmas grimasszal a mellkasomhoz kaptam. - Jaj nekem, a fény... A fény... De miért dudál... - Erre csak még csúnyábban nézett rám, kicsit fel is állt tőle a szőr a hátamon, szóval mindenféle elkerülő stratégia helyett a legokosabb megoldást választottam: sarkon fordultam és a bokron átszökkenve futásnak eredtem. Az iskola oldalában sikerült is leráznom őt, már ha lerázásnak lehet nevezni, ha az illető nem is kerget... Én azért büszke voltam magamra, habár egy kicsit azért szúrt az oldalam és sípolt a tüdőm. Így van ez még, a leghelyesebb embereket is idővel utoléri az öregség.
A hátamat az iskola falának döntöttem és lehunytam a szemem. Az arcomon szétolvadt egy széles, gyerekes vigyor, miközben a légzésem lassan rendeződni látszott. Lejjebb csúsztam a fal mentén és leheveredtem a fűbe. A látásom elhomályosodott, térdeim elgyengültek, hátam a kocsi oldalának vetve zuhantam le a földre. Vettem egy mély levegőt az orromon keresztül, amit aztán nagy, mélyről jövő sóhajjal engedtem ki. Gyerekzsivajt hallottam az udvar felől, csacsogást és nevetgélést. Már lassan hat éve... Összefolytak a betűk és a számok. Hat év... Lassan felnyitottam a szemem és felnéztem az égre. Ilyen sok idő eltelt? Lebicsaklott a fejem, minden erőm elhagyott. És minden rendben. Élek. Anya csendesen fölém borult. Lett munkám. Lettek barátaim. Helyrejött a kapcsolatom az öcsémmel. Egyszer sem fuccsolt be azóta a szívem - legalábbis nem annyira, hogy másoknak fejfájást okozzak miatta. Otthon voltam. Az élet nem is lehetne tökéletesebb - és ha minden ebben a békés, nyugodt mederben halad tovább, mégis mi rosszat tartogathatna még számunkra?