Elég hullámzó volt ez a beszélgetés tekintve hogy az elején még csak hozzám sem akart szólni, most pedig már viccelődünk egymással. Nagyon sok minden történt az elmúlt hónapokban, szinte már magam sem tudom felfogni, hogy mi minden történt, csak zajlottak egymás után az események és időm sem volt semmire sem felkészülni rendesen... ezekre a dolgokra nem is lehetett és cseppet sem csodálkozom, hogy megváltoztam. Az a Geneviéve akivel találkozott más volt, egy olyan ember volt akit még én magam sem ismertem, mintha a testem magától reagálna minden veszélyforrásra és csak védekezni szeretne. Az a vámpír sem volt felkészülve rá, hogy mi vár rá, nem tudhatta hogy kit támad meg és milyen következményekkel fog járni a cselekedete, de őszintén megvallva egy másodpercig sem bántam meg, amit tettem... megakart ölni és nagy valószínűséggel lecsapolt volna, mert azt hitte csak egy átlagos ember vagyok, pedig még csak átlagos boszorkánynak sem vallanám magam. Szipolyozó voltam, egy olyan boszorkány akinek nincs semmilyen ereje magától, csak elszívni tudom máshonnan, aminek vannak előnyei és hátrányai is sajnos. Egy dolgot viszont megtanultam, mióta ide érkeztem, hiszen a bácsikám gyülekezete más volt, mint az enyém otthon... látom rajtuk, hogy nem látnak szívesen és nem feltétlen azért, mert... nem azért, amit tettem, hanem azért ami vagyok. Mindig összesúgnak és valahogy próbálnak elkerülni és tudomást sem venni rólam, pedig... nem is tervezek csatlakozni, csak mindössze szeretném meghúzni magam és minél előbb eltűnni az életükből, mindenkinek jobb lesz úgy. Örököltem és nem is keveset, mindössze csak az volt a baj, hogy nem tudtam jelenleg hozzáférni ahhoz a vagyonhoz, hiszen az egyetem befejezéséhez kötötték... ekkora hülyeséget, már régen nagykor voltam és itt az államokban is, semmilyen akadálynak nem szabadna lennie, eladtuk az ottani házat és kényelmesen vehettem volna itt magamnak egy kicsit, ahol nyugodtam eléldegéltem volna, gondolom a bácsikám felesége szeretné ha az a pénz majd inkább náluk maradna, ha már kaptak egy koloncot a nyakukba, pedig senki sem kérte, hogy adjanak nekem szállást, nem is tőlem tudták meg mi történt... az a nő gonosz. Semmi együttérzés nincs benne. Figyeltem őt, nem volt rossz ember vagy vámpír... mindegy minek nevezzük, kedvesnek tűnt és rendesnek, olyannak aki a halála után űrt hagy maga után. Tudom hogy nem szabad egy könyvet a borítója alapján megítélni, ahogyan ő sem tehet róla hogy vámpír lett, nem tűnik olyannak aki önként választotta volna magának ezt a sorsot, hiszen hallatszott a szavain és a tettein is. - Elnézést kérek a lordtól, igyekszem megadni az önnek járó tiszteletet és figyelni, hogy ne okozzak Önnek csalódást. - még egy kicsit pukedlizek, majd később felkacagok halkan. Örülök hogy megtudtam vele beszélni a dolgokat és túl tudtunk lendülni a dolgokon, nem szerettem volna viszályban és haragban lenni vele, járt neki hogy bocsánatot kérjek tőle és próbáljam helyre hozni az akkori viselkedésemet, de valahol azért... mégis jogosnak érzem a védekezésemet. - Én is így gondolom, örülök hogy túl vagyunk ezen. - megkönnyebbültem, pedig az elején azt hittem hogy ehhez majd kicsit több idő kell majd és nem fog ilyen "könnyen" menni a szócsatákat leszámítva. Jó volt a társaságában, nem éreztem magam veszélyezve és a tény, hogy tudtunk kicsit viccelődni is még jobban oldotta a hangulatot. Volt benne valami különös, amitől szimpatikus volt, pedig aznap este készen álltam arra, hogy megölöm és végzek az életével, de örülök utólag, hogy nem így tettem. Eltudom képzelni hogy mennyire nehéz lehet, bár biztosan nem lehet összehasonlítani azzal az érzéssel, ami néha mostanában elfog mióta a kinyilvánítás erejét felszívtam... de az is olyan, mintha csak átvenné a testem felett az uralmat és magától tenne dolgokat, amiket nem tudok irányítani, mintha ez lenne egy reflex. - Sajnálom hogy át kellett esned ezen, de biztosan ügyes vagy... nem is estél nekem, hiszek abban is, hogy ha megvágnám magamat sem esnél nekem. - ezzel a bizalmamat szerettem volna felé kinyilvánítani, tényleg bízok benne, hogy nem támadna nekem és... sajnáltam őt. Eddig is biztos voltam benne, hogy nem ő akarta magának ezt a sorsot, de most már száz százalékban is meggyőződtem. - Nincs értelme már tovább rágódni a múlton, most már engedjük el, rendben vagyunk és ez a lényeg. - végig mélyen a szemébe néztem és rámosolyogtam, őszinte mosollyal melyet a világ nem láthatott tőlem már hónapok óta. Szerettem volna még vele találkozni és beszélgetni, csak nem tudom... nem akarnám hogy félreértse a közeledésemet, hiszen az előbb is mikor hozzáértem nagyon furcsán reagált, először azt hittem, hogy szipolyoztam tőle, de nem... nem érzem hogy mágiához jutottam volna és nem is történt semmi olyan sem, ami kizökkentett volna a koncentrációból. Nem szerettem volna hogy megtudja milyen boszorkány vagyok, félek a reakciójától és attól is, hogy ő is olyan furcsán fog rám nézni, ahogyan a bácsikám gyülekezetében... nem szerettem volna azt az arcot látni tőle, tőle semmiképp sem. Játékosan megforgattam a szemeimet arra kérdésre, ezek szerint vette a viccet, amitől kicsit megkönnyebbültem, féltem azért egy kicsit, hogy majd félreérti és haragudni fog, de a magázódást is ugyanilyen viccesre vette. Ez a férfi tele van meglepetésekkel, ami valahol jó volt, rég találkoztam már ilyen emberrel. - Ha elakadok... majd kérek segítséget, úgyis látom hogy sokat vagy itt. - öltöm ki rá a nyelvemet még tovább fokozva a viccességet, majd figyelem őt tovább. Biztos van egy vámpír barátnője, akivel boldog, hiszen miért ne lenne valakije? Okos, helyes és humoros is, azonkívül hogy vámpír nem igazán van semmi kivetnivaló benne és most nem ítélem el emiatt, de azért egy kicsit megnehezíti a dolgokat az ő életében is... bár ha tényleg egy vámpírral van együtt, akkor nem hiszen hogy bárminemű probléma lenne ebből, na de lényegtelen is... Bólogatással jeleztem, hogy benne vagyok a számcserébe és tényleg nincs ellenemre a dolog. Nem igazán szerettem volna zavarni a munkájában, így inkább csak figyeltem őt és néztem ahogyan dolgozik, bár sokat nem láttam abból, amit csinál és kíváncsiskodni sem szerettem volna túlzottan, mert azt sem illik. Kellemes volt a nevetése valamiért, aztán mikor elmagyarázta hogy mi is volt a probléma és mi is volt a nagy munkája én is elnevettem magam. - Azért nem irigylem az IT-ben dolgozó embereket sem, nekik sem lehet egyszerű az emberekkel. - a sok idióta még csak arra sem szokott rájönni, hogy nem kapcsolta be a gépet... én is találkoztam már ilyennel, nem egy professzor volt ilyen Franciaországban. Annyira nem kellett volna meglepnie az érdeklődésének és jól is esett, ennek ellenére mégis meglepett valahol és nem tudom hogy miért. Elmosolyodtam. - Tele vagyok meglepetésekkel, mi? - kuncogtam fel röviden, gondolom ezt ő sem gondolta volna, viszont a bók, amit kaptam jól esett. Örülök, hogy tényleg nem csak én érzem úgy, hogy nincs akcentusom, pedig általában azok az emberek, akik franciául tudnak előbb érdekesen beszélik az angolt, azonban anyám családja miatt már a születésem óta két nyelven beszélek. Érdeklődésem nem udvariasság volt, kíváncsiság vezért, éppen ezért is kérdeztem meg tőle. - Örülök, hogy sikerült valami olyat találnod, amit szívből tudsz élvezni. - szerintem ez egyre nehezebb, hiszen már annyi fajta szak és lehetőség van az ember előtt, néha a bőség zavarában szerintem sokkal nehezebb meghozni a lényeges döntést. Az emberi élet sokkal rövidebb az övékhez képest, mi nekünk jól kell választanunk, ha nem akarunk egy életen át olyan munkát végezni, amit sosem érzünk magunkénak... változtatni lehet, de mégsem olyan, mintha az eleje óta azt csinálta volna az ember, más érzés szerintem... legalábbis ezt látom. Kézenfekvő kérdés volt a részéről mégis olyan... nem tudom, na nem mintha ellenemre lenne, hogy megkérdezte. - Kriminálpszichológiát tanulok. - gondolom erre a válaszra sem várt, pedig érdekelt hogy a gyilkosok és a sorozatgyilkosok elméje hogyan működik, hogy mi viszi rá őket ezekre a tettekre és miért érzik úgy, hogy helyes, amit tesznek. Figyelemmel kísértem végig, ahogyan közelebb jött és beült mellém, elvettem a telefont és beírtam a számomat, közben egy kicsit arrébb csusszantam. - Nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magad és rád törne az éhség vagy a vérszomj. - bár magyarázkodnom sem kéne, hiszen... nem tettem semmi olyat, amivel megbánthatnám. Feloldottam a telefonomat és én is elé helyeztem őt, hogy beírja a saját számát, akkor hivatalosan is megvan mindkettőnknek a másik telefonszáma és megtörtént a számcsere. - Most hogy megvan a számom, fogsz írni vagy hívni? - kuncogok fel.
Inside the heart of every man There is so much to understand
Jó érzés volt kiadni magamból minden felgyülemlett érzést és gondolatot, ami azóta az este óta ott tombolt bennem. Ennek köszönhetően le tudtam nyugodni, ahogyan a lány is és normális emberek módjára tudtunk egymáshoz szólni. Nem gondoltam volna, hogy szeretném őt újra látni, amikor felbukkant a terem ajtajában csaknem hanyatt is vágtam magam a létráról. Ha rajtam múlott volna soha többet nem látjuk egymást, vagy legalábbis úgy tettünk volna, de ő mindenképp meg akarta oldani a köztünk lévő feszültséget vagy problémát, bárhogy is nevezzük. Először természetesen nem örültem neki, azért is viselkedtem seggfej módjára vele, viszont a végére igaza lett. Sokkal nyugodtabb voltam, kellemesebb volt a légkör, s legalább éjszakánként sem fog már a fejemben járni az a mondata, ami úgy kikészített. Visszatekintve már olyan butaságnak tűnt minden. Nagyon furcsa volt a váltás, mintha nem lett volna átmenet, mintha... áttekertük volna a film felét és nem értenénk, mi történik. Valahogy úgy éreztem magam, mintha kihagytunk volna jó pár lépést, holott csak mindketten elég érettek voltunk ahhoz, hogy túllendüljünk rajta. Én sosem akartam senkit utálni, ha tehettem inkább kerestem egy indokot, ami felmenti a másik felet, kivéve mikor néha felülkerekedett rajtam a harag, ami a vámpír létemhez volt inkább köthető, mintsem a személyiségemhez. Geneviéve esetében viszont nem éreztem azt a vérszomjjal keveredett haragot vagy dühöt, nem, ő valahogy másképp váltotta ki belőlem a negatív érzéseket, még magam sem értettem miféle hatással volt ő rám. Különös érzés volt becéznem, egyszerre volt bizarr és megnyugtató, a gyomrom megrándult tőle, de amolyan jó értelemben, és pont ettől tartottam. Nem akartam kötődni sem hozzá, sem máshoz, a halandóknak tabuknak kellett volna lennie. Első pillanattól fogva azért próbáltam őt kerülni, csak néhány szót váltottam vele szándékosan, amíg megtaláltuk közösen az irodát, mert kedves lánynak tűnt. Nem akartam én senkinek sem belerondítani az életébe, vagy halált vinni bele, márpedig ez elkerülhetetlen volt, ha valaki a közelembe került. Egyrészt a fajom, másrészt Nora miatt. A szavaira és a szemforgatására csak szelíden elmosolyodtam, olyan jó érzés volt valakivel ilyen meghitten beszélgetni. Tudtam, hogy nem lehet hosszú életű, egy találkozót még megengedtem magamnak, hogy megháláljam, amiért bocsánatot kért tőlem és én is így tegyek a falnak csapódó kávé, valamint viselkedésem miatt. Többször nem találkozhattam vele, veszélyes lett volna számára és bizonyos szempontból számomra is az érzelmek miatt. - Váó! - jegyeztem meg a fejemet ingatva, és egy jóízű nevetés robbant ki belőlem. - Igazad lehet, szerintem még magáznod is kellene. Nagyon tiszteletlen vagy velem, kisasszony! - néztem rá rosszallóan pár másodperc erejéig, majd újra egy széles vigyor terült el az arcomon. Valójában tényleg nagyon sok év volt köztünk, emberi években talán öt év, én annyira tippeltem volna, viszont hiába változtam át viszonylag fiatalon, már akkor is több, mint száz év volt mögöttem. Az ember egészen másképp viselkedik, ha egy másik korból jött, másképp látja a dolgokat, olykor másképp is beszél. Bár Gennel egész jól megtaláltuk a közös hangot, mégis volt emiatt egy fal közöttünk, én úgy éreztem ez egy akadály, még ha nem is annyira nagy. - Sajnálom, tényleg. Meghallgathattalak volna, de... tényleg jó érzés volt kiadni magamból a dühöt. A lényeg, hogy mg tudtuk beszélni a dolgot. - A szavaim őszinték voltak, nem éreztem már késztetést veszekedésre vagy bármi más negatív dologra. Kifejezetten élveztem a társaságát, s bár tudtam, hogy nem tarthat sokáig, igyekeztem kizárni ezeket a gondolatokat, és élni egy kicsit. Addig élvezni, amíg tart, nem azon aggódni, mi lesz később. Egész jól ment, az agyam egyik hátsó, rejtett zugába küldtem mindent. Tudtam, hogy csak addig sikerül, amíg a lány közelében vagyok, de az is valami. - Az sajnos nem vígasztal. Nehezen éltem meg a vámpírlétet, főleg az elején. - Megint az a szomorkás mosoly jelent meg az arcomon, épp emiatt nem is folytattam a mondatot. Belekezdhettem volna, mennyire szörnyű volt már maga a tény, hogy az átváltozást választottam, és mindaz, ami utána jött. Értelme viszont nem lett volna, csak elszomorítom őt is és megsajnáltatom magamat, ami sose volt célom. Ennek a beszélgetésnek itt nem volt helye. - Értettem én! És... hidd el, idővel rájöttem volna, hogy barom vagyok. Csak valószínűleg már túl késő lett volna. - vontam vállat. Kicsit túl sokszor vonogattuk a vállunkat, mintha mi magunk sem tudtuk volna néha mit kezdeni a helyzettel, vagy azzal, amit kimondunk. Valószínűleg ő is több mindent árult el, mint másoknak szokott, vagy többet beszélt. Én így voltam vele. Nem tudom, miért zavart meg annyira, hogy hozzáért a kezemhez, miután nagyjából realizálódott bennem, mi is történt, elrántottam, de kicsit megbántam. A hazugságom egyáltalán nem volt hihető, de Gen vagy nem vette észre, vagy - inkább -, kedvesen úgy tett, mintha elhinné. Ezt értékelem, ugyanakkor nem adhattam hangot neki, mert akkor még kínosabb helyzetbe keverem magam. Kicsit zavarban voltam a közelében, illetve borzasztóan és ez nagyon bosszantott. Nem voltam soha egy rámenős férfi, de beszari vagy szégyenlős sem. Ez a lány... furcsa dolgokat hozott ki belőlem, amik tetszettek is meg nem is. Szavaira inkább nem is reagáltam, mert aggódtam, hogy csak valami ostobaság jönne ki a számon. Felvontam a szemöldököm, ahogy azt mondta, meg kéne adnia a számát, amit kicsit úgy mondott, mintha nagyon is ellenére lenne. Nem ismertem annyira, hogy tudjam, csak ugrat engem vagy tényleg a háta közepére nem kívánja a velem való találkozást. Aztán újra csipkelődni kezd, és én túlságosan is megkönnyebbülök. Nem lesz ez így jó, Jamie... - Miért, tudsz levelet írni? Azt hittem a mai fiatalok csak mobilon tudnak pötyögni. - szállok be én is az ugratásba. Nem sokon múlt, hogy hangosan hahotázni kezdjek a szavai hallatán, de valahogy vissza tudtam fogni magam és rákontrázni. Persze, nem annyira humorosan, mint ő, de kicsit be voltam rozsdásodva. A kollégákkal is néha szekáltuk egymást, viccelődtünk, de az valahogy más volt. Talán azért, mert csak férfiakkal dolgoztam, akikhez nem kötődtem annyira. Na, nem mintha a lányhoz kötődtem volna. Azt nem engedhettem meg magamnak. Soha. - Cserélhetünk számot, amint végeztem, ha tényleg nincs ellenedre. - Nem tudom miért mondtam ezt. Csak meg kellett volna beszélnünk egy helyet és időpontot. Semmi szükség nem volt arra, hogy megadjam a számom és elkérjem az övét, hiszen... utána úgysem találkozhatunk többet. A szavak mégis kicsúsztak a számon, túlságosan is természetesen és könnyedén. Tényleg nem tetszett ez nekem. Beszéltetni akartam, amíg végzem a dolgom, részben, hogy ne némán üljünk ott, részben pedig azért, mert több mindent meg akartam róla tudni. Valójában meg akartam ismerni, mert... valami húzott hozzá. Emiatt húzódtam el az érintésétől is, mert nem érezhettem iránta semmit, és olyan lány volt, aki talán kihozná belőlem a hősszerelmest. Ebben persze nem lehettem biztos, mert nyilván ennyi idő alatt nem éreztem iránta az ég világon semmit, csak vonzódást, de mivel a sok évem alatt egyszer sem találkoztam hozzá hasonlóval, valamiért ettől tartottam. Én magam sem értettem, miért paráztam erre ennyire rá. Csak egy kedves, szép lány volt. Ennyi. Közben pedig mégsem. - Hmm... - mormoltam bólogatva, miközben hallgattam őt, és igyekeztem rájönni, mi a probléma. Amint leesett, felnevettem. Valójában erre nagyjából két másodperc alatt rájöttem volna, ha nem a lányra összpontosítok annyira. - Sajnálom, csak... valaki lecsatlakozott az internetről. Ez volt a gond. - megmasszíroztam az orrnyergemet, úgy fordultam meg a széken Gen felé. - Azt hiszem ennyi volt a munkám mára. Nem is gondolnád, ez mennyire gyakori. - vigyorogtam, mint egy eszelős, de az ilyen helyzetekkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Néhány ember egyszerűen csak nem értett a gépekhez és soha nem is szabadott volna a közelükbe engedni. - Sajnálom! Szóval... Franciaország, mi? Tényleg nem hallani, nagyon jól beszélsz angolul. - mondtam igencsak lenyűgözve. Két nyelven is folyékonyan beszélni, le a kalappal! - Valójában nem tudom. Amint megjelentek ezek a szerkezetek, nagyon megtetszettek. Volt benne kihívás megtanulni használni és valahogy használat közben teljesen kikapcsolt az agyam, csak oda tudtam fókuszálni, mondhatni kizártam a külvilágot. Szóval ha megtehettem, mindig valami hasonló munkát kerestem magamnak. - vontam vállat. Nem volt jobb magyarázatom erre, le voltam nyűgözve az ilyen kütyük által, és nagyon szerettem ezt a munkát. Mondjuk azt jobban, mikor kihívás is volt benne. - És te mit tanulsz itt? Gondolom nagyon jó vagy benne! - tettem hozzá megint gondolkodás nélkül, de ezúttal nem fordultam el vagy futottam el, mert utóbbit nagyon szerettem volna hirtelen, csak megköszörültem a torkom, a tekintetem azonban nem vettem le róla. Érdekelt, mi lesz a reakciója. Néhány másodperc múlva előhúztam a telefont a zsebemből, és kikerestem a saját számom. Igen, a technikához hiába értettem nagyon jól, ha néha kihagyott a memóriám. Felkeltem és a padja tetejére heyeztem a készüléket egy szó nélkül, én magam pedig a telefon mellé ültem.
Most mit felelhetnék erre a mondatra? Semmit, hiszen valahol igaza van... nem gondoltam volna hogy még én fogom magam rosszul érezni. Értékelhette volna hogy elé álltam, hogy ide jöttem és szerettem volna vele megbeszélni a dolgokat, de ő inkább úgy döntött inkább makacs lesz és bunkó, de sebaj. Eléggé megtudom magam makacsolni mostanában, így magunkra zártam a termet, ha máshogy nem hát erőszakkal meghallgat... persze tudtam hogy ez sem egy olyan lépés, amit jó meglépni hiszen békülés miatt jöttem, de mégis úgy éreztem hogy erre van szükség hogy muszáj valahogy megoldanom ezt a problémát és... a menekülés elvágása tűnt a legjobb megoldásnak jelenleg. Régebben nem csináltam volna ilyeneket, nem is gondoltam volna olyan dologra, hogy valakit korlátozzak a szabadságában csakhogy elmondhassam neki azt, amit szeretnék. A kinyilvánítás felszívása óta megváltoztam és a sötét erő valamit megváltoztatott bennem és félek, hogy nem tudok ellene semmit sem tenni, ezek ösztönösen jönnek... mint ahogy a vámpír felgyújtása is, még csak egyetlen másodpercig sem volt bűntudatom miatta és ez valahol mégiscsak megrémít engem. Szívesen fognám a hirtelen termelt adrenalinra, de sajnos nem fedné le a valóságot, tényleg azóta megváltozott valami, igazából ha szeretnék sem tudnék nagyon utánanézni ezeknek a dolgoknak, hiszen nem sok olyat ismerek, mint amilyen én vagyok... nekem talán még szerencsém volt, az én gyülekezetem nem rekesztett ki, pedig vannak olyanok, akiket ezért simán kiátkoznak, megvetnek és utálnak, mert nem olyanok, mint a többiek és egyszerűbb a kirekesztés. Szerettem volna hogy túllendüljünk már ezen a kezdeti rosszalláson és a gonoszságon, vártam hogy a beszélgetés mikor fog már úgy alakulni, hogy megtörhessük ezt a bántó körforgást, ahol én bántom majd ő bánt engem. Aztán valami történt és tényleg kezdett úgy látszani, hogy végre tudunk normálisan beszélni egymással és ez tetszet, örültem hogy végre nem kell egymáshoz olyan szavakat vágnunk, amiket később úgyis megbánnánk, hiszen biztos vagyok benne kettőnk közül ő az, akinek érző szíve van, minden jel erre is utalt, nem véletlen vette annyira magára azt a megjegyzést, amit múltkor tettem, amit meg is bántam már azóta... - Látod, nem is volt annyira nehéz. - játékosan megforgatom a szemeimet, tetszett ahogyan kimondta a becenevem, még senki sem mondta így, hangja egyszerre volt elegáns és mégis tiszteletadó, biztosan a megélt évek miatt vagy csak már begyakorolta hogyan kell beszélnie, hiszen nem hiszem hogy ne lett volna dolga legalább száz nővel, jóképű volt és nagyon is izmos, minden nő megörülne egy ilyen pasiért, de szerencse hogy rajtam nem fog az eféle báj. Nem is nagyon engedném meg magamnak, nem is férne el az életembe egy személy a megannyi probléma mellett, előbb azokat kéne valahogy megoldanom. - Köszönöm a megtiszteltetést Jamie, bár félek hogy a korodból adódóan ez tiszteletlenség lenne. - próbálok csipkelődve viccelni vele, de nem hiszem hogy felkapná ezen a vizet, szerintem csak mosolyogni fog azzal a cuki mosollyal, amit már többször is megvillantott... mármint sima mosoly, az a tipikus sima mosoly, amit az előbb is tett. Na mindegy, ez amúgy teljesen lényegtelen. Tetszett ez a felvetés és meglátás. - Amikor beléptem az ajtón a kávéval nem mondom, hogy nem ez volt a célom, de pár perccel ezelőtt még azt hittem hogy inkább kidobsz majd azon az ajtón, mintsem kimondd ezeket a szavakat. - ez inkább elismerés, mintsem gúnyolódás, de ha mindketten jobban belegondolunk tényleg nem benne valami. Örülök, hogy túl tudtunk lendülni és annak is, hogy nem érzi magát hibásnak és nem emészti majd semmi őt, tényleg ez volt a célom, hogy ne kelljen egyikünknek sem kellemetlen élménnyel távoznia, miután tényleg sikerül mindent megbeszélni, hiszen csak ez kellett. Érezhetően jobb a légkor kettőnk között. Értettem amit mond, szívesen elmondanám neki hogy velem kicsit ez történt, mármint természetesen nem pontosan ez, hiszen nem vagyok vámpír, de amióta magamba szívtam a kinyilvánítást, azóta néha tényleg úgy érzem hogy valami... késztet olyan dolgokra, amiket ezelőtt sosem tettem volna meg. De sose vallanám be neki ezt, hiszen biztosan nem érdekelné az élettörténetem és nem is nagyon szeretném senkinek sem elmesélni, azon gondolkodtam, hogy a bácsikámnak lehet elkéne mesélnem, hogy pontosan mi is történt, de valahogy neki sem tudtam e témában megnyílni. - Bátorságra vall ennek a ténynek a bevallása, de biztos nem vagy ezzel egyedül. - mosolygok rá bátorítóan. Tényleg nem hiszem hogy emiatt szégyellnie kéne magát, nem is biztos hogy tehet róla és kétlem hogy ez több lenne, mint ösztönös. Ezt nem ő kérte... legalábbis nem érzem úgy, hogy ő akart volna vámpír lenni. - Hát... nem feltétlen. - persze biztos nem erre várt, de szeretek inkább egyenes lenni. - Ha ezt a beszélgetés nem folytatjuk le bármilyen tényező segítségével, akkor nem igazán bánnád... hiszen nem tudnád azt, amit most tudsz. - na jó lehet hogy ez most kicsit sok(k) lesz neki és nekem is egyszerre, kicsit én is érzem, hogy valami nem stimmelt azzal, amit mondtam. - Mindegy, kicsit megkutyultam ezt a mondatot, felejtsük is el. - legyintek egyet kuncogva és tényleg szeretném most ezt ennyiben is hagyni, nem szeretnék erre most több szót pazarolni és az értékes időt sem. Nem is tudom, hogy miért gondoltam azt, hogy jó ötlet lesz a kezemet a kezére tenni, tényleg semmi nyomulás vagy semmi erőszakoskodási szándék nem volt benne, de a reakciója nem volt a legkellemesebb. Elég jól megtudtam magam játszani, így biztosan nem vette észre hogy bánt kicsit, de a szavai... kicsit hazugságnak hallatszottak, hallottam olyat hogy bizonyos boszorkányok megérzik, ha valaki hazudik. Nem merem kijelenteni biztosan, hogy rendelkezem ezzel a képességgel, de biztosan csak nagyon erős és jó a női megérzésem, szóval... - Sajnálom, igyekszem akkor majd távol maradni. - és én is kicsit arrébb helyezkedtem el tőle, nehogy eluralkodjon rajta a vérszomj, na nem mintha ne tudnám kitörni a nyakát két pillantás alatt, lehet az is elég lenne ha csak megszipolyoznám, égető és kellemetlen az élmény, legalábbis ezt mondták nekem, akikkel már megtörtént... sokat fejlődtem az évek alatt és már szinte tökéletesen tudom szabályozni, nagyon-nagyon megdöbbentő dolognak kéne történnie, hogy ez megváltozzon és önkéntelenül szipolyozásba kezdjek. Csak figyelem őt, ahogyan elég határozottan és magabiztosan elveszi a poharat tőlem, kicsit azt mondanám hogy valamitől zavarban van, de nem ismerem őt, ezért lehet csak szimplán ilyen? Nem tudom, igazából annyira nem is fontos. Végignéztem ahogyan megnyalja a száját, nem leszek gyenge és nem fogok oldalra pillantani, amúgy sem kellemetlen, biztos én is szoktam ilyet csinálni és mások is végignézik... gondolom. Aztán már csak arra eszmélek fel, hogy elhív meginni valamit. Mi történik? - Gondolom akkor meg kell adjam a számomat... - megakarom ijeszteni, azt akarom hogy kicsit azt higgye, hogy nem szeretnék vele találkozni és annyira ellenemre lenne, de nem akarom túl sokáig sem húzni a viccet, mert akkor meg leeht megharagudna és oda lenne ez a jól kialakított... kellemes légkör. - Ugye van telefonod? Nem szeretek nagyon levelet írni és a posta nagyon lassú, lehet hetekbe telne, mire sikerülne az időpontot és a helyszínt összeegyeztetni. - na jó, lehet számára nem lesz ez olyan vicces, de kicsit felnevetek. Nevetés... régen nem nevettem, mintha már nem is tudnám, hogy ez milyen... Úgy érzem most árnyalatnyit olyan vagyok, mint az eset előtt amikor olyan emberekkel voltam, akikkel kölcsönösen élveztük egymás társaságát. Figyelem ahogyan kiszáll a padból és elindul a gép felé. - Nincs ellenemre, nyugodtan csináld csak a dolgod. - elmosolyodom, bár nem igazán láthatja. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan jött neki ez a munka és mit tud benne élvezni, bár még mindig biztos izgalmasabb, mint biztosításokkal foglalkozni. Nem ismerem őt egyáltalán, de az eddigi beszélgetésünk alapján valahogy nem olyannak képzelem, aki az IT világában találta fel magát vagy csak azon kevés szerencsés ember egyike, akik kockaként egy jó testbe rekedtek, sajnos ez nem igaz a többségre, tényleg úgy is néznek ki. Nem számítottam rá hogy kérdezni fog és nem is tudom, hogy miért nem... hiszen elég kellemetlen lenne itt ülni, várni és bámulni őt, azt sem tudja hogy nekem itt lesz majd a következő előadásom, de már nagyon bénán hatna ha csak bejelenteném... kicsit túlgondolom. - Nem rég költöztem a bácsikámhoz, szóval a városban, az országban és az egyetemen is új vagyok. - felelem neki, majd kibámulok az ablakon, egyébként nagyon szép idő van, lehet inkább mégis ki kéne hagynom az előadást és hazamenni? Még majd meglátom. - Lehet nem hallatszik, de Franciaországban születtem, anyukám amerikai, ezért gyerekkorom óta mindkét nyelvet beszélem és használom. - nem szeretném, ha most erről beszélnénk, így szinte azonnal teszek fel kérdést neki. - Neked hogy jött ez a munka? Gondolom amikor átváltoztál akkor még nem voltak számítógépek és ilyen technológiai eszközök... - persze most se nem gúnyolódás vagy vicceskedés miatt mondom, tényleg érdeklődöm még ha nem is úgy látszik, meg hát tényleg érdekel az is nagyon, hogy hogyan jött neki ez a munka.
Inside the heart of every man There is so much to understand
Nem volt jellemző rám a gúnyosság vagy a rosszindulat úgy általában, de néhány ember ki tudta hozni belőlem, Geneviéve-nek pedig kifejezetten volt érzéke hozzá. Nem is értettem, miért nem léptem le azonnal, hogy megpillantottam. A munkából valamilyen indokkal ki tudtam volna menteni magamat, s egy pillanat alatt elsuhanni mellette. Nem, nekem meg kellett mondanom neki a magamét, mintha bármit is számítana egy vámpír véleménye egy boszorkánynak, ezt alátámasztottuk azon az estén. Abban a pillanatban ezt meg is bántam, ahogy lezárta a termet, se ki, se be, tehát nem volt menekülési útvonal. Talán ennek is volt köszönhető, hogy még inkább rátámadtam, még ha csak szavakkal is – fizikailag képtelen lettem volna bántani, bármennyire bosszant fel -, mint egy sarokba szorult állat. Végtére is, a vámpírokat sokszor az ösztönök irányították, ezért voltak sokan inkább állatiasak, mintsem emberiek. Én kivétel voltam ez alól, ám olykor rajtam is eluralkodtak azok a bizonyos ösztönök, ez ellen nem tehettem semmit. - Talán, de bárki más kiakadt volna egy ilyen helyzet után. - vontam vállat, nem folytattam a veszekedést, ugyanakkor annyiban sem hagytam a dolgot. Legalábbis nem teljesen. Valahogy nehezemre esett csak úgy továbblépni, de mélyen legbelül tudtam, hogy nem a boszira haragszom, inkább magamra. Vagy Norára. Vagy úgy az egész világra, amiért vámpírrá kellett válnom. Régen nem emésztettem magam emiatt ennyire, az utóbbi évtizedekben már túljutottam rajta, ám valamiért azon az estén újra feltéptem ezeket a sebeket, amik ezek szerint sosem gyógyultak be teljesen. Utáltam ezt, magát az érzést is és azt, hogy akkora traumát okozott az átváltozásom és mindaz, ami a múltban történt, hogy csaknem nyolcvan év múltán is beleőrülök. A beszélgetés hamar átfordult egy teljesen más stílusba, talán csak ki kellett engednünk a gőzt, mindent kiadni magunkból, ami emésztett minket, hogy jobban legyünk és egymáshoz is másképp tudjunk állni. Ebből a szempontból jó volt, hogy nem hagytam annyiban a dolgot és próbáltam neki valahogyan visszavágni, hiába bántam meg egy kicsit mégis, ahogyan viselkedtem. - Csak úgy kicsúszott a számon... - mosolyodtam el zavartan. - De rendben, legyen! Gen. - szelíden ejtettem ki a nevét, még mindig egészen közel hajolva hozzá. Nem is vettem észre eddig, mennyire szép a szeme. Meglepett, hogy ennyire könnyedén belement, hogy becézzem, mikor nagyjából két perce ismertük egymást, viszont tényleg sokkal közvetlenebbül beszéltünk egymáshoz, mintha már legalább hónapok teltek volna el, hogy találkoztunk. Mintha ádáz ellenségek vagy civakodó szerelmesek lettünk volna. - Viszont akkor te szólíts Jamie-nek! Úgy igazságos. - mosolyodtam el már megint, de már lassan fel sem tűnt. Sehol nem volt már a szúrós tekintetem vagy a bunkó stílusom, mintha köddé váltak volna. Újra kedves volt velem, mint az első napon, mikor együtt kerestük meg a dékán irodáját. Tetszett, sokkal jobb volt normálisan társalogni vele, mint kiabálni és dolgokat hajigálni a teremben. - Egyikünknek sem kellene emésztenie magát tovább. Mindketten hibáztunk és mondtunk dolgokat, amiket nem kellett volna. Szerintem borítsunk fátylat a múltra. - Néha azért kiérződött, hogy egy másik korból jöttem bizonyos kifejezéseim miatt. Az ember idővel felveszi az adott kor beszédstílusát, az új szavakat, de van, amikor nehéz levetkőzni a régi szokásokat. - Nekem sem feltétlenül kedves gondolataim voltak rólad. Bár... nem akartalak bántani, de ha az életem forog kockán, sose lehet tudni. Ha szorul a hurok, a vámpír énem kerekedik felül, ez a szomorú igazság. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, vagyis próbáltam úgy csinálni, mintha ez nem lenne nagy dolog. Pedig nem szerettem erre gondolni, mit tennék, ha tényleg az életem múlna a cselekedeteimen. Szerettem volna azt hinni, hogy inkább meghalnék, minthogy ártsak valakinek, de nem így volt. Ez már bebizonyosodott a múltban, amikor nem a halált választottam, hanem azt, hogy táplálkozzak. Nem tudom mégis mikor vagy hogyan történt, hirtelen már nem csak, hogy higgadtan, de kifejezetten kedvesen beszéltünk egymással. Sőt, beszélgettünk, pedig azt hittem soha többé nem találkozunk, vagy ha igen, elkerüljük egymás és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Ő viszont rendezni akarta a dolgokat, ami úgy nézett ki, nagyon is bevált. - Habár sajnálom, ahogyan viselkedtem, tényleg szükségünk volt erre. A vitára és arra is, hogy lezárd a termet. Legalább így rendeztük a dolgokat és egyikünkben sem marad tüske a továbbiakban. Nem kell egymásra rossz szájízzel gondolnunk. Azt hiszem, azt nagyon sajnálnám. - Nem akartam én rosszban lenni vele, csak szimplán elkerülni, hogy békében tudjunk élni egymás mellett, ha már elkerülhetetlen lett volna a találkozásunk. Ellenben már teljesen másképp láttam, szívesen voltam a közelében. Talán túlságosan is szívesen... El kellett hajolnom tőle, mert kezdtem zavarban lenni a közelségétől úgy már, hogy nem vitatkoztunk. Félig kiegyenesedtem már, mikor megérintette a kezemet, amitől azon nyomban ledermedtem. Nem számítottam a közeledésére, jó néhány pillanatig nem mozdultam és meg sem tudtam szólalni. Aztán nagyot nyeltem és óvatosan kihúztam a kezem az övé alól, egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. - Bocsánat, én... nem zavar a közelséged, semmi ilyesmi, csak... néha még a mai napig nehéz emberekhez túl közel kerülnöm. - mondtam gyorsan, utalva a vérszomjra, pedig ó, egyáltalán nem az volt a valódi indok. Nem tudtam, ő tudta-e vagy elhiszi, végül is akkorát nem hazudtam. Néha tényleg előfordult, hogy nehezen éltem meg, ha egy halandó túl közel volt hozzám, jelen esetben viszont nem éreztem ilyet. Inkább megragadtam a kávés poharát és belekortyoltam egyet, bár sikerült úgy is hozzáérnem az ujjaihoz. Megnyaltam a számat és visszaadtam neki a kávét. - Köszönöm. Tényleg nagyon finom. Sajnálom, hogy miattam kárba ment a másik. Legközelebb meghívlak egy italra, ha nincs ellenedre! - Először nem is kapcsoltam, mi csúszott ki a számon, de igazából annyira nem bántam. Ki akartam engesztelni, amiért tönkretettem a bocsánatkérését. Inkább felkeltem a padból, mert szükségem volt egy kis távolságra, s akkor már visszaültem a gép elé, hogy gyorsan elintézzem a munkát, nem tudhattam meddig fog tartani. Úgy sejtettem, már csak fél órám maradhatott vissza, mire kezdődik az előadás, bele kellett húznom. - Ha nem bánod, én közben befejezem a munkát. Kicsit... megcsúsztam az idővel. - néztem hátra félig kitekeredve, majd a tekintetemet újra a kijelzőre tapasztottam. Az internettel volt valami gond, jutott aztán eszembe, hiszen korábban még azt is elfelejtettem, miért hívtak oda. - Addig mesélhetnél valamit magadról. Új vagy a városban is, vagy csak az egyetemen? - kérdeztem, hogy elindítsak egy beszélgetést, amíg én szöszmötölök a számítógépnél.
Mindig azt szokták mondani, hogy a nők kergetik őrületbe a férfiakat, szerintem ezt biztosan egy férfi találta ki, mert ők sokkal jobban tudják a nőket kísérteni, mint most ő is. Nem értem miért kell teljesen kiforgatni mások szavát, mintha ez egy olyan jó hobbi és érdemes is lenne csinálni, de nem tudom, nem tudom hogy érdemes e egyáltalán ennél több energiát belefektetni ebbe az egészbe, hiszen tisztán látszik rajta, hogy nem igazán akar velem társalogni, szerintem ha tehetné már itt sem lenne, milyen kár hogy boszorkány vagyok, biztos átkozza az eget és a napot, amikor egymásba botlottunk... szerintem már azt is megbánta, hogy az első napomon leszólított engem, magának köszönheti. - Kicsit gyerekes vagy most. - sóhajtok egyet kissé lemondóan. Nem akartam ennyire a lelkébe gázolni azzal a mondattal és nem is értem hogy miért gondolja úgy, hogy ez neki szólt és most ezen kell mártírkodnia élete végéig... végül rávettem magam, hogy elmondjam aznap este mi volt és hogyan is éltem meg az estét, rábízom hogy mit gondol, nem fogom ráerőltetni az igazságadást, de én tényleg őszintén beszélek vele. Valahol reménykedem benne hogy nem fog olyan gyerekesen hozzáállni már az egészhez és tényleg kicsit összeszedi már magát, mert jobb lenne ha ezen a kezdetleges dacon minél előbb túljutnánk, még én is képes voltam túllépni az egész helyzeten és a hallottakon, pedig nekem sem volt könnyű, mint azt ő gondolja. Szerettem volna hozzáállni olyan módon, ahogyan ő is állt hozzám aznap este, hiszen próbálta nekem bebizonyítani, hogy nem gonosz és nem is a társa annak a vámpírnak, én mégis elutasító voltam vele... nem ezt érdemelte és valahol jogos is a viselkedése, mégis szeretném ha túltudnánk most már lendülni az egész rosszérzésen, még ha csak pár perc erejéig is. Gondoltam rá hogy azért valamennyire hatással lesznek a szavak, amiket mondtam, de nem sejtettem, hogy ennyire... meglepett, most tényleg igazán meglepett. - Nyugodtan szólíts Gen-nek, nem zavar és amúgy is mindenki úgy hív... - jegyzem meg, bár biztosan ő nem így lett nevelve, de tényleg könnyebb lenne a kommunikáció, ha nem lennénk ennyire hivatalosak egymással, talán még kicsit könnyebbé is tenné számunkra az egészet. Bár most kicsit rosszul érzem magam, hogy... pöcsfejnek nevezi magát miattam, jajj... lehetnénk néha sokkal megfontoltabb és nem kéne csak ennyire könnyelműen beszélnem másokkal, akiket nem is ismerek annyira jól. - Most kérlek ne emészd ennyire magad a történtekért... persze hogy nem ismered a másik helyzetét, míg meg nem beszélitek. - nem csak az ő lelkiismeretén próbáltam könnyíteni, talán kicsit még a sajátomon is, elég durva szavakat vágtam hozzá az elmúlt percekben. Ámbár tényleg rossz volt aznap, hogy azt hittem megöltem valakit, mintha tényleg az események azt akarnák megerősíteni hogy apám lánya vagyok... egy szörnyeteg. Próbálok minden másra gondolni csak ne jusson eszembe még egyszer az apám emléke vagy az hogy min kellett miatta átélnem... senkinek nem kívánom. Ő pedig tele van meglepetésekkel, hiszen sikerült újfent meglepnie a szavaival, ha nem ilyen témájú lenne a beszélgetésünk biztosan zavarba jönnék és el is pirulnék, bár mióta megtörtént mindaz... én is megváltoztam. - Ne legyél ilyen szigorú, nem nevezném magam érettebbnek nálad, főleg ha visszatekintünk rá, hogy tűzkörbe zártalak... mindketten egyformán vagyunk hibásak. - szeretném ah ezt tényleg meg is jegyezné és ő is így látná, nem szeretném megalázni és csorbát se ejteni az önértékelésén, tényleg nem ez volt a szándékom és nem szerettem volna ha éppen miattam érezné magát rosszul. Kicsit félek a további beszélgetéstől, mert elég impulzív a kettőnk közt lévő kommunikáció, egyik percben egymással kiabálunk, én a felgyújtását tervezem ő meg gondolom a torkom kitépését, aztán meg megengedünk magunknak mosolyokat és barátságos hangnemet is... meglepő, sose gondoltam volna hogy van egy olyan lény ezen a világon, aki még engem is képes kicsit megőrjíteni, pedig ő rá az élő példa, még senki nem hozott ki belőlem ilyen dolgokat. Próbálom figyelmeztetni hogy inkább próbáljuk megtartani a barátságos és kedved vonalat köztünk, mert sokkal kellemesebb szerintem, mint egymással kiabálni és kiakadni a másikra. Az a mosoly... azért... nem egy csúnya fér... GENEVIÉVE! - Nem tagadom, tényleg nem voltál biztonságban, de időben eltudtalak engedni, mielőtt átveszi az uralmat tetteim és a varázserőm felett a harag és a düh, ami nem is teljesen ellened irányult... szóval hidd el, belátom. - nem is voltam már annyira büszke rá, így utólag, kicsit elhamarkodottan cselekedtem és nem kellett volna ennyire szélsőségesen viselkednem, de egyszerűen nem tudtam másként tenni. Azt éreztem a biztonságom érdekében igenis szükség volt arra... Nem tudok rajta kiigazodni... egyszer azt érzem hogy jó úton haladunk utána meg kicsit mintha két lépést tennék hátra, pedig én tényleg igyekszem. Nem is tudom, hogy hirtelen mit feleljek rá, ezt ő is belátja, hogy mennyire máshogy látjuk, vele ellentétben szerintem túl rövid az élet hogy ne beszéljük meg a gondokat és csak hagyjuk, mert akkor senki sem fog sérülni... - Attól szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák és máshogy látjuk a dolgokat. - vonom meg a vállamat, majd mikor belátja hogy lelépett volna, akkor elmosolyodom, olyan igazi... én megmondtam mosollyal, de egyáltalán nem gúnyosan. - És? Persze nem jó dolog, de én kicsit megkönnyebbültem, hogy kiadtam magamból és szerintem neked is jót tett, hogy nem rég még hangosabban dobálóztunk a szavakkal. - hiszen persze nem jó dolog veszekedni, de mégis jót tud tenni az emberrel, ha kiadja a felgyülemlett feszültséget. - És miattam nem kell lelépni, nem zavar a társaságod. - szintén megvonom a vállamat csak most kicsit oldalra pillantok, nem azért mert ne lenne igaz, csak hirtelen nem is realizáltam, amit mondtam. Vele tudtam eddig egyedül rendesen kommunikálni, mégha néha kicsit kiabálva is. Végül csak eljött a pillanat, amikor végre bocsánatot tudtam kérni tőle, bár nem egészen úgy ment ahogyan szerettem volna, kicsit másként terveztem, de legalább már ezen is túl vagyunk, nem tudom hogyan kéne reagálni. A szavai azonban... megérintenek, nem hittem volna, hogy ennyire egyszerűen fog menni, bár nem gondolom hogy annyira jogosan cselekedtem volna, de nem akarom most ezzel is felbosszantani, azonban mikor felegyenesedne és elhúzódna gyorsan a kezemet az övére helyezem, nem azért hogy varázserőt szívjak el, csak... - Köszönöm Jameson. - most már csak nem félmosoly volt az arcomon, hanem rendes mosoly és a szemébe néztem. - Nem tudom mennyire vagy finnyás. - kuncogok, majd elveszem a kezemet az övéről, megfogom a kávémat és felé nyújtom. - De megkéne kóstolnod, tényleg isteni a kávé. - imádom a kávét, sajnos szerintem a koffein lesz örök életemben a number one és csak utána jöhet majd bárki más szóba, de nem tehetek róla különösebben. Ha őszinte akarok lenni magammal akkor nem igazán tudom, hogy most hogyan tovább, nem számítottam rá hogy ennyire könnyedén fog menni és erre a végkifejletre sem számítottam, azonban nem bánom a társaságát, szóval ha esetleg nem is kér a kávémból, akkor is megfogom várni míg megszereli a gépet vagy tudom is én mit csinált. Itt lesz amúgy is a következő előadásom és nem akarok már előtte sehova máshova elmenni. Van benne valami egyébként... valami, ami kíváncsivá tesz. Persze lehet azért, mert sose találkoztam még olyan emberrel aki az egyik pillanatban felidegesített, utána meg mosolyogni tudtam rá, szerencsére azért nem vagyok olyan elvetemült hogy bárkit ok nélkül felgyújtsak, pedig... sokkal könnyebb lenne az én életem is, nem csak másoké.
Inside the heart of every man There is so much to understand
Amikor először megpillantottam a folyosón és leszólítottam, nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Bár ilyet szerintem senki sem gondolt volna. Nem kifejezetten arra gondolok, hogy boszorkány, inkább az egész szituációba amibe mindketten keveredtünk. Nagyon kettős érzéseim voltak az irányába, hol feldühített, hol értettem mit miért csinált. Én is ugyanígy lehettem vele, sokszor szinte a feje fölött buborékban láttam a gondolatait, ami jobban belegondolva egyszerre volt borzasztóan dühító és egy kicsit vicces. Egyet is értettünk egymással, s közben dühöngtünk, tiltakoztunk, veszekedtünk. Szürreális volt az egész, mintha valami romantikus vígjáték főszereplői lettünk volna, akik az elején utálják egymást, aztán elválaszthatatlan szerelmespár válik belőlük. Na, abban biztos voltam, hogy velünk nem ez lesz a helyzet. - Akkor ezek szerint félreértettem amit mondtál. Mire gondoltál pontosan? - kérdeztem kíváncsian, de a hangomból nagyon is kihallatszódott gúnyosság. Oda-vissza ment ez, egyikünk se tudta türtőztetni magát. Mentségére szóljon, a vitát én indítottam ezúttal, de még mindig azt gondoltam, hogy jogosan. Aztán valami történik, a lány kifakad, felemeli a hangját, és az utolsó három szónál elkomorul az arcom. Az arcát vizslattam megint, miközben tovább beszélt. Én csak hallgattam, figyeltem rá, nem hagyhattam figyelmen kívül, mennyire őszintén magyarázott teljes beleéléssel. Igaz, erre eddig nem gondoltam, hogy mit élhetett át, amíg fel nem ébredtem. Miért nem gondoltam erre eddig? Nem volt egy gyilkos típus, ezt tudtam róla, nem kellett ismernem hozzá, s azért hogy azt a vámpírt megölte nem volt felelősségre vonható. Ha ő meg is menekült volna, valaki mást biztosan megöl, nyilván nem egy ember vére száradt a lelkén, nem volt kár érte. Ettől függetlenül meg kellett ölnie, ő pedig azt hihette, mellé még egy ártatlan szemlélővel is végzett. Bassza meg! Meg sem szólaltam amíg be nem fejezte, de még az utolsó mondataival is meglepett. Ebben is igaza volt, fiatal kora ellenére - még mindig úgy sejtettem, húsz éves körül lehetett - nagyon jól látta a dolgokat. És ezek szerint nem a vámpírkat ítélte el annyira, hanem mindenkit. Vol egy rossz érzésem azzal kapcsolatban, miket élhetett már át és valamiért nagyon nem tetszett. - Sajnálom, Gen. Mármint... Geneviéve! - javítottam ki magam gyorsan, és ha olyan típus lettem volna, biztosan el is pirulok. Szerencsére maximum a tekintetemen látszódhatott némi zavartság. - Bele sem gondoltam, te min mentél át aznap este. Tényleg egy pöcsfej vagyok, sajnálom! - kértem újra elnézést, kifejezetten kellemetlenül éreztem magam a mai nap után. Felsóhajtottam, amit mindketten rengetegszer csináltunk egymás társaságában, ez nem volt jó. Tényleg értelmesnek gondoltam, még mindig, és talán már nem a kedves szót használnám rá, de az látszott, hogy nagy szíve van. Sajnáltam, hogy nem adtam neki esélyt, ugyanakkor ki kellett adnom magamból ezt a dühöt és sértettséget, hogy tovább tudjunk lépni. Hogy én tovább tudjak lépni. Anélkül nem jutottunk volna semerre, cska egy helyben toporogtunk volna továbbra is. - Még mindig annak tartalak. Sőt. Jelenleg érettebbnek tartalak, mint saját magamat. - Egy kicsit felnevettem, halkan és kicsit reszelősen, de határozottan egy nevetés volt. - Beszélni akarok. Most már tényleg szeretnék. - mondtam, és még mélyebben néztem a szemeibe, továbbra is odahajolva hozzá, hogy átíveljem azt a keskeny sornyi távolságot köztünk. Még mindig nem értettem, miért, de már nem is törődtem ezzel. Ahogy kiejtette a teljes nevemet a száján, meglepettség lett úrrá rajtam. Egyrészt furcsa volt az ő szájából így hallani a nevemet, mint mikor egy szülő leszidja a gyerekét, csak ez... valahogy más érzés volt, nem tudtam hova tenni. Másrészt nem gondoltam volna, hogy emlékszik a vezetéknevemre is. - Rendben, nem támadtál rám, én mégis egy kicsit annak éreztem. Nem voltam biztonságban aznap este tőled, azért azt te is beláthatod. - mosolyodtam el. Nem értettem mi történik, mi van velem, mikor percekkel ezelőtt még egymással kiabáltunk, kávés pohár csattant a falnak, a következőben meg nevetek és mosolygok. Biztosan elment az eszem... Ezzel nem értettem egyet, de én egészen más dolgokat tapasztaltam meg az életem során, mint ő. Ha például a húgom is úgy gondolkodik mint én, és nem ered a vámpírnő után, életben maradhatott volna, leélhetett volna egy szép és hosszú, emberi életet. Emiatt nem hibáztathattam Geneviéve-et, ő más dolgokat tapasztalt, számára ez a gyávaság jele volt, semmi más, de én inkább elkerültem bizonyos dolgokat, ha nem volt feltétlenül szükséges szembenéznem vele. Norát is szerettem volna egy életre elkerülni, ám sajnos tudtam, hogy ha pár éven belül is, de fel fog majd bukkanni. Előre féltem attól a naptól. - Nem mindig jó dolog szembenézni a problémákkal. Sokszor nagyobb kárt okoz, mint hasznot, hidd el nekem! De talán a jelenlegi helyzet kapcsán neked van igazad. - bólintottam egyet, mintegy megerősíva a szavamat és az övéit is. - Valószínűleg tényleg leléptem volna, viszont az részben a te érdeked is lett volna. Felidegesítjük egymást. - És újra ott volt egy furcsa, féloldalas mosoly az arcomon, éreztem, s kezdtem egy kicsit érdekesen is érezni magam tőle. Nem a jó fajta "érdekesen". Nagyon okos lány volt, elég volt csak a beszédstílusára figyelni vagy a szavakra, amik elhagyják a száját. Ez nem annyira tetszett, nem azért, mert nem kedveltem az okos nőket vagy mert furán érintett, ha egy nő okosabb nálam. Nem, én nem voltam ekkora bunkó, az édesanyám nem így nevelt, ugyanakkor veszélyes volt ez a lány rám nézve. Azt már eleve tudtam, hogy vonzódom hozzá, sem vak sem hülye nem voltam soha, épp ezért szerettem volna elkerülni. De a közelében lenni, értelmes beszélgetést vagy épp vitát folytatni vele... Vékony jégen sétáltam. - Pedig megesik az ilyen, mikor az ember kétségbe van esve vagy túlzottan tettre kész. Ez nem az ostobaság jele, csak... egyesekből ezt hozzák ki a vámpírok. - sóhajtottam megint. Sajnos nem egyszer ért kellemetlen meglepetés, mikor valaki rájött, miféle lény vagyok. - Megérteném azt is, ha verbénval próbálkoztál volna, tényleg. Én magam is kiborultam, mikor megtudtam, hogy a vámpírok léteznek. - árultam el egy keveset a múltamból, bár valójában nem akartam, a szavak mégis gondolkodás nélkül jöttek a számra. Vele sokkal közvetlenebb voltam, mint bárki mással, akit jelenleg ismertem. A mosolya kifejezetten tetszett, pedig alig volt mosolynak nevezhető az az apró mozdulat. Haladtunk, úgy nézett ki, tényleg volt értelme felkeresnie engem. Hallgattam, nem szóltam közbe, nehogy megint összevesszünk valamin, amit a másikunk csak éppen elhint, egy szón, egy hanglejtésen, vagy egy apró pillantáson. Arra mégsem számítottam, hogy ő is elnézést kér, belátja a hibáját. Nem azért, mert képtelen lenne rá, hanem mert nem volt hiba amit tett. Persze, kellemetlenül érintett engem, de a vámpírok önmagában ijesztő lények, még annak is, aki el tud bánni velük. - Köszönöm! Elfogadom a bocsánatkérésedet, de... nem csináltál semmi rosszat, túlreagáltam. Azért, mert erős vagy, még nem jelenti azt, hogy nem félhetsz vagy féltheted az életedet. Ahogyan én is féltettem az enyémet a tűzben, úgy te is ugyanazt érezhetted kintről. - Felegyenesedtem, kicsit távolabb kerülve tőle, mert kezdett kellemetlen lenni a közelsége. Túl közel volt.
Bosszantó, nagyon is bosszantó egy alak tud ő lenni. Nem értem hogy lehet valaki ilyen és miért kell így hozzáállni a másikhoz, hiszen nem mondom hogy ártatlan vagyok, de mégis a következmények áldozata voltam... lemerem fogadni, hogy másik is így reagáltak volna hasonló helyzetben, egy vámpír ha megtámad utána a másik is eléggé gyanús lesz és veszélyforrásként kezeled. Nem tudom hogy miért nem tudja ezt megérteni, nem kérem tőle hogy fogadja el, de szerettem volna ha csak megérti, hogy miért is voltam olyan a múltkor, amikor találkoztunk. Valóban nem volt szép dolog egy tűzkörbe zárni őt, de nem tudtam volna magam máshogyan megvédeni, mint azzal a módszerrel és először amúgy is azt hittem, hogy megöltem őt. Nem voltam akkor éppen a legnyugodtabb lelki állapotomba, hiába is hisz bármi mást, ez az igazság. A szavak stimmeltek, ezt szerettem volna hallani, de nem éppen oly módon, ahogyan kiejtette őket a száján. Miért kell ennyire megnehezíteni az egészet? - Muszáj így? - kérdem halkan és megforgatom a szemeimet is mellé. Kezd felbosszantani, tényleg kezd annyira felhúzni, hogy lehet ennek a találkozásnak sem lesz olyan jó vége, mint amilyet szerettem volna. - Teljesen kiforgatod a szavaimat! - csattanok fel és tudom, hogy nem fog neki tetszeni amit mondok, de... nem gondoltam volna, hogy ennyire mély nyomot fog benne hagyni az a mondatom. - Először is csak hogy tisztába tegyük a történteket röviden... megtámadott egy vámpír, megragadta a torkom és mikor kitörtem a nyakát mögöttem volt egy idegen, akinek szintén kitörtem a nyakát... azt hittem megöltelek! - persze nem szeretném ha megsajnálna, csak szeretném ha ő is belátná, hogy kicsit azért könnyelműen veszi az egészet és azért eléggé próbál engem beállítani a rossznak. - Ezután az idegen feltámad és lám... csodák csodájára kiderül róla, hogy vámpír, mint az előző támadó és ha ez nem elég, úgy került ez az idegen a hátam mögé, hogy észre se vettem! - egyre hangosabban beszélek, ahogyan egyre jobban felcseszem magam, ennek nagyon nem lesz jó vége, talán tényleg hiba volt idejönni és megpróbálni vele beszélni az egészről. - Szóval nem... nem fogom magam szarul érezni amiatt is, amit mondtam, sajnos így van, de ez nem csak a vámpírokkal van így, ne félj! Más is cipel hasonló terheket. - fújtatok egyet és inkább oldalra pillantok, na remek... olyan jól sikerül majd megbeszélni hogy talán még mérgesebb lesz köztünk ez az egész, de nem baj. Ezt talán jobb is, hogy tisztába raktuk most és nem kell majd még egyszer ezt az egészet megbeszélnünk. Nem! Rohadtul nem őszinte ez most, remélem nem várja azt tőlem, hogy elhiggyem nagyon beadja a derekát. - A múltkor valami olyasmit mondtál, hogy értelmesnek tűntem az első pillantásra is és még talán kedvesnek is neveztél... utóbbit szerintem már bánod... de nem hiszed hogy elhiszem, hogy tényleg beszélni akarsz? - nevetek fel kínomban és még mindig nem pillantok inkább rá, félek hogy szemeimmel felgyújtom őt amint még egy olyan bosszantó szó kijön a száján, amivel kihoz a sodromból. Nagyon szúrós szemekkel pillantok rá, minden erőmre szükség van hogy ne gyújtsam fel itt helyben azonnal, pedig most nagyon, de nagyon megérdemelné! Csak annyit kéne mondanom, hogy INCENDIA és szerintem nem csak a teste hanem az egész terem a lángok martalékává válna! - Jameson Reid... kezdesz átlépni egy harát és értem én, hogy az indulatok és az érzések miatt, de inkább ne! - figyelmeztetem, de nem érezhet belőlem gyilkos szándékot és még csak nem is igazán fenyegetés, inkább csak jelezni akarom neki, hogy ne folytassa így a beszélgetést, mert senkinek nem lesz jobb! - És ha megtámadtalak volna vagy... rád támadtam volna, akkor biztosan halott lennék, csak védekeztem a magam módján... - de úgyse fog nekem hinni, miért is tenné, nem is akar nekem hinni, de nem értem hogy miért, tényleg nem állt szándékomban bántani őt... legalábbis komolyabban biztosan nem. Kicsit meglep a közeledése... nem vagyok zavarban, de ha nem lennék ilyen dühös, akkor lehet hogy zavarba jönnék pillanatok alatt. Nem volt igazán nagy távolság közöttünk, én is a szemeibe néztem. - Gyávaság gyerekes sértődéssel reagálni arra, ha valaki szeretne veled beszélni a múltban történt dologról... főleg hogy szerintem már itt sem lennél, ha nem zártam volna le a kivezető utakat. - nem vagyok annyira buta és sajnos elég sok igét tudok, hogy itt tartsam őt még ha ő ezt nem is szeretné. Persze biztosan gonosz és önző is vagyok, hogy nem hagyok neki ebben a kérdésben döntést, de szerettem volna vele tényleg megbeszélni a dolgokat, hogy nekem jobb legyen. A kávé is pazarlásba ment, de ha ennyire makacskodik hogy nem akarja meginni, akkor minek hagynám ott a pulton, egyszerűbb volt varázslattal ellökni a közeléből. Verbéna... mintha tényleg ilyesmire lenne szükségem hogy fájdalmat okozzak neki, azt hittem ennél már kifinomultabbnak tart, de lehet tévedtem. - Szerintem elég barátságosan közeledtem feléd és nem is adtam neked okot a kételkedésre és eléggé ostoba lépés lenne ha itt az iskolában próbálnék verbénát nyomi beléd... - mivel lenyugodott és már nem úgy beszélt velem, mint az előbb így én is próbáltam nyugodtabban szólni hozzá. - de mindenesetre megértelek, tényleg jobb óvatosnak lenni. - nekem is megjelent valami félmosolyszerű dolog az arcomon, elég vicces lenne ha most csak úgy elkezdenék mosolyogni rá... az előbb még konkrétan kiabáltam vele és ő sem volt a legkedvesebb velem, még csak nyitni sem próbált. Remek, legalább a nevemet megjegyezte. - Igen, szeretnék veled beszélni még mindig. - sóhajtottam egyet, majd próbáltam a szemeibe nézni. Az előbb valahogy sokkal könnyebb volt, amikor kiabálnom és haragudnom kellett rá, most hogy ilyen normálisan áll hozzám eléggé nehezen tudom, hogy hogyan kezdjek is bele az egészbe. Kiroppantottam a nyakamat, miközben nem szakítottam meg a szemkontaktust... na jó, talán kicsit fura vagyok. - Csak szerettem volna elnézést kérni tőled... - béna vagy Geneviéve... megy ez kicsit jobban is, erőltesd meg magad! - Meg kellett volna hallgassalak és nem kellett volna egyből bezárni téged abba a tűzkörbe. Állhattam volna kicsit másképpen az egészhez. - nem mintha kevésbé bénán hangozna, de tényleg nehéz elnézést kérni tőle. Nem azért mert ne érdemelné meg vagy számomra effektíve olyan nehéz lenne, csak még sosem kellett, egészen idáig senkinek a lelkébe nem gázoltam bele így és nem is nagyon bántottam meg senkit. Ha fél évvel ezelőtti énem ezt látná... biztos vagyok benne azt hinni, hogy elvittek engem a földönkívüliek.
Inside the heart of every man There is so much to understand
Nem akartam elengedni a dühömet, ki akartam tartani mellette, úgy éreztem jogosan haragszom és vagyok távolságtartó. Láttam rajta, hogy nem tetszenek neki a válaszaim, de tényleg nem értettem, mi várt tőlem. A szavaival egyetértettem, hiszen tényleg elengedett, nem ölt meg, de ettől kellett volna jobban éreznem magam? Én sem öltem meg őt, jobban mondva rá sem támadtam, ahogyan ő azt hitte egészen a találkozónk végéig. Nem szerettem volna egyáltalán a közelében lenni, de persze ez ellen már nem tehettem semmit. Össze voltam zárva vele, maradnom kellett. - Ebben igazad van. - mondtam szárazon, majd felsóhajtottam. - Valahol megértem, miért zártál tűzkörbe aznap este, de... attól nem érzem jobban magam, hogy ép bőrrel megúsztam. Ez az egész ítélkezés a vámpírok felett... valahogy mindig én járom meg. Ez az átka a rendes vámpíroknak, azt hiszem. Bár gondolom szerinted nincsenek olyanok, mind gyilkosok vagyunk, ha eleinte nem majd azzá válunk, nemde? - utaltam arra a mondatra, amit akkor mondott nekem és ami ott ragadt a fejemben és valószínűleg örökre kísérteni is fog. Vagy legalábbis egy ideig még biztosan. A viselkedésem már egy fokkal jobb volt, semlegesen beszéltem hozzá, nem dühösen, de nem gondoltam, hogy ez így is fog maradni. Kihozzuk egymásból a legrosszabbat vagy neki tényleg ennyire bosszantó a természete? Talán ő is pont ugyanezt gondolta rólam, a tekintetéből ezt olvastam ki. Hiába jött jó szándékkal, már csak a düh áradt belőle. - Őszintén nem értem, miért akarsz ennyire beszélni velem, de legyen! - közelebb léptem hozzá pár lépéssel, és a másik sorban lévő padba telepedtem le, félig kifelé fordulva, hogy szemben lehessek vele. - Beszéljünk! - tártam szét a karjaimat. Még mindig nem tudtam ugyan miről tudunk, de nem akartam tovább vele egy légtérben lenni. Ha letudom a beszélgetést, talán békén hagy. Felvont szemöldökkel néztem rá, várva, mit fog a helyzettel kezdeni. - Oké, tényleg más ha nem halsz meg minden apróságtól, és azt sm tudom milyen, amikor egy vámpír támad rád úgy, hogy te halandó vagy, de engem viszont egy boszorkány támadott meg. - vontam vállat. Valójában nem gondoltam, hogy ez lényegtelen, de az sem sokkal jobb, ha kitörik a nyakad és arra ébredsz, hogy tűz vesz körül. Ott is hagyhattam volna a fogamat, vámpírság ide vagy oda. Kicsit úgy éreztem, mindegy mit mondok én vagy mit mond ő, nem jutunk soha közös nevezőre, mert mindketten a saját sérelmeinket szajkózzuk. Persze meg akartam védeni magamat és bizonyítani is neki talán, hogy abban is van igazság, amit én mondok, ahogy én látom a dolgokat. Viszont kezdtem úgy érezni hogy ennek nincs értelme. Végignéztem, amint az asztalon hagyott kávé a falnak csapódik, majd a doboz tartalma a földre ömlik. Bevallom, egy kicsit meglepett ez a mozdulat és maga a varázslat, de a szemem sem rebbent. Részben azért számítottam rá, bár előbb gondoltam volna, hogy bennem tesz kárt vagy a berendezésben. - Most már másképp hiszed? Azt mégis miből szűrted le? - előrébb dőltem a padon, így egy kicsit közelebb voltam hozzá és ha engedte, felvettem vele a szemkontaktust. Nem tudom miért csináltam, próbáltam megérteni, mi bújik meg a tettei mögött, vagy csak jobban leolvasni az arcáról az érzelmeket, esetleg ha közel vagyok hozzá, nem kiabálok a képébe. Veszélyes játékot űztünk, nem is szabadott volna egymás közelében lennünk már csak a fajunk miatt sem. A viselkedésünk pedig még több okot adott rá. Felsóhajtottam és egy halvány mosoly is megjelent az arcomon. Talán ez már egyértelművé tette a számára, hogy leiggadtam, tényleg kész vagyok beszélni, nem csak úgy mondom, mint pár perccel ezelőtt, amikor csak le akartam rázni. Már nem bántam. Beszéljük meg a dolgot, aztán mindeni menjen amerre menni akar. - Sajnálom a kávét, de jobb biztosra menni. Nem az első eset lenne, hogy valaki megpróbál itallal kínálni hátsó szándékkal. Egy vámpírnak is óvatosnak kell lennie. - mondtam ezt már teljesen nyugodtan. A dühöm valahogy menet közben elpárolgott, tényleg csak szabadulni akartam. Ez valahogy ismerős érzés volt. - Nem tudom mit tudunk még egymásnak mondani, Geneviéve. - ejtettem ki a nevét a számon nyomatékosan. Emlékeztem a nevére, nem is tudtam elfelejteni, az az este után nem. - De csupa fül vagyok, ha még mindig beszédes kedvedben vagy. Szeretném én is magam mögött tudni ezt az egész... akármi is ez. - sóhajtottam ezúttal kissé lemondóan, szomorkásan. Túl sokat foglalkoztam ezzel a boszorkánnyal és mindazzal, ami ott történt , a múltammal, a lényemmel, s nem igazán volt kedvem hozzá tovább. El akartam engedni és folytatni az életemet, ahogyan előtte is tettem. A múlt már elmúlt, nem kísérthet örökké.
Fhu nem értem a férfiakat és a sértettséget néha, amit tanúsítanak, azért meglátásom szerint eléggé igazságtalanul kezeli ezt a helyzetet most és nem is értem, hogy miért nem ad egy esélyt nekem, csak azt szerettem volna ha meghallgat engem, elmondom amit szeretnék és tényleg nem zargatnám már őt tovább... de az a felhorkantás, amit kiadott eléggé kezd kiakasztani engem. Csak felvonom a szemöldökömet és úgy pillantok rá, nem értem neki ez most miért is jó vagy miért kell most ilyennek lennie, azt hittem hogy ennél érettebb és ahogyan akkor lefestette magát nekem, na most nagyon nem olyan. - Szerintem elengedtelek, nem öltelek meg... hanem adtam egy esélyt hogy láthassam, tényleg nem akarsz bántani. - jegyzem meg neki epésen, ha nem hittem volna el, hogy nem fog bántani akkor nem engedem őt el, csak simán megölöm, mint a másikat. Nem így kellett volna reagálnám és akkor talán aznap este sem úgy kellett volna viselkednem vele, de nem tehetek róla, egyszerűen mindenki úgy gondolta volna, hogy annak a vámpírnak a társa, még ő maga is belátta mennyire gyanús volt azért. Nem gondolnám, hogy akkor hazudott volna, hiszen őszintének tűnt a reakciója, de igazából nem ismerem őt éppen ezért nem tudok teljesen biztos megállapítást tenni vele szemben. Talán most is csak direkt csinálja és próbál hergelni, hogy utálhasson engem... bár nem akarok álszent lenni, valóban nem ok nélkül utálna engem, tényleg elég sok okot adtam ennek az érzésnek a táplálására aznap este. Felidegesít. Persze miután kimondom az igézetet akkor egyből rám tud pillantani, de egészen eddig úgy beszélt velem, mintha itt sem lennék. - Ha ez kell a figyelmedért, hogy még több igét mondjak, akkor megteszem. - mélyen a szemébe néztem, nem kaptam el a pillantásomat, álltam a tekintetét. Komolyan gondoltam a szavakat, amiket kiejtettem a számon, ha csak ennyibe kerül a teljeskörű figyelme, akkor egészen estig varázslatokat mondok majd. Mindkettőnk dolgát megkönnyítené ha csak egyszerűen engedne beszélni és elmondhatnám amit szeretnék. Még könnyebb lenne, ha nem lenne ennyire bunkó és paraszt velem, hiszen senkinek nem jó ha a másik ideges, tekintve az én esetemet, múltkor már erre rájöhetett volna, egy boszorkányt jobb nem felidegesíteni. Ökölbe szorítottam a kezeimet a padon. - Nem akarlak megalázni, most sem és akkor sem az volt a célom! - felemeltem a hangom és még erősebben szorítottam ökölbe a kezeimet, de próbáltam nem túl erősen, hiszen nem lenne jó ha vér serkenne a körmeim nyomán a tenyerembe. - Persze nem várom hogy megértsd, hiszen ha neked kitörik a nyakad feltámadsz... meg hát téged aznap este már nem támadott meg egy vámpír. - kendő volt a nyakamon, hiszen úgy megszorongatta az az idióta, hogy nyoma maradt neki és nem szerettem volna ha bárki is meglátja. Egyesek biztosan poénra vették volna és annyival elintézték volna, hogy na biztos volt egy jó és vad éjszakám egy férfival, mások meg biztosan hasonló képzelgéssel szörnyülködtek volna. Csak figyelem őt, persze gondolom most ez kicsit olyan, mintha valaki görbe tükröt fordítana felém és megmutatná, hogy én milyen voltam, de... én azért nem voltam ennyire ilyen. - Csőlátású vagy, de tudod mit? - nézek a kávéra. - Mothus. - lököm erőmmel a falnak és tartalma szétterül a padlón, emlékek törnek fel, emlékek arról az estéről, így inkább ismételten ráemelem a tekintetem az arcára. - Azt hittem nem vagy gyáva. - igen, talán kicsit gúnyos volt a hangom, de ez volt az, amit komolyan gondoltam, csak a gyáva emberek akarnak mindent annyiban hagyni és menekülni mindenfajta megoldás elől. Nem tudom hogy miért nem tud rám szánni csak pár percet, de próbálok inkább csak lenyugodni és nem felgyújtani valamit, hiszen akkor bekapcsolna a tűzjelző és kénytelen lennék feloldani az igézetet, amit a kijáratokra tettem. - Nekem van időm, megvárom ameddig lenyugszol és végre hajlandó leszel megbeszélni a dolgot. - vonom meg a vállamat és kortyolok bele a kávémba nyugodtabban már, de tudom hogy képes bármelyik pillanatban újra felhúzni engem, hiszen az előbb is megtette. Még sosem találkoztam senkivel, aki képes volt ennyire kihozni a sodromból, tényleg elég volt neki pár pillanat. - Mellesleg nem volt benne verbéna és nagyon finom kávét hoztam neked. - vonom meg a vállamat, remélem hogy ez is csak még jobban felfogja idegesíteni, megérdemli.
Inside the heart of every man There is so much to understand
Csak újra vissza akartam rázódni a régi kerékvágásba, tenni a dolgom, nem zavarni senki és azt, hogy engem se zavarjanak. A megjátszott, emberi életemet akartam folytatni mindenféle zavaró tényezők nélkül. Arra nem voltam felkészülve, hogy a lány majd felbukkan és megzavar a munkámban. Teljesen abban a hitben voltam, hogy ő sem akar engem látni vagy a közelemben lenni. Mégis miért? A kérdés visszahangot vert a fejemben, megannyi másik kérdéssel karöltve, de csak egyet mondtam ki. Visszafogtam magam, de úgy tűnt még így sem eléggé. A szavara akaratlanul is felhorkantam, kicsit még engem is meglepett, nem annyira tetszett, amit kihozott belőlem. Legutóbb is kissé szarkasztikus voltam, ami rám annyira nem volt jellemző, talán csak Nora közelében, de az a nő sokkal rosszabb énemet hozta elő. Attól függetlenül az sem tetszett, ami Geneviéve miatt tört a felszínre. Mjdnem azt mondtam neki, nem félek tőle, de ez nem tükrözte volna a valóságot, még ha nem is kifejezetten félelmet éreztem, viszont úgy gondoltam jobb tartani a pár lépés távolságot tőle. - Én is ezt mondtam neked legutóbb, mégsem hitted el. - jegyeztem meg kissé keserűen. Talán gyerekes volt tőlem ahogyan reagáltam, de nem igazán tehettem ellene semmit. Nem szívesen voltam olyan ember közelében, aki egy szavamat se hiszi el, aztán elvárja, hogy én higgyek neki. Mégis ki ez a lány?! Felsóhajtottam, miközben már a gépnél matattam, de igazából csak össze-vissza kattintgattam, hirtelen azt is elfelejtettem mi lenne a dolgom. Mi nem működött ezen a vacakon? A tekintetem ide-oda ugrált a képernyőn, a gondolataim azonban túl zavarosak voltak, hogy koncentrálni tudjak. Nem fordultam meg még akkor sem, mikor belekezdett a magyarázkodásba. A varázslat hallatán viszont odafordítotam a fejem, majd elsétáltam a géptől egy kicsit, hogy a lánnyal szemben álljak meg, persze tisztes távolból. A fenébe az egésszel! - Most mit műveltél? - meredtem rá, valahol a zavartság és a félelem között. Na pont ezért nem bízhat meg az ember egy boszorkányban, mert bármiféle varázsigével elő tudnak állni, s te még csak nem is érted a latin hablatyot. Tudom, ne általánosítsunk, de mindig is emiatt aggódtam ha egy boszorkány közelében voltam, ami szerencsére nm sűrűn fordult elő életem során. Újfent balra-jobbra ugrált a tekintetem, ám ezúttal a lány arcán, próbáltam rájönni, mi lehet a célja és mennyire őszinték a szavai. - Akkor mondd meg, hogyan kéne viselkednem! Biztosan szakértő vagy hogyan alázz meg vámpírokat ok nélkül. - Nem mondtam sokat, de az velős volt, a hangom pedig megint kezdett dühös lenni. Nem igazán értettem, hogyan lehet, hogy ez a lány mindig képes felbosszantani, egy igazi tehetség. Tényleg nem voltam kedves vele, de miért is lettem volna az? Mindenkivel udvarias és barátságos voltam egészen addig, amíg nem érik el az ellenkezőjét nálam. Ő pedig tett érte, hogy paraszt legyek, hogy az ő szavaival éljek. Nem éreztem kicsit sem bűntudatot a viselkedésem miatt, még akkor sem, mikor eszembe jutott mennyire szét vlt csúszva miután szabadon engedett legutóbb. Nem gondolhattam a dolgok mögé, mert nem ismertem a múltját vagy úgy egyáltalán őt magát. - Ahogyan te is legutóbb. Akkor most nem kellene kávéval bocsánatot kérned, vagy bármi is volt a terved vele. - böktem a fejemmel a kávé felé, amiez nem szándékoztam nyúlni. Azt csak nem gondolta komolyan, hogy egy ital majd megoldja a problémát... - Nézd, én nem várok el semmit tőled. Nem kell megbeszélnünk a dolgot, csak... mindenki menjen a saját dolgára. Ha esetleg összefutunk a folyosón, majd elfordítom a fejem. - vontam vállat. - Nem kell egy teremben rekednünk együtt. Én csak... nem akarom ezt. - tettem még hozzá, és a hangom egy kicsit elcsuklott a végén. Na nem azért, mert a sírás kerülgetett volna, hanem mert újra a szavait hallottam a fejemben, s nem akartam egyáltalán azokra a szavakra gondolni. Eleget emésztettem magam miattuk, nem akartam rosszul érezni magam, mikor azon az estén nem is csináltam semmi rosszat.
A tervem egyszerű volt hiszen semmi bonyolult nem volt benne: találkozni vele, adni neki egy kávét, bocsánatot kérni és békén hagyni. Semmi mást nem szerettem volna, mint ezeken túlesni. Igenis fontos lépés számomra hogy bocsánatot kérjek, hiszen nem akarok olyan lenni, aki érzések nélkül csak gyilkol, tombol és még csak bűntudatot sem érez. Rengeteg ilyen lény mászkál a világban, akik gondolkodás nélkül nekiesnek bárkinek és mindenfajta habozás nélkül kioltják a másik életet, ehhez nem is kell feltétlenül vámpírnak, boszorkánynak vagy bármi egyébnek lenni, az emberek éppoly romlottak tudnak lenni. Az előző gyülekezetemben történt dolgok is rávilágítottak hogy mindenkinek jobb, ha én távol tartom magam mindenkitől, engem is követ a megbánás és a halál, talán túl durva szavakat is vágtam hozzá a múltkor... Elég feldúlt voltam a napokban, még a bácsikám is észrevette hogy valami nem stimmel velem, de nem tudtam neki megnyílni, sajnos ez eléggé nehezen megy az elmúlt időszakban. Régen nagyon jó viszonyban voltunk, úgy tekintettem rá mint a legjobb barátomra, de neki is lett családja és neki is megváltozott a fontossági sorrend, persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy eldobott... hanem hogy érthető módon a saját családja lett a legfontosabb. Két majdnem egykorú unokatestvéreimmel sem értem meg a közös hangot és mióta megtudták, hogy szipolyozó vagyok, azóta ők is kerülnek, szerintem az anyjuk miatt, ő még csak egy szobában sem hajlandó velem maradni az elmúlt hetekben, de lehet ennek más oka van... nem tudom hogy mennyit tud pontosan. Nem mondom hogy örömre és lelkesedésre számítottam, de a teste is kimondja helyette, ami nyilvánvaló. Nem akar itt lenni. Persze én sem gondoltam, hogy majd egy kávé megoldja a múltkori helyzetet, gondolom nehéz lehet megemészteni, hogy majdnem megöltem most pedig hozok neki valamit. Sóhajtok egyet. - Tényleg csak beszélni szeretnék veled, nem akarlak bántani. - persze gondolom, hogy nem fog hinni nekem, miért is tenné? Megsértettem, csapdába ejtettem és még csak nem is hittem neki, mégis abban reménykedtem hogy máshogy fog majd reagálni a jelenlétemre. Ha nem is örülni, de legalább megadni az esélyt, hogy megbeszéljük. Lehet szükség lesz a korlátozó bűbájra, hogy ne tudja majd elhagyni a termet, míg nem mondtam el neki, amit szerettem volna. - A múltkori... találkozó... hogy is mondjam... - tényleg nem találom a megfelelő szavakat, de nem szeretném csak egy könnyed és gyors bocsival elintézni, tényleg inkább meg kéne beszélnünk és esélyt adnia hogy bocsánatot kérhessek rendesen... Teste tényleg helyette is beszél, látom ahogyan hátrál és ahogyan az izmai megfeszülnek, készen áll arra hogy bármelyik pillanatban elsuhanjon mellettem, talán ez az utolsó esélyem hogy beszéljek vele, most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy utál. - Vis porta. - intek körbe a teremben és érzem, hogy lassan a harag és a düh kezd elönteni, kérdése és tette is felcsesz, megértem hogy nem akar velem beszélni és háta közepére se kívánja a társaságomat, de hát most már ez nem kívánságműsor. - Elhiszem, hog haragszol és dühös vagy de attól még nem kellene ekkora parasztnak lenned, nem gondolod?! - elég álszentnek érzem magam kicsit, mivel nem rég még tényleg csak bocsánatot szerettem volna kérni tőle, de ezek a reakciók és a szavai felcsesztek. Sóhajtok egyet mérgesen. - Tudod ha csak simán meghallgattál volna akkor nem rekedtél volna velem egy teremben, de nyugi... nem csak te nem tudsz kimenni, senki sem tud bejönni. - igyekszem én is olyan semleges és érzelemmentes hangon beszélni, ahogyan ő is tette az előbb. Csak hogy beállítsam a vérnyomását, ahogyan ő is az enyémet, egyetlen csettintéssel kikapcsoltam a számítógépet, így már kénytelen lesz velem foglalkozni.
Inside the heart of every man There is so much to understand
Nem tudtam kiűzni a fejemből a boszorkány szavait. "Én se hittelek vámpírnak és gyilkosnak sem, bár... az esetek többségében a vámpírokból azok lesznek, örökké nem lehet kerülni az elkerülhetetlent." Maga a találkozó is emlékezetesre sikerült, sajnos túlságosan is, nem tudtam elfelejteni, holott nagyon szerettem volna, de ezek a szavak... Igaza volt. Aki egyszer ölt, az gyilkos marad egész életében, s egy vámpír általában már az első évében megöl valakit. Én sem voltam ezalól kivétel, emiatt is próbáltam minden halandót a lehető legtávolabb tartani magamtól. Még a kollégáimat is, akikkel napi szinten kapcsolatban voltam, nem tartottam őket többnek kedves ismerősöknél. Nekik valószínűleg sokkal többet jelentettek a közös iszogatásaink, mert nem ismertek igazán, nem tudták mi vagyok. Napokig ezen az egy mondaton rágódtam, a fejemben ragadt, mint egy bosszantó dal, amit a rádióban hallottál és nem tudsz szabadulni tőle. A múltbeli emlékeim is előjöttek, a húgom halála, a szüleim szenvedése, miután a lányuk meghalt a fiúknak pedig nyoma veszett. Eleinte Norát okoltam mindenért, de jó pár évtized múltán már csak önmagamat tudtam hibáztatni. Ha nem vagyok olyan naiv, hogy egy pszichopatát veszek feleségül, nem történt volna meg egyik sem. Norát még mindig nem bírtam látni, gyűlöltem, de nem mindenért őt okoltam. Egy idő után lehiggadtam, a sötét gondolatok is szép lassan elpárologtak, folytattam az életemet ahogyan előtte is. Ha behívtak az egyetemre ugyan többször körbenéztem, el akartam kerülni a lányt, de valahogy sosem botlottunk egymásba. Egy idő után már nem is néztem körül, csak tettem a dolgom, ahogyan mindig, ha pedig elvégeztem a munkát, mentem is tovább. Ez is egy olyan nap volt, a kijelölt terembe mentem, s végeztem a dolgom. Még a hangulatom is egész jó volt, fütyörésztem, ez a szokás még apámtól maradt rám. Általában csak akkor csináltam, ha nem volt senki a közelemben, néha akkor is amikor én magam észre sem vettem. A létrát a falhoz toltam és szórakozottan megjegyeztem, hogy a munkám nem szerelő, mégis sokszor olyan dolgokat is megcsinálok, ami nem az én dolgom lenne. Ezt általában szerették bennem, a szerelőjük így is megkapta a fizetését, de legalább nem kellett külön odarángatniuk mindenhova. Én pedig szerettem a szöszmötölős munkákat, addig se arra gondoltam, hogy nem is vagyok ember és semmi keresnivalóm egy halandó emberek által irányított cégnél. Ebben a teremben külön biztosítószekrény volt és egyetlen számítógép, ami valamiért rendellenesen működött, természetesen nem tudták megmondani, pontosan mi a baja. Áram nélkül pedig nehezen oldottam volna meg a problémát, így hát elkezdtem kinyomozni, mi lehet a gond, hogy egyáltalán neki tudjak állni a fő problémának. A szekrény valamilyen furcsa módon csaknem a plafonra került, ami esztétikai okokból lehet teljesen jó, viszont a szakemberekkel ennél jobban ki se lehet cseszni. Ezért kellett a létra, de nekem ez sem okozott problémát. Legalább eltelt az idő, ha lefoglaltam a kezeimet általában a gondolataim sem szárnyaltak. Időnként egy-egy tanár betoppant miközben dolgoztam, ellenőríztek vagy csak kíváncsiskodtak, így először meg sem fordultam mikor lépteket hallottam. De ahogy visszakapcsoltam az áramot és lefelé indultam a létrán, megpillantottam a boszorkányt. Az utolsó létrafokot csaknem kihagytam és lezúgtam róla, de meg tudtam tartani az egyensúlyom és kissé ügyetlenül, de leugrottam a padlóra. Nagyot nyeltem. - Mit keresel itt? - de ahogy kimondtam, szinte egyidőben választ is kaptam a kérdésemre. Hátráltam egy lépést tőle, nem akartam a közelében lenni. Részben azért, mert lássuk be, csaknem véget vetett az életemnek, részben pedig azért mert sebeket szakított fel. Magamra is haragudtam, nem csak rá, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy jogtalanul elítélt. Hiába értettem részben, nem esett jól. - Mégis miért? - kérdeztem halkan. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy én veled viszont nem, de visszafogtam magam. Nem akartam elutasító lenni, ugyanakkor nem szívesen voltam vele egy légtérben. Ahogy elindult felém, még egy lépést hátráltam, de aztán ő más irányba sétált és helyet foglalt az egyik padban. Gyanakodva méregettem, összeszűkült szemekkel, csaknem hunyorogva, a kávé felé ugyanígy pillantottam. - Az attól függ. Verbénát kevertél bele? - kérdeztem rögtön, de a hangon valahogy érdektelenül csengett. Ennek örültem, sikerült elfojtanom a dühömet, egyáltalán nem hallatszott, csak a hűvösség, azt viszont nem tudtam leplezni. Mivel a számítógép oldalt volt, így félig hátat fordítottam neki és odahajoltam a monitorhoz, hogy valahogy kiderítsem mi a probléma.
Calendar
