Nem értem hogy mit és miért sajnál, ha egészen őszinte akarok lenni. Csak szerettem volna túllenni ezen az egészen, szívesebben lennék otthon, ma már biztosan nem is fogok bemenni dolgozni, egyszerűen nem látom értelmét és talán mindenkinek jobb is lenne. Látom magam előtt, ahogyan valakihez hozzávágom a poharát és a tányérját, mintha a világ összes türelmét elveszítettem volna ezekben a percekben, amit vele és a másik vámpírral töltöttem, bár... ezek nem simán csak percek, szerintem már egy óra is simán eltelt, mióta kitörtem a nyakát. Kicsit úgy érzem hogy talán jobb lett volna ha az ő testét is egyből felgyújtom és nem csak állok önostorozva az élettelen teste felett. Mostanában a tűzben találtam leginkább vigaszt, mintha a lángok tánca lenne az egyetlen dolog ezen a földön ami megtud nyugtatni az elmúlt hetekben. Esténként sokszor ülök a kandalló mellett és nézem a lángokat, miközben a gyógynövényes teámat iszogatom.
- Értem. - ez egy remek társalgás, legalábbis ezek az egyszavas válaszok csodásak. Azt hittem heves ellenkezésbe fog majd kezdeni és védeni fogja magát mindenáron, de nem. Úgy látszik hiába van már mögötte annyi év, nem akar kiállni magáért, bár megmondom nem is értem hogy most miért foglalkozok ezzel... lényegtelen az egész.
Felvonom a szemöldökömet, kezd elfogni egy érzés, hogy talán tévedtem és lehet hogy nem annak a vámpírnak a társa csak én gondoltam túl a dolgokat? Minden jel arra mutat egyelőre hogy ő annak a vámpírnak volt a társa, miért osont volna csak úgy a hátam mögé? Csak figyeltem őt, végigmértem, biztosan legyűrne közelharcban ha ember lenne, erős a fizikuma és eléggé magas is hozzám képest, ha nem lennék boszorkány biztosan esélyem sem lenne ellene és félek, hogy ha kiengedem akkor pillanatok alatt idesuhan és kitöri a nyakamat, hiába is szeretnék neki hinni, jobb óvatosnak lenni. Talán az lenne a legjobb ha kitörném ismét a nyakát és itt hagynám őt, míg szépen kellő távolságra kerülök tőle.
Következő szavai meglepnek. - Hát ha ez megnyugtat én se hittelek vámpírnak és gyilkosnak sem, bár... az esetek többségében a vámpírokból azok lesznek, örökké nem lehet kerülni az elkerülhetetlent. - álszentség és hazugság lenne azt állítania hogy sosem bántott senkit és nem lett egyetlen áldozata sem az évek alatt. Sajnos a fajtáját szorosan kíséri a halál és a tragédia is, bezzeg az emberek félnek a fekete macskáktól mert balszerencsét hoznak... a vámpíros hülyeségekért pedig oda vannak, pedig a valóságban nem olyan csillámpónik mint az alkonyatban.
- A legrosszabb embert és a legrosszabb napot választottad ki, hogy hősi szerepben tetszelegj... - jegyzem meg inkább magamnak, mint neki de nem is zavar, ha hallja. Ha vannak is olyan lények mint ő, akik egyből rohannak segíteni egy bajba jutott embernek, akkor ostobák, mindenki hálatlan és általában csak kihasználja a másikat... neki ezt már meg kellett volna tanulnia, hiszen nem frissen átváltozott vámpír, ebben már megerősített.
Valami történt velem, megindultak az emlékek és a régi érzések, mintha átvették volna az irányítást, mintha muszáj lenne, mintha most jött el az a pillanat amikor szabadulhatnak a bezártságtól. Próbáltam elnyomni őket, nem akartam velük foglalkozni se most, se később... szabadulni szerettem volna mindentől, örültem volna ha egy vámpír csak könnyedén megigézhetne és elfelejthetném a történteket, elfelejteni hogy mit tett az apám és azt is... hogy... én... mit tettem... vele. A könnyek amikről eddig azt hittem örökre eltűntek most erőszakosan szerettek volna megjelenni és utat törni maguknak.
Megszüntettem az igézetet, szabad volt nem is igazán foglalkoztatott, hogy mit csinál, felőlem rám is támadhatott volna, csak szerettem volna már egyedül lenni. Amikor végre éreztem, hogy eltűnik szabad utat engedtem a könnyeimnek, elmentem a legközelebbi padhoz és leültem. Azt hittem sose apadnak majd, mintha az összes eddig elnyomott fájdalmam kamatostul megjelenne. Átöleltem magam szorosan, hosszú percek teltek el, mire végre megtudtam nyugodni.
Letöröltem a könnyeimet és elindultam a bácsikámhoz, csak beszerettem volna feküdni az ágyamba és talán sose kimozdulni onnan, holnap biztosan nem fogok bemenni az óráimra.

Abszurd volt az egész helyzet és elég nevetséges is, szerintem mindenki így gondolná a helyemben, hiszen egy este alatt nem hogy egy vámpír, de kettő is betalált. Szerettem volna csak magam mögött hagyni az egészet, azt hittem azzal hogy kitörtem a támadóm nyakát és felégettem a testét véget ér az egész kellemetlen estém, beugrok gyorsan munkába és igyekszem minél előbb hazajutni, de sajnos nem így lett. Miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy ilyen helyzetekbe találom magam?!
Ő is egy faszfej. Igen, egy igazi faszfej. - Muszáj ma csak ilyen pöcsfejeknek betalálniuk? - fakad ki belőlem a kérdés és csak sóhajtok egy nagyot. Régebben sosem beszéltem csúnyán, valahogy nem jöttek a számra ezek a szavak, bezzeg most csak könnyedén jönnek, mintha már semmilyen gátlásom nem lenne, megváltoztam... az az este megváltoztatott és félek, hogy nem olyan irányba, amilyenbe kellett volna.
- Nem kéne ilyen helyzetekbe keveredni és akkor nem lenne semmi baj. - tárom szét a karjaimat. Kellett neki összeszövetkeznie ezzel az idiótával, hát miért volt jó döntés rám támadni? Jobban ki kellett volna gondolniuk, hogy mit tegyenek és hogyan tegyék azt, sajnálom hogy nem vagyok egy gyenge és törékeny kislány, aki inkább fuldokolt volna tovább... - Persze, aztán az első dolgod lesz kitépni a torkomat, tényleg ilyen ostobának gondolsz? - csattanok fel és kezdek egyre mérgesebb lenni. Az idióta magával fog kicseszni, hiszen a mágiámra kihatnak az érzések, ha így halad a lángok el fognak szabadulni és azelőtt elérik, mielőtt megállíthatnám. Ahogy nézem el is kezdett pulzálni a tűz. - Nekem meg tűzkörbe nincs időm zárni gyanús vámpírokat. - vonom meg a vállam színpadiasan. Na most? Patthelyzet.
Nem tudom hogy mihez kezdjek vele, mert nem tudom hogy valójában hogyan is került ide. Lehet igazat mondd és tényleg segíteni akart, de akkor miért az én hátam mögé osont és miért nem a vámpír háta mögé, akkor csak simán kitéphette volna a szívét és lehetett volna a hős. Próbálok gondolkodni, bár jobban menne ha egyáltalán nem szólalna meg, míg döntésre nem jutok, csak pár percet adhatna, hogy végig gondolhassam.
Megforgatom a szemeimet. Még hogy egy férfi segíteni... nem akarok általánosítani, de a saját apám tönkretette az életem, egész életen át utált, pedig neki kellett volna a legjobban szeretnie... De egyáltalán nem szeretett, kicsit sem, szörnynek látott, egy igazi szörnynek. Nem jutottak el hozzám a szavai, éreztem hogy a könnyen mardossák a torkomat és hiába próbálom visszatartani, egy csepp mégis legördül az arcomon. Nem akarok szörny lenni, nem akarok olyan lenni, mint az apám, ő csak gondolkodás nélkül megölné.
Legyintek egyet a kezemmel, mire kialszik a lángok, bár lehet ostoba döntés, de inkább hátat fordítok neki, nem akarom hogy lássa az arcom és hogy gyengének lásson... - Menj... - csuklik meg a hangom és átkarolom magamat. Fájdalom. Szenvedés. Magány. Ezek járnak át, amikor éppen nem a düh teng túl bennem. - Menj amíg fel nem gyújtalak! - kiabálok rá. Szeretném ha eltűnne, ha csak hallanám ahogyan elsuhan mellettem, egyedül akarok lenni.

Lassan majd el kéne döntenem, hogy mi legyen vele és mit kezdjek a helyzettel, mert nem lenne a legokosabb döntés csak úgy az útjára engedni, mintha mi sem történt volna. Valamiért úgy érzem hogy köze van az előző vámpírhoz, de a cimborája már biztosan a pokolban szaladgál a végzete előtt, remélem hogy nem lesz boldog neki a túlvilágon. Gyerekkoromban féltem a vámpíroktól, rettegtem tőlük, hiszen a volt gyülekezetben már elég korán beavatják a fiatal boszorkányokat és boszorkánymestereket ezekbe a dolgokba. Sosem értettem, hogy pontosan miért is csinálták ezt, de sajnos már amúgy sincs értelme ezen gondolkodni és rágódni, hiszen a gyülekezetnek vége, kihaltak a tagjai.
Felvonom a szemöldökömet és úgy nézek vissza rá. - Ne haragudj, de nem szeretem, ha ostobának néznek. - teljes őszinteséggel mondom, ezt valahogy sosem szerettem és nem is tudtam tolerálni, hiszen ez az egyik legmegalázóbb dolog amit egyik ember tehet a másikkal. - Biztos nem véletlen jártál erre pont most... - forgatom meg a szemeimet, nem szeretnék ebbe a játékba belemenni, természetesen aki veszélyforrás az ilyen körben is fogja végezni, de erre tekinthetünk metaforaként is. Mindenki szereti távol tartani magától az ilyen alakokat, főleg ha természetfeletti erővel vannak megáldva és képesek pillantok alatt kitépni a torkunkat.
Nagyon elmés, most már biztos vagyok abban, hogy ő mestere annak, hogy hogyan rontson az amúgy is ingatag helyzetén, mesterien vágja maga alatt a fát. - Nem tudom mennyi idős lehetsz de a humorod körülbelül a 4 éves szinten megrekedt. - fapofával nézek rá, bár lehet csak a saját feszültségét akarja oldani, nem mintha ne lenne miért feszültnek lennie. Mindössze elég egy csettintés és ő is lángra kap vagy csinálhatnám a lassabb módon, addig szűkülne a kör, míg teljesen körbe nem zárják a lángok. Nem hiszem, hogy akkor is ilyen humorosnak érezné magát.
Azt hittem ennél magasabbra már nem tud kúszni a szemöldököm, félő hogy már a hajvonalammal lesz egy helyen. Nem elég ez az áldozati bárányszerep, amit magára vesz... biztos nagyon megsérthettem azzal, hogy hasonlóan tekintek rá, mint a fajtársaira, hát húsz év múlva nem hogy a nevemre, de még az arcomra se fog emlékezni, örökké élnek, mégis megrekednek az ilyen pillanatokban, gyerekes... pont mint egy 4 éves.
- Középkori lovag voltál vagy herceg? Bennük szokott vadul égni ez a megmentési láng, mintha egy nő nem tudná magát megvédeni és egy férfi segítségére szorulna. - kuncogok fel már én is kínomban, majd sóhajtok egyet. - Elnézést, rosszul mondtam. Mintha szükség lenne egy lény segítségére. - nem tudom hogy honnan jön ez a sok indulat és düh, ami most felszakad belőlem... azóta nem adtam ki magamból ezeket az érzéseket, mióta megöl...
- Próbáljuk újra. - csettintek egyet és a lángok közelebb haladtak hozzá, bár még nem vészesen közel, de ha nem lesz hirtelen őszinte, akkor lehet hogy rövididőn belül a másik sorsára jut.

Túl gyorsan jönnek a történések és már lassan én magam sem tudom, hogy mi történik vagy éppen mi zajlik. Az egyik pillanatban még egy vámpír megtámad és a torkomat szorongatja a következőben meg két férfi test hever mellett kitört nyakkal. Biztosan van olyan elborít ember, akinek pont ilyen fétise van, de sajnos nem gazdagítom ezen emberek táborát, ráadásul az egyik halott feltehetően egy ember. Nem akartam még egy ember halálát okozni, hiszen nem rég tizenhárom ember életének kioltását kényszerültem az első sorból végignézni... Az emlékek. Talán az érzéseimtől vagy a gondolataimtól de a vámpír testét beborító lángok még jobban felcsaptak és még erősebben nyaldosták hulláját, míg csak hamu maradt belőle. Kezemmel legyintve kicsit jobban feltámad a szél és hamvai a város utcáiba szétszóródnak.
Jelenleg nagyobb problémát jelentett a másik előttem fekvő ember, akit kénytelen leszek ugyanerre a sorsa juttatni, pedig nem is tett semmit. Rosszul érzem magam, kénytelen vagyok fel-alá járkálni, hogy csillapítani tudjam heves érzéseimet és erőteljes gondolataimat, egyszerűen nem hiszem el... tényleg olyan ember leszek, mint az a férfi... akarva, akaratlanul de hasonlítok rá?! Tényleg olyan szörnyeteggé fogok válni?! Nem... egyszerűen én nem születtem gyilkosnak, nem akarom hogy másoknak is azt a szenvedést keljen átélnie mint hazámban a tizenkét áldozat családjának.
Megmozdult a keze... azonnal több forgatókönyv és lefutott a fejemben, ezek szerintem áldozat volt, valaki megcsapolta majd meggyógyította a vérével... Szegény, legrosszabb helyen volt a legrosszabbkor... Történetesen ha jobban belegondolok, lehet hogy eddig is vámpír volt? Hiszen pillanatok alatt került mögém és biztos voltam benne, hogy csak ketten vagyunk, az idióta vámpír és én, nem érzékeltem más jelenlétét. Óvatosság és önvédelmi szempontból lángkört húztam a teste köré, így nem fog rám támadni vagy éppen menekülni sem, csapdába esett.
Kérdésére csak felvonom a szemöldökömet. - Ezt szerintem te tudod megmondani... mi történik? - kérdezek vissza, de nem igazán látok a tekintetében olyan mértékű értetlenséget, mint az ember várná. Gyanús. Valamiért nagyon gyanús. Csak vizslatom a tekintetemmel és elkezdem körbejárni a kört, nem értem miért, de megnyugtat ha sétálok, legalább nem csak egy helyben állok, mint egy idióta.
- A cimborád rá a tanú, hogy amúgy sem tudnál olyan könnyedén kárt tenni bennem... - jegyzem meg halkan, de tudom hogy tökéletesen hallja amit mondok, hiszen minden érzékük felerősödik, jobban látnak, hallanak mint az átlagos emberek. - Első látásra ő sem tűnt gyilkosnak és vámpírnak, csak egy nőgyűlölő baromnak... - biccentek a fejemmel újra az előbb emlegetett vámpír felé, de már se hamu, se semmi nem maradt belőle, csak égésnyoma volt, amit az eső úgyis el fog mosni.
- Ez volt a terv? Hogy összebotlunk az egyetemen, meg pár helyen, kiismered a szokásaimat majd amint találtok rendszert a napjaimban rám támadtok? Most meg próbálod letagadni, hogy a társad volt? Kérlek ne nézz ostobának. - kicsit engem is meglep a düh, ami elkap és a lángok már reagálnak is az érzéseimre. Egész kézenfekvő és egyértelmű a szituáció, társak voltak. Párszor véletlen összefutottunk, majd utána biztosan követett engem, nem értem hogy valakinek miért van ennyi energiája ilyen dolgokra, miért nem támadtak csak simán másra az utcán, több értelme lett volna. Ostobák, mindketten ostobák, most pedig gyáva módjára próbálja majd letagadni a társát és előadni az ártatlant, hogy kiengedjem. Talán a régi Gen megértőbb lett volna, sajnálatára apám megölte...

Már régen megtanultam, hogy hogyan védjem meg magam ha a helyzet úgy hozza és sajnos már többször is úgy alakult. Régóta nem éreztem félelmet, miután megtörtént az incidens még otthon azóta egyáltalán nem éreztem már és most sem félek ettől az idegen vámpírtól, egyre óvatlanabbak és még csak nem is gondolkodnak legtöbbször. A vámpírokat is a boszorkányok teremtették, valamiért erről sokan elfeledkeznek és azt hiszik hogy a boszorkányok is annyira sebezhetőek mint az emberek, pedig tévednek legalábbis az én esetemben biztosan. Én csak szerettem volna pár napot átlagosan tölteni, nem szerettem volna semmilyen természetfeletti dologgal sem foglalkozni főleg nem akartam egy támadás áldozata lenni. Tényleg pár nyugodt napot kívántam csak magamnak, ahol tényleg annyira elfoglalt vagyok, hogy nem jut időm a múlton való tépelődésre.
Elég egyszerűen és sorsszerűen mennek a történések, mindig is csodálkozom azon, hogy mennyire könnyen is jönnek ezek az igék ajkaimra és a testem magától is tudja, hogy mit kell cselekedni. Mindig nagyon figyeltem rá, hogy ne legyen szemtanú, ne derüljön ki hogy mi is vagyok valójában, nem szerettem volna felesleges kellemetlenségeket.
Most mégis ostobának érzem magam és óvatlannak, mikor hallottam az ismerős puffanást mégis elfogott a félelem, pedig azt hittem hogy soha többet nem fogom érezni már. Eddig magabiztosságom most átalakult és nem tudom mit cselekedjek, nem számítottam rá hogy lesz majd itt még valaki és rosszkor lesz majd rossz helyen. Nem akartam megölni senkit, még csak a neve se jutott eszembe, csak nézem az élettelen testét és próbálom kitalálni, hogy mi legyen a következő lépésem. Fel-alá járkálok mellette és figyelek nehogy valaki éppen most sétáljon erre, de szerencsére elég kihalt a környék ilyenkor... Valamit tennem kell, örökké nem maradhatok itt.
Gyilkos. Persze a vámpír megölése után nem éreztem bűntudatot, önvédelem volt és egy helyes cselekedet, legalább nem fog másokat megtámadni és vérét se onthatja több embernek, ő... azonban ártatlan volt. Párszor találkoztunk már, kedvesnek tűnt és rendesnek, olyan embernek aki jót tesz szabadidejében és segít másoknak. Most pedig már nem tehet semmit, csak fekszik és a teste is egyre jobban kihűl.
Percek teltek el, akár már egy óra is és még mindig tanácstalanul állok mellette, talán azt kéne tennem mint a vámpírral, az ő testét és felgyújtani. Keze megmozdult... teszek egy lépést hátra. Vámpír vér lett volna a szervezetében? Talán éppen most miattam lett vámpír?! Simán megtörténhet, lehet valamelyik megcsapolta és a vérével gyógyította meg aztán pedig törölték az emlékeit, hemzsegnek a környéken a vámpírok, de most akkor mit tegyek vele? Nem kéne senkinek sem erre a sorsra jutnia... vagy egész eddig vámpír volt csak nem vettem észre? Megannyi kérdés és mindenre csak ő adhat választ. - Phasmatos Incendia. - jobb az óvatosság, teste körül tűzkör jelenik meg, nem közel hozzá hogy megégesse de ez megakadályozná, ha menekülni akarna vagy éppen megtámadni engem. Csak figyelem őt némán.

Napok teltek el mióta megkezdtem az egyetemet, de még mindig nem szoktam meg se a helyet, se pedig az egész helyzetet. Otthon teljesen más volt az egyetemen és annak örülök, hogy gyerekkorom óta mindkét nyelven beszélek, na pontosan emiatt nincs akcentusom és ezért nem szúrják ki, hogy nem innen származom. Szerintem sokkal nagyobb követelmények voltak a pszichológia szakon Franciaországban vagy csak szimplán most sokkal nagyobb figyelmet fordítok a tanulmányaimra, mint akkor ott. Erre nincs is jobb példa, mint hogy éppen a könyvtáros hölgy próbál kitessékelni, mert szeretne bezárni és hazamenni. Jól elment az idő és a kutatásommal is alig haladtam pedig nagyon szorít a határidő és nem akarok előrukkolni a gy...
Nem szerettem volna, ha a bácsikám értem jött volna és igazán a terhükre se akarok lenni, szerintem éppen elég hogy náluk lakok jelenleg, szóval én is próbálom kivenni a részem a tanulmányaimban és a pénz részéből is. Nekik ugyan nem mondta, hogy néha eljárok besegíteni az egyetem melletti kocsmába, de nem is igazán fontos, hiszen csak az asztalokat szedem le és mosogatok.
Gondolataimba merülve észre se vettem, hogy elém került valaki a semmiből és elfog egyfajta rossz érzés. - Szia cicuka, na merre van a gazdid? - néz színpadiasan körbe a srác és aztán közelebb lép felém, én pedig ezzel egyidőben teszek egy lépést hátra. Mindig is utáltam az ilyen megnyilvánulásokat és ezeket a lekezelő és nőalázó... nem is tudom, de sosem értettem hogy miért hiszik azt, hogy ez majd valakinek is imponálni fog. - Jól látom, akkor egyedül vagy. - csak sóhajtok egyet. Már éppen szóra nyitnám az ajkaimat, amikor a másodperc törtrésze alatt elkapta a torkomat és szorongatni kezdte.
Vámpír, érzem a mágiát áradni belőle, főleg mióta megérintett... - A helyedben átgondolnám, hogy mit teszek. - próbálom hangosan mondani a szavakat, de tisztában vagyok vele, hogy ha még suttogva is mondtam volna neki, akkor is megértette volna. A mosolya szélesebb lesz az arcán, érzem a belőle áradó magabiztosságot, bár elég gyorsan felváltja ezeket a félelem és a fájdalom, amikor elkezdem szívni belőle a mágiát. Egyszerűen csak szívhatnám addig, míg teljesen el nem aszalódik, de... talán pont itt az ideje, hogy valaki megmutassa neki. A kezét szeretné elhúzni, de csak megragadom és kéz kezemmel is szívni kezdem a mágiáját.
Elengedem a kezét még az utolsó előtti pillanatban, azonban nem hagyom, hogy messzire menjen vagy eltűnhessen, erőmmel eltöröm mindkét sípcsontját. - Sose érettem miért kell ennyire arrogánsnak és beképzeltnek lenni szimplán azért, mert vámpír vagy és férfi. - guggolok le mellé és úgy nézek a szemébe. - De megnyugtatlak többször nem esel olyan hibába, hogy valakit lebecsülsz. - lehunyom a szemem, kimondom az igét amivel kitöröm a nyakát. Már éppen felállnék, amikor mögöttem puffanást hallok, ismerős puffanást... Megfordulva egy másik férfitestet látok a földön heverni. Próbálok nyugodt maradni, de annyi mágiát szívhattam ki a vámpírból hogy az igézet túl erős lett és túl nagy hatótávban működött. Azonnal odasietek és mikor az ismerős arcot pillantok meg... - Baszki... - nem tudom, hogy hirtelen mit tegyek. Mostanában egyedül a tűz jelenléte nyugtat meg, kb senki sincs az utcán és elég eldugott helyen vagyunk. - Baszki... - visszafordulok a vámpír teste felé. - Phasmatos Incendia. - gyújtom meg a varázslattal, két oldalról a hajamba markolok, próbálom masszírozni a fejemet. Megint megöltem valakit... megint sikerült megölni egy ártatlan embert. Miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe keverednem?! Már majdnem megnyugodtam volna kicsit, de nem... csak fel-alá járkálok a teste mellett. Még csak a nevére sem emlékszem rendesen, azt hiszem Jason-nak hívták, még csak a neve se jut eszembe hirtelen. Mit tegyek? Gyújtsam fel őt is?! Mit fogok mondani a bácsikámnak?! - Baszki... - mintha katatoniás állapotba kerültem volna.