Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Fatality in uncontrolled powers
A csillár üvegszilánkjai ropognak talpam alatt, ahogy egyre hátrább lépek a tett helyszínétől. A nappali lámpái még mindig vadul villognak, majd egy hangos pukkanással robbannak darabjaira a bennük helyezkedő égők. Összerezzenek a hangok hallatán, s bár tudom jól, hogy az én művem volt, mégis rettegek a következő jelenettől. Mi történhet még azon kívül, hogy a szüleim most itt fekszenek előttem a kávézóasztal ripityára tört maradványain.
Én engedtem szabadjára ezt a hatalmat, mely most darabokra zúzta az elmúlt tizenkilenc év életeit. A szívemet a gyász és a bűntudat nyomta. A Hold fénye, mely annyiszor volt társam a varázslataimban, most csak a jelen sötétjét erősítették fel. Newell és Amelia már nem voltak többé. Fehér ábrázatuk és fakó, homályos tekintetükből egyértelművé vált az, amit már eddig is tudtam: meghaltak.
Szemeim sarkából látom a két másik fekvő testet, melyek korábban a falhoz csapódtak a mágia erejének köszönhetően. A falra aggatott családi képek és egyéb dekorációk most a testek körül feküdtek be- vagy darabokra tört maradványaikkal. Először a fiú felé fordulok. Lassan, reménykedve, hogy nem fog ugyanaz a látvány fogadni, mint a szülők felől. Fakó arc, mozdulatlan test... Vele is végeztem? Érzem, ahogy torkom összeszorul, arcom fájdalmasan összerándul és szemeimet elöntik a forró könnyek, melyek később arcomra zuhanva mossák le rólam a szobában felkavart por és kosz maradványait. Piszkos orcámat most csíkosra festik a sós könnyek, ahogy lassan csoszogva közelítem meg Darren-t a földön. Egy ideig csak figyelem a hátát, bizakodva, hogy meg fog moccanni. De nem történik semmi. Ő tovább fekszik, mozdulatlanul...
- Darren? - hangom remegését sem tudom kontrollban tartani, ahogy a fiú nevét ejtem ki. Várom, hogy ő is megszólaljon és feltápászkodjon a földről.
- Darren? - ismétlem meg újra. Biztos csak nem hallott először... Igaz? Igaz?!
Darren viszont nem mozdult, s meg sem szólal, csak a szüleimhez hasonló halálos csendbe burkolja magát. Nagyot nyelek, majd elhátrálva tőle ütközök neki a nappali kanapéjának. Tőle jobbra észreveszem Skyler-t is, főként azért, mert ő ténylegesen megmozdul. Szívemet elönti a remény sugara, s habár életem folyamán gyűlöltem őt, most mégis örültem, hogy ő nem halt meg. Ám minél nagyobb öröm lepett el, annál jobban tudtam, hogy mit kell tennem. Egyetlen mozdulat... Egyetlen gondolat... S emlékeidre fátylak borulnak, Skyler.
Rebellion in the shadows
Az iránytű ívelt barázdákkal teli dizájnján tapogattam ujjbegyeimet. Fel-felcsaptam az üveglappal díszített fedelet az irányjelző pálcikájának további méregetéséhez, de leginkább csak azért, mert a gondolataim egyre mélyebb árkot ástak maguknak, ahogy az Ötök Testvérisége elleni tervem kezdett kibontakozni. Tudtam, hogy sok idő lesz egy leigázó művelet, ám egyre türelmetlenebbé kezdtem válni. Dőlniük kellett, akárcsak egy dominó.
Lábaimat keresztbe teszem az erkély rácsos kerítésén, majd kényelmesen hátra dőlök a falnak. Nem félek attól, hogy lezuhannék és az agyam szétloccsanna Denver forgalmas utcáinak egyik járdaszegélyén. Néha el-eljátszok a gondolatával, hogy kedvem szerint lefordulok, csak hogy aztán egy levegővétellel visszalebegtessem magam az erkélyre. A halálközeli pillanatok mindig is megtörték a belső nyugalmamat, amit egyre nagyobb számba vettem az évek során. Tetszett az adrenalin, ami elönti a testemet, amikor egy hajszálnyira kerülök a halálhoz. Volt benne valami ominózus, intim, melyre eddig még nem találtam meg a magyarázatot. Mások vérét könnyen ontottam, de vajon a sajátomra is képes volnék-e, ha a helyzet úgy hozza?
Pillantásom ismét a mélységbe keveredik, közben az iránytűvel tovább játszadozok a kezemben. Fel-lecsukogatva a fedelét csattintgatom újra és újra, míg nem a monotonságát megtöri egy hang.
- Hosszú nap? - Kevin lép ki az erkélyre. Fejemet egy pillanatra fordítom csak felé a jelenléte elismerésének jeleként.
- A leghosszabb. - nevetek fel sanyarú képpel.
- Közel vagyunk hozzájuk. Érzem.- Skyler?- Ő csak egy bábu a tervemben. Neki hála az Ötök nem tudnak tovább megbújni a tömegben. - Ki a következő célpont?- Értesítsd Mack-et, hogy feladatom van a számára. Egy mihaszna kis vadászt szánok neki, de a halálával felforgathatjuk a hangyabojt. - lábaimat átlendítem a korláton, s visszaérkezek az erkély belső területéhez, Kevin mellé. Más terveim is kezdtek kibontakozni, ám az, hogy a csapatom tagjait áldozzam fel, még nem igazán akart kézen fekvő lenni. Ők voltak azok, akiket védelmeztem a vadászok ellen, így akármennyire is bele akartam keverni Natalie-t egy áldozati szerepre az Ötök általi jele miatt vagy Amber-t, aki amúgy is megjárta már a vadászok útját, inkább csak Mack-et kezdem el mozgósítani. A fiúban rengeteg harag bujkált, melyet igazán szerettem kibontakozni látni a vörösre festett művei mellett.
Kevin csak bólintott egyet. Ajkai megremegtek, mintha még akarna mondani valamit. Megadom neki a lehetőséget, hogy szavakba öntse vívó gondolatait, de ő továbbra is szeretettel öleli körbe magát a csenddel. Félmosolyba rándult ajkaimat összepréselem, s egy kellemes levegővétellel lépek el a férfi előtt hagyva neki, hogy gondolatai emészthessék fel. Szükségem volt rá. A tudására, a technikáira és a hűségére. Hiába törtük át annakidején a baráti kapcsolatunk falait egy vad, forró éjszakáért, mostanra már csak az üres szívek maradtak és a figyelmemet nem vakíthatták el a rózsaszín felhők. Kieran és Shaelyn helyettem is romantikába és vörös szívekbe burkolja az Ellenállást valahányszor együtt találom őket. Még nem tudom eldönteni miért bosszant ennyire a kapcsolatuk kibontakozása, de már többször felhívtam a figyelmüket arra, hogy ne merészeljék az Ellenállás kárára építeni ezt a nyáltengert. Mindenki kiveszi a részét a munkából, így elvárom mindegyikőjüktől, hogy ne hozzanak vereséget az asztalra.
Emily és Julie épp eleget dolgozik napi szinten azon, hogy a pénzügyi rendszerünk tisztán működhessen, ha esetleg Ricardo zsebei szűkölködnének. Másrészt jobb szeretem, ha a lányok dolgoznak a pénzbeli befolyásokon, mintsem a férfi, akinek a végén csak adósává válnék. Ez pontosan fordítva volt igaz: ők voltak az én adósaim, s hűségükért cserébe én elvarrom a bonyolult szálakat helyettük.
Future in despair
Akárcsak egy kártyavár, minden úgy hullott darabjaira előttem. Raziel kardja eltűnt, az Ötök megmenekültek, engem pedig ismét elárultak. Megszokhattam volna már, hogy a bizalom törékeny fogalom és nem osztogathatják úgy, mint a cukrot. Elvakított a diadal íze, ahogy egyre közelebb kerültem tervem megvalósításához. Győzedelmeskedni akartam és pontot tenni minden szenvedésünk végére. Túl közel voltam, s most ismét messzire lökött a sors maga, hogy móresre tanítson még egyszer, utoljára. Hisz' ha nem így lett volna, akkor a tervem sikeresen végződik és Darren sem lép elő a halál bugyraiból egy karcolás nélkül, hogy aztán kedve szerint vallhassa be szerelmét nekem. Azóta sem voltam képes megemészteni a hallottakat, s ahelyett, hogy szembenéztem volna a múlttal és feltéptem volna a sebeimet Darrenért, helyette ellöktem magamtól megint. Nem engedhettem magamnak a szerelmet, hiszen az elgyengített volna a céljaim elérésében. Darren épsége jobban számított, mint az, hogy belekeverjem az amúgy is káosszal és vérrel átitatott életembe. "Halottnak" kellett volna maradnia.
A démonok árulásával újabb fejezet nyílt ki előttem. A bizalmamat nem fektethettem akárkiébe, így még a csapatunk szűk köreiben is elővigyázatosabbá kezdtem válni. Távolságtartóbb, ridegebb, de továbbra is egyben tartottam és működőképessé varázsoltam az eltántorodott csapatot a három évvel ezelőtti jelenség miatt. Azóta az árnyak között mozogtam. Bárok és szórakozóhelyek befektetésébe öltem a szabadidőm nagy részét -amikor nem az Ötök ellen szövögettem terveimet-, majd a három év lefolyása alatt külön öt vendéglátói helyszínt tudhattam a kezeim alatt Denver városában. A bevételek és befolyás egyre inkább csak nőtt, mellette a csillapíthatatlan, éveken át építgetett haragom is. Csupán idő kérdése volt mikor robbantom a bombát.
Fõkarakter: Baek Da-Hye
Az álarc mögött: Lyndriana