"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A nyers hangnemére nagyot sóhajtok. Egyáltalán nem azt akartam, hogy ezt hozza ki belőle. A véleményem igenis változhat, mert mindent jóvá lehet tenni. Majdnem mindent. Electra, az Ötök vezetője halott: és őt már semmi sem hozza vissza. De minden más még alakítható. Viszont Astrid nem fog változni, ugye? Mintha a szavaival is ezt akarná sugallni nekem. Megrázom a fejem. - Nem, tényleg nem összehasonlítható, de mégis… a célunk ugyanaz, nem? A segítségnyújtás. Én így, te úgy… és nem biztos az sem, hogy én helyesen cselekszem – Bár nagyobb esélyem van rá, hogy én tényleg jót teszek, mint ő. Hiszen ő egyáltalán nem a jó oldalon áll, illetve… már magam sem tudom. Én csak nem akarok vérontást. Mi értelme annak, ha még többen halnak meg? Miért nem lehet békében élni? A szemeimet forgatom, mikor közli, célponttá válok azzal, hogy itt vagyok. - És? Netán aggódsz értem? – Kérdezek vissza kissé megemelt hangszínnel, amit aztán le is halkítok. – Nem valószínű, hogy bántanának vagy felhasználnának ellened, de ha mégis megtörténne, az sem érdekelne… igazából a magam baja lenne, mert olyanba ütöttem bele az orrom, ami nem az én dolgom. – Igen, az ő szemszögéből valahogy így nézhet ki a helyzet: nem kellene beleszólnom itt semmibe, de rég meguntam már, hogy csendben tűrjek és várjam, mikor robban ki egy háború, amiben akár én magam is meghalhatok. Nem tudom, jó dolog-e, hogy véletlenül hangosan kiejtem a szavakat, de már megtörtént, így visszaszívni nem tudom. A kérdésre csak halványan elmosolyodok, amolyan „bocsánatkérés” gyanánt, majd félre is nézek. A ridegségre a mosolyom eltűnik, így tekintetem újra őt keresi. - Ó, legalább nem szenvednék annyit… bárcsak megöltél volna aznap – Vetem oda neki, hátha kicsikarok belőle valami emberi reakciót. Egyszerűen nem értem, miért ennyire makacs. Nem tudom elérni őt, bármilyen erősen is próbálkozok, és ez fáj. Lassan már fizikailag is érzem a fájdalmat minden porcikámban, de főként a szívemben. Az, hogy mindezek után ajkaink először és talán utoljára simulnak össze, megdöbbent. Vágyom arra, hogy mindez ne csak pillanatnyi legyen, de tudom, hogy bolond vagyok, ha azt hiszem, egy csóktól bármi változhat. Szeretem ezt a lányt, még akkor is, ha nem szabad. Talán mindig is küzdeni fogok érte, akkor is, ha mindenki más már úgy fogja tudni: elengedtem őt. Egy részem mindig akarni fogja őt. Hagyom, hogy lefejtse magáról a kezemet és ezt jelnek is veszem. Sejtem, milyen választ fogok kapni és egyáltalán nem várom, hogy kiejtse a száján. A kérdésre azonban hirtelen nem tudok felelni. Mi változna? Őszintén? Azon túl, hogy vele lehetnék, semmi. Nem változtathatnám meg azt, ahogyan viselkedik másokkal és nem rángathatnám el készakarva az Ellenállástól. Heatherékkel sem szállhatnék szembe. Tényleg két tűz közé kerültem, helyesbítve mindig is itt álltam. - Nem vagyok annyira gyenge, mint gondolod, Astrid. De ha mégis meghalnék, mit számítana? Melletted vagy sem, bárhol érhet támadás. Amíg az Ellenállás és az Ötök testvérisége között fennáll ez az ellentét, bármikor bajba kerülhetek és bárki, aki az utcákon jár… ti… sodorjátok a leginkább veszélybe az embereket. Mintha szem elől tévesztenétek a célt… - Magyarázom, majd feszülten a hajamba túrok. – Azt hiszem, hiba volt idejönnöm. Nem fog semmi változni attól, hogy próbálok közelebb jutni hozzád… - A kétségbeesés kezd elragadni, és nem tudom, hirtelen miért. Talán a tehetetlenség miatt fokozódik bennem ez az érzés. Ellenállásba ütközök folyamatosan, amikor próbálnék egy lépést haladni előrefelé.
Can't let time keep passing me by Run down what I've always been chasing Black out every fear I've been facing
Darren Fray
A vérem különleges. Íze változó sós, édes, keserű, amely minden korttyal mesél. Az illatom egyedi, semmihez sem hasonlítható, ami minden lélegzetvétellel áthat.
If you need to run, always imply that you'll return
Az ember sosem marad ugyanaz. Az élet olyanná formálja, amilyennek a sorsát már az elején eltervezték. Minden meg van írva a Nagy Könyvben, még az is, hogy az én boldogságomra sosem kerülhet sor. Az én történetemet nem ötvözi szivárvány, mosoly és ragyogás. Az én pecsétemen a kárhozás és fájdalom íródott, hogy mások szabadságáért küzdjek, s elnyomjam az ellenük felkelő erőt a legborzasztóbb, legmocskosabb módszerekkel. Az Ötök Testvériségének buknia kell, s ezzel együtt az én emberségemnek is. Ha kíméletes maradnék, akkor mindenkit elmarnának mellőlem, aki valaha fontos volt. Akárcsak Darren, de őt akármennyire is próbálom kizárni az ajtómon túlra, ő mindig visszatalál, mint egy hűséges kiskutya. - Épp ezért sem reménykedek már abban, hogy valaha pozitív véleményt fogsz formálni rólam. - jegyzem meg nyersen, kicsit irritált hangnemmel, ami legfőképp a saját érzéseimmel való küzdelmet illetik, hiszen őrült volnék, ha valaha is azt hittem Darren nem ítél el majd a tetteim miatt. De minden egyes élet és minden egyes vércsepp elcsepegtetése után sem hátráltam meg. Nem érdekelt, hogy hány ember és hány vadász életét teszem tönkre. Nekem csak az számított, hogy én szabad legyek. - Mint én? Kétlem, hogy a kettőnk módszerei összehasonlíthatóak lennének, Darren. - kicsit cinikus maradok, de mégsem feszítem annyira a húrt, hogy végleg elvágjam a szavait és ellökjem magamtól. Jól esik, hogy beszélhetek vele, mégha nem is ez a legjobb módja annak, hogy megtárgyaljuk mivé nőttük ki magunkat az évek alatt. Azok az évek pedig egyáltalán nem futottak párhuzamba azoknak a kis gyenge lelkek sorsával, akiket most olyannyira hasonlítgatni próbál a mi helyzetünkhöz. Felsóhajtok. Fásultan, feszengve, mert tényleg nem tudom miféle szavakkal illessem most őt. Most, amikor szembesít azzal a kínkeserves ténnyel, hogy én már elfordultam tőle, megtagadtam a társaságát és eltűntem előle ismét. - Mert nem volt helyes, Darren. Mint ahogyan most sem. Hát nem érted? Azzal, hogy itt vagy, kettesben velem, csak célponttá teszed önmagadat is. Szerinted a vadászoknak számítana bármit is, hogy csak egy közönséges ember vagy? Ha hozzám tudnak csatolni, akkor mindig is veszélyben leszel. Én pedig….- nem volnék képes megvédeni téged mindentől. Főképp nem magamtól. Inkább magamba fojtom a szavakat. Már így is kimutattam felé a gyenge oldalamat. Talán most először igazán, hiszen a démonok árulása után végképp kisiklott az életem a pályájáról. - Miket beszélsz…? - kis szünettel szólalok csak meg, nagyon erősen takarva arcomon a döbbenetet. Mindenre számítottam, csak épp erre a vallomásra nem. Nem voltam olyan nagy álmodozó, hogy bele tudjam élni magam ilyesféle kellemes elképzelésekbe. Darren viszont most bőven tett róla, hogy úgy érezzem magam, mint egy ártatlan szűz lányka, aki köpni-nyelni nem tud a korábbi kijelentés miatt. Bár suttogja a szavakat, attól még hallom belső gondolatait kiszökni. Eltorzul az arcom, mielőtt ridegen közölném vele a tényeket. - Minden úgy történt, ahogyan annak történnie kellett. Nem tudtál volna változtatni azon, hogy elvesztem a kontrollt az erőm felett. Azon, hogy a vadászok leigázásába fogok, de még az sem biztos Darren, hogy te életben maradtál volna. Hiszen akkor sem…akkor sem lélegeztél már. - legalábbis én ezt hittem. Túlságosan féltem akkor, nem gondolkodtam tisztán, de az akkori hitem és szituáció miatt váltam azzá, aki vagyok. Akivé mindig is válnom kellett. Mert valakinek el kell játszania a rosszfiút, hogy a világ jobb legyen. - Nincs mit sajnálnod. Nem te formálod a világot. A világ formál téged. S ebben a világban, nem azt az életet írta, amit szeretnénk. - savanyú félmosoly szökik arcomra. Mulatságosnak tartom, hogy ilyen ostobaságokról beszélünk. A “mi lett volna ha” szituációk mindig csalódással töltöttek el, ezért is tanultam meg elfogadni a valóságot. De talán ebben a valóságban is még kaphatok egy keveset abból, amiért valóban vágyakozok. Egy egészen apró kóstoló, csak hogy megismerhessem annak az ízét, amelyre már sosem kerül sor a későbbiekben. Megcsókolom, de nem azért, hogy maradásra bírjam, hanem hogy végre el tudjam engedni. És ő is engem… Ám a terveim nem úgy sülnek el, ahogy kellett volna. Ő még inkább magához von, gátolva a mozgásomat, hogy megszakítsam a csókot. De nem is akarom olyan hamar megszakítani, amint a tudtomra adja saját ajkaival, hogy ennek most meg kell történnie és nem kell elkapkodnunk. Egyedül a józan eszem választ szét minket. Szótlanul nézek rá, hallgatom keserves, könyörgő szavait, de nem tudok mit felelni rájuk. Félrepillantok, kerülve a tekintetét, mert tudom, hogy a szemében lángoló kitartás sosem fog kialudni. Mély levegőt kell vennem, hogy lefejtsem kezeit a karjaimról, majd csak ezután vagyok képes felnézni rá ismét. - Mi változna, ha nem küldenélek el? Csak még nagyobb veszélybe kerülnél. Darren, gyenge vagy. Az én világomban a hozzád hasonlók sosem élik túl. Hát nem érted? Te nem élnéd túl… - magamban sem bíztam annyira, hogy képes legyek megóvni őt. Hiszen a terveim sokszor kockázatos áldozatokkal jártak. Ő pedig ember volt… Mégis miként tudott volna túlélni bármilyen csapást, ami szembe sétál vele? Nem mellesleg, ha velem mutatkozik bárhol, annak katasztrofális vége lehet. Nem voltam egy senki ebben a városban. Én voltam Astrid Fray.
Ép ésszel egyszerűen felfoghatatlan, mi lett Astridból. Az a lány, aki egykor volt, akiért bármit hajlandó lettem volna megtenni, akármiről is lett volna szó, most… nincs sehol. Tudom, valahol el is fogadtam már, hogy az a lány halott. De ez a lány is épp úgy vonz magához. Őrültség, ugye? Skye nem veregetne hátba, ha tudná, hogy még mindig az őrült nővére körül legyeskedem. Egek… - Tudod, mindenkit a tettei alapján ítélnek meg. Nehéz lenne hát nem véleményt formálnom rólad – Megvonom a vállam. Lehet, nem tetszik neki, hogy az arcába vágom a kemény valóságot, de ez van. Én is szenvedek ettől úgy, akárcsak ő. Csak másképp, azt hiszem. – Nem tudom, említettem-e már, de miután eltűntél annak idején… keresni kezdtelek. Mármint, ezt biztosan tudod. Motiváltál. Nem csak arra, hogy utánad kutassak, de találtam egy célt magamnak. Segítek másoknak épp úgy, mint te, Astrid. – Komolyan nézek rá, bár tudom, közel sem fogja értékelni vagy érdekelni, amit mondok, mesélek neki. – Sok ember, hozzám hasonlóan elveszített valakit… és én segítettem nekik, hogy újra egymásra találjanak. Tudod, mennyire szörnyű érzés volt eleinte, mikor végignéztem, hogy egy hozzám hasonló rátalál újra arra, akit szeret? Legyen az eltűnt testvér, vagy rég nem látott ismerős, barát… - Itt tartok egy kis szünetet. – Borzalmas volt, mert úgy éreztem, téged nem talállak meg soha. Aztán… mi lett? Rád leltem, de te látni sem akartál. – Sóhajtok. Feszült vagyok, tudom, nem kellene mindezt rázúdítanom, de nehéz és túl régóta tartom magamban mindezt. Ennyiben hagyom végül, de ha értékeli az őszinteségem vagy lesz hozzám egy jó szava is akár, még hajlandó vagyok beszélgetni erről. A remegése feltűnik, hiába tagadja. Csak felszusszanok és egy halvány mosolyt is megejtek. A vezetéknév kérdésre érdekes választ ad. Elgondolkozok rajta, leginkább azon, hogy arra emlékezteti, milyen szörnyűséget tett. - Hm. Tudod, ha minden úgy alakult volna, ahogy terveztem, ezt a nevet azért viselnéd, mert hozzám jöttél volna – Tényleg megőrültem, hogy ilyeneket mondok neki, még akkor is, ha a lelkem mélyéből fakadnak ezek a vallomások. Nem tudom, mit akarok elérni, hisz tudom, ő már messze jár. Mégis közelebb lépek hozzá, megérintem őt, eltűrve egy kósza tincset. - Miért nem voltam bátrabb annak idején? Ha nem várok Skyler tanácsaira, ha merek lépni időben, talán nem fordulnak rosszra a dolgok… - Suttogom, és most esik le, hogy ezt hangosan is kimondtam, pedig csak magamban terveztem kimondani. Megköszörülöm a torkom. Talán nem hallotta kristálytisztán, mit hadováltam itt össze. Látom a zavarát, azt is, hogy félrepillant, majd a szavai szíven ütnek. Másik világban? Ugyan már. - Nos, igen. Egy másik világban… vagy másik életben így történt volna. – Ha bátrabb vagyok. – Sajnálom, hogy nem voltam bátrabb – Elharapom a mondatot végül, mikor felém lép. Megérzem a két tenyerét az arcomon. Melegséggel tölt el, a szívem is hevesebben kezd verni. Van egy sejtésem, mire készül, de nem vagyok benne biztos, megteszi-e. Amikor lehunyja a szemeit, én is így teszek és ahogy megérzem az ajkait az enyémen, szívem nagyobbat dobban. Mióta várok én erre a csókra? Hány éve is…? Belegondolni sem akarok. Visszacsókolok, nem akarom, hogy elszakadjon tőlem. Átkarolom a derekát, közelebb vonva magamhoz gyengéden. Nem vagyok erőszakos, sőt, ha akar, el tud szakadni. Nem láncolhatok senkit magamhoz, ha nem akarja, igaz? Hagyom elszakadni az ajkaimtól. A csóktól megrészegülve nézek rá, szavai hidegzuhanyként hatnak. - Ne csináld ezt velem, Astrid… - Ezúttal én kezdek el remegni, de én nem tagadom le. Nem vagyok hajlandó ezt a macska-egér játékot tovább űzni. A két karjára csúsztatom a kezem, eltolom magamtól teljesen, hogy a szemébe nézhessek. Őszintén. – Nézd… egyszer már elküldtél, kibírom még egyszer, ha tudom, hogy valóban ezt akarod. Ha valóban ez tesz téged boldoggá… csak ki kell mondanod. – Nem akarom, hogy kimondja és nem is tudom, mihez kezdek, ha tényleg elküld ezek után.
Can't let time keep passing me by Run down what I've always been chasing Black out every fear I've been facing
Darren Fray
A vérem különleges. Íze változó sós, édes, keserű, amely minden korttyal mesél. Az illatom egyedi, semmihez sem hasonlítható, ami minden lélegzetvétellel áthat.
If you need to run, always imply that you'll return
Ahogy ott állok előtte, érzem, hogy a testem minden egyes izma feszült. A karjaimat keresztbe fonom a mellkasom előtt, mintha ezzel is távolságot akarnék tartani. A szemeim szinte szikráznak, de belül…belül teljesen más érzések kavarognak. - Ez a dolgom, Darren. - jegyzem meg. Én voltam az, akinek az árnyak között kellett megbújnia, ameddig a terve szövögetődhet a háttérben. Nem mutathattam az arcom nyílt terepen, sem akaszkodhattam össze külsősökkel, mert az mind a tervem kárára ment volna. De Darren most mégis itt volt. Megtalált, s ennél pocsékabb időben meg se jelenhetett volna. Miért nem tudom egyszerűen elküldeni? Miért nem tudom megtenni? - Szerencséd van, hogy én nem vagyok már ember. - billentem fejemet oldalra. Nem tetszenek a szavai, mert újra emlékeztet arra miféle szörnyeteg vagyok valójában. Egyik felem tagadná előtte és minden erejével azon volna, hogy eltűntesse ezeket a feltételezéseket, ám legbelül jól ismerem már magam… És semmi emberi nincs bennem, amihez neki ragaszkodnia kellene. - Nem kell, hogy bárki is higgyen nekem. Ne próbálj meg megítélni engem azért, amit tettem. Mindenki más húrokon táncolja az életét, ezt az utat én választottam, hogy nekem és sokan másoknak jobb legyen. Te ezt nem értheted meg… - kicsinyes mosoly húzódik ajkaimra, hiszen Darren sosem fogja megérteni milyen nehéz a mi világunkban élni. Nem fogadnak el, nem értékelnek és még el is akarnak nyomni. Az ilyen élet nem élet. Az, hogy Skyler valaha hitt bennem, de most már nem, egyáltalán nem lep meg és nem is ösztönöz arra, hogy az ellenkezőjéért küzdjek. Skyler csak egy bábu volt a sakktáblán, aki eleshetett egy nemes cél érdekében. Nem tetszik a mosolya. S az sem, hogy úgy olvas, mint egy nyitott könyvet, de nem hátrálok meg, a tekintetét továbbra is állom. - Miért is analizálsz? - nem fogadom el ezeket az aljas feltételezéseket, még ha igaza is volt. Mert miatta remegtem és gyűlöltem a testemet, amiért nem engedelmeskedik az elmémnek. Le akartam szállni erről a kusza érzelmi hullámvasútról és becsukni magam mögött az ajtót, hogy Darren többet ne léphessen át rajta. Ám minél tovább töltött időt velem ebben a hűtőkamrában, annál nehezebbé vált a menekülés elérése. Az embereimről nem óhajtok sokat mondani, hiszen mindegyikük értékes tagja a csapatomnak, ha bármi bajuk esik vagy információ szivárog ki róluk, azért én vagyok a felelős. Komolyan vettem a vezetői pozíciót, s talán pontosan ezért voltam olyan elővigyázatos, ha a tagokról volt szó. - Valami kellett, hogy emlékeztessem magam arra milyen szörnyűségeket tettem. A neved? Nem csak te vagy az egyetlen Fray ezen a világon… - próbálom terelni, hogy ő mégsem olyan különleges, de a gyermeteg válaszaim nevetségesen visszhangzanak a fejemben. Ciccegek egy sort, mert elbuktam ezt a csatát. Ő közelebb lép, én pedig vele egyenletes tempóban próbálok hátrálni tőle, de az arcomat és azt a hajtincset még így is eléri. Érzem, ahogy megfagy ereimben a vér, testem megfeszül, ahogy arcát fürkészve igyekszem kiolvasni lélektükreiből, hogy mégis miért viselkedik így. Érintése egyszerre ismerős és fájdalmas. Az ujjaim belemélyednek bőrömbe, mintha ezzel próbálnám kompenzálni a bennem kavargó gondolatokat. Nem tudom, hogy miért esik ilyen jól egy ilyen egyszerű gesztus. Talán csak azért, mert már rég nem éreztem ezt a fajta gyengédséget, de bensőmben tudtam, hogy mindez azért történik, mert róla volt szó… Az arcomra egy pillanatra kiül a zavarodottság, de gyorsan elrejtem és félrepillantok. Nem akarom, hogy tudja mennyire összezavar. Hogy még mindig milyen hatással van rám akármennyire is ellenkezek. - Talán egy másik világban ez működhetett volna… - szomorú mosolyt küldök felé és ismét hajlandó vagyok a szemeibe pillantani. - Talán egy másik világban nem születek ilyennek. Talán te is másként néznél rám akkor és más módon venném fel a neved. De ez a világ, nem az a világ. - a szívem gyorsabban ver és érzem, hogy a torkomban dobog. Ahogy felé lépek és két kezemet felemelem arcára, egy részem vágyik rá, hogy sose engedjem el, míg a másik részem tiltakozik, mert tudom, hogy azzal csak még több fájdalmat okoznék neki. Most mégis láthatja rajtam, hogy a tekintetem ellágyul, egy egészen röpke pillanatig mielőtt még lehunynám azokat és a tőlem telhető legnagyobb gyengédséggel érintsem meg arcát ajkaimmal, mintha attól félnék összetöröm ha hozzáérek. Egy apró csók, egy búcsú, melyek már régóta rügyeztek, ám sosem került sor rájuk. - Menned kell. - súgom fülébe, mialatt kezeim lassacskán csúsznak le arcáról.
Tudom, hogy legszívesebben elküldene, csupán azt nem értem, miért nem teszi ezúttal meg? Az apró szurkálódásoknak nincs hatása rám, nem érdekelnek. - Köszönöm szépen a gratulációt, bár egyszerűbb lenne, ha nem akarnál folyton felszívódni és láthatatlankodni – Megvonom a vállam. Nem, nem tartozik nekem beszámolóval, hogy hol jár és mit csinál, csupán Heather, Skye és az Ötök miatt érdekel. Astridról már lemondtam. Az eszemmel. A szívemmel még nem, de az hosszabb folyamat lesz. Ahogy tisztázza, hogy ezúttal semmi köze Skylerhez, valamiért hiszek neki. A továbbiak nem tetszenek, sőt mi több, dühítenek. - Ember nem tesz olyat, mint amit te tettél vele. Ő hitt benned akkor is, amikor nem tudta rólad, ki vagy és akkor is hitt benned, amikor tudta, ki vagy. Régen. Most már… biztos azt sem hinné el, ha valamit kérdeznél tőle – Sóhajtok. Nyugtatom magam, mert muszáj. Bosszant ez a lány, mindenféle módon, ahogy ember bosszanthat egy másikat. Jó és rossz értelemben egyaránt. Miért szeretem még mindig? Mit szeretek benne? Idealizálok valamit: hinni akarom, hogy legbelül még jó, de egy pillanatig sem bizonyítja ezt. Remeg, és tagadja. Egy kósza mosoly kúszik az ajkaimra és a szemeit kezdem fürkészni. - De igen. Remegsz. – Suttogom, nem hangoskodom, mintha titkot fedeztem volna fel. Ha miattam remeg, az én jelenlétem az oka, talán ez tényleg titoknak is mondható. Próbálom megérteni, miért álltak mellé ebben az őrületben. Kapok egyfajta választ és egy kis részem megérti: közös cél. Közös ellenség. - Hmm. Értem – Ezt ezúttal ennyiben is hagyom. Arra kellene rájönnöm még esetleg, kik az emberei, mert hát valljuk be, nem sokukkal találkoztam személyesen még. Meglepve nézek rá újfent. - Makacsság? Szerintem nem csak ez vonz minket egymáshoz. – Fürkészem. – A nevünk. Ugyanaz. Miért vetted fel az én vezetéknevemet, Astrid? – Érdeklődöm, halvány mosollyal az arcomon. Skyetól tudom, hogy újabban ezen a néven mutatkozott be neki. Érdekel, miért. Annyi más név van a világon, de ő az enyémet használja. Miért? Közelebb lépek hozzá. Nem akarom bántani, én nem, egyszerűen csak vonz magához és bármekkora őrültség, még mindig szeretem, annak ellenére, hogy miféle ember. Az arca felé nyúlok, hogy egy kósza tincset eltűrjek az arcáról.
Can't let time keep passing me by Run down what I've always been chasing Black out every fear I've been facing
Darren Fray
A vérem különleges. Íze változó sós, édes, keserű, amely minden korttyal mesél. Az illatom egyedi, semmihez sem hasonlítható, ami minden lélegzetvétellel áthat.
If you need to run, always imply that you'll return
Nem lepne meg az sem, ha ezúttal valami fájóbb, bántóbb szóval illetne, mintha valami meséből kiszakadt, érzéketlen lény lennék. Talán valamikor régen, amikor még fiatalok és naivak voltunk, hagyhattam volna, hogy a szívemhez férkőzzön. Ha tudtam volna akkor, hogy a szíve értem dobog és nem a húgomért… De azok a napok, hogy érte vágyakozzak és a szeretetéért, már elmúltak. Az életem épp oly komorrá és elviselhetetlenné vált, hogy számára nem tudtam biztonságos helyet szorítani. A szívem nem fagyos, csak óvatos. És igen, talán elérhetetlen is, de nem azért, mert nem akarok szeretni, hanem mert tudom, milyen árat kell fizetni érte. S ezt az árat még nem voltam hajlandó megfizetni. - Nos, ezúttal megtaláltál, gratulálok. - már-már mosoly szökik az arcomra és még két tenyeremet is összeütném, hogy kifejezve gratulációmat tapsoljak az arcába, de nem teszem. Annyira nem akarok szörnyeteg lenni, hogy minden apró dolgot az orra alá morzsoljak. De talán jobb volna, ha hagynám, hogy az ösztöneim vezéreljenek és minél messzebb taszítsam el őt. Miért jössz mindig vissza hozzám, Darren? A gondolataim… Olyanok, mint a tenger mélyén rejlő titkok: nem mindig láthatóak és nem mindig elérhetőek. Ahogyan most sem engedem magamnak meg azt a luxust, hogy az emlékekből fakadó szeretetem felébredjen előtte. Szavait csenddel nyugtázom, majd kihúzom hát magam előtte és teszek egy lépést hátra, amikor közelebb hajol, hogy a folytatást hallhassa: ám az elmarad. Nem téved… Tényleg pislákol még bennem egy apró tűz iránta, amit a legnagyobb figyelemmel rejtegetek és oltogatok, hátha egyszer megszabadulok ezektől a fojtogató érzésektől. - Nem én tettem, hogy elmenjen a városból. - mondom halkan, miközben a szemeibe pillantok. - És nem én zúztam szét a világát. Az embereknek vannak saját döntéseik és néha ezek a döntések fájdalmat okoznak másoknak. Talán beleszálltam a fejébe, de ő jutott el odáig, hogy csatlakozzon az Ötök-höz. Hatalmas hiba volt. - félmosoly ül ki arcomra, mint aki kellemeset szórakozik azon, hogy bár Skyler mágiára tett szert, most mégis kitagadták. Neki sosem lett volna szabad felfedeznie ezeket az erőket. Amikor Darren a remegő kezemre pillant, csak egy pillanatra engedem meg magamnak, hogy érezzem a gyengeséget. Aztán ismét összeszedem magam és immáron összefont karokkal sújtom őt egy szikrázó pillantással. - Nem remegek. - tagadom a nyilvánvalót és nagyon remélem, hogy nem fog tovább érdeklődni eziránt. - Igazad van. Nem fogok mindent elmondani. Még a végén leadnád a drótot nekik. - mindig is tudtam, hogy Darrennek a helyén volt a szíve és a maga igazságosztós szerepét is szívesen magára öltötte. De tudta, hogy milyen mocskos és sötét ügyekbe mártottam bele a kezemet nap, mint nap. Kiadni neki a terveim részleteit talán még balul is sülhet el. - Az embereim? - ismétlem meg a kérdését, majd elmosolyodok. - Az embereim hűségesek, de nem azért mert én vagyok a vezetőjük. Hanem mert hisznek abban, amit csinálunk. Ez az, ami igazán számít. A szabadságunk. - Darrennek talán sosem fogom elmondani, hogy mennyire féltem őt. Hogy mennyire szeretném, ha távol maradna ettől a sötét világtól, amit én választottam. De tudom, hogy ő is harcos és hogy nem fogja hagyni, hogy bármi is eltántorítsa attól, amit el akar érni. - Tudod… Sokat gondolkoztam ezen és talán most rájöttem. - magamban kellemeseket mosolygok, ahogy végigpillantok a magabiztos tartásán és kitartó tekintetével találkozik sajátom is. - Talán ez az, ami a legjobban vonz minket egymáshoz - a közös makacsságunk és eltökéltségünk. - de most nem állhatok meg, hogy elgondolkodjak az érzéseimen újra. Túl sok a tét és túl sok az, ami veszélyben van. Már elindítottam egy csatát, de a háború még nem ért véget.
Jégkirálynő. Ez a szó az, ami eszembe jut Astridról – talán régen is ennyire jeges volt, na és persze elérhetetlen. De akkor úgy éreztem, fel tudom olvasztani a fagyos szívét és elérhetem a lelkét. Most azonban nem gondolok ilyesmit. Eléggé világosan a tudtomra adta legutóbb, hogy bár ő is érzett valamit irántam, nem kér belőlem sem akkor, sem most, sem a jövőben. Csak én vagyok akkora barom, hogy a szívem érte dobog. - Lehet nem minden igaz, de ebben pont igen – Jegyzem meg egy rövid nevetés kíséretében. Nem tud rólam sok mindent Astrid; lehet, tudja, hogy eltűnt személyek után nyomozok, de azt talán nem, hogy nekem is vannak már kapcsolataim. Nem egy emberre számíthatok. - A gondolataid? Igen? – Közelebb hajolok hozzá, hátha folytatja, de végül ellenkezést kapok. – Nem hiszem, hogy tévedek. De legyen igazad. Nem vitatkozni jöttem – Megadón sóhajtok. Aztán kérdezgetni kezdem, mert valójában tudni akarom, mit szándékozik tenni mostanság. Túl nagy a csend körülötte. - Legutóbb jól elintézted, hogy mindenki bizalmát elveszítse. Gondoltam, most is a te kezed van benne, hogy elment a városból. – Szúrós tekintetet vetek rá. – Ameddig nem zúztad szét a világát, azt sem tudtam, hogy ő is a városban van – Elharapom a mondatot. Nem akarom Skyeal traktálni, de egy biztos, hogy mindkettejüket azon az ominózus napon láttam utoljára, több évvel ezelőtt… úgy tértem magamhoz, hogy sem Astrid, sem Skye nem volt mellettem. Aztán Denverben minden szál újra összeért. Rátaláltam Astridra, akiről kiderült, hogy pont Skylert és az Ötök Testvériségét akarja megsemmisíteni jóformán. Egek. Nem tudom, hogy juthattunk mégis idáig…? - Elsőként azt, miért remegsz – Pillantok a kezére a teste mellett, majd vissza az arcára. Az én figyelmemet aligha tudja bármi elterelni. – Azután pedig azt, hogy mondd el, mit tervezel. Bár van egy olyan sejtésem, hogy a nyitottságod ellenére sem fogsz beavatni semmibe – Tekintettel arra, hogy az Ötök mellett állok, miért is mesélné el, mit akar ellenük? De azért egy próbát megér, hogy megakadályozhassak egy újabb csatát, vagy épp háborút. – Az embereid hűségesek hozzád? – Érdeklődöm.
Can't let time keep passing me by Run down what I've always been chasing Black out every fear I've been facing
Darren Fray
A vérem különleges. Íze változó sós, édes, keserű, amely minden korttyal mesél. Az illatom egyedi, semmihez sem hasonlítható, ami minden lélegzetvétellel áthat.
If you need to run, always imply that you'll return
Nem kellene itt lennie, ám ő volt olyan makacs, hogy tovább keressen azóta is. Az arca ismerős érzelmeket mutat az évekkel ezelőtti találkánkhoz mérten, amikor meghívás nélkül állítottam be otthonába. Arcom összerezdül, amikor emlékeinek halovány képei ismét felvillannak szemeim előtt. A felismerés és csalódás még mindig kéz a kézben járnak azóta a pillanat óta. - Darren… - hangom halk és óvatos, mintha a neve kimondása önmagában is varázslat lenne. Mégis dühös vagyok rá, amiért itt van. Nem vártam, hogy itt találkozunk és még kevésbé, hogy a múlt újra ilyen formában kísért meg. A szemeiben látom a kérdéseket, a kételyeket és a meglepetést, ami talán egy kis örömmel keveredik. Talán ő még mindig…? Nem, nem, az teljesen kizárt. El is oszlatom az ostoba gondolatokat fejem felől, mielőtt még ismét magával ragadnának azok a mocskosan gyenge érzelmek, amiket olyannyira el akartam dobni magamtól. - A madarak sok mindent csiripelnek és nem minden igaz. - sóhajtok fel már-már gondterhelt mélységgel. Hát persze, miből is gondolhattam volna, hogy sose talál rám. Hiába bújok meg a bárok villogó fényei elől, valahogy mindig előtérbe kerülök, s Darren nagyon jól értett ahhoz miként találjon meg. - A gondolataim…- megszakítom a mondatot, mert tudom, hogy a szívem már rég nem az enyém. Igaza van, nem közömbös a számomra. Még mindig foglalkoztat miként néz rám, miket gondol rólam. - Tévedsz, Darren. - a szavaimban hideg szél lengedez, s habár roppant erősen próbálom adni a gonoszt, valamiért mégse megy tökéletesen. A kezeim remegnek a testem mellett és egyáltalán nem azért, mert a söröskamra olyan fagyos volna. Sokkal inkább azért, mert félek, hogy megint bántani fogom őt vagy leengedem a falaimat előtte. Féltem visszaengedni az életembe, főként azok után, hogy mennyi vér tapadt már a kezeimre. Nem volt helyes az életemben maradnia. Ennél ő jobbat érdemelt. - A terveim? Azok változnak, fejlődnek, akárcsak én. - nem adok neki semmi konkrétumot. Az Ötök Testvérisége még mindig célkeresztben van, de most okosabban és óvatosabban fogok lépni. - Skyler… - a húgom neve egy pillanatra meglepetéssel fogad, majd csak egy félmosoly ül ki arcomra. Három éve nem is gondoltam rá, mert tudtam, hogy a feladatai beteljesítése után már nem lesz szükségem rá. - Skyler mindig is szabad szellem volt, mit tudhatnék róla? - fonom össze karjaimat magam előtt. Kissé sértőnek érzem, hogy a húgomról kérdez, annak ellenére hogy én itt állok előtte. Most is csak a figyelmét akarom, de próbálom leszoktatni magam ezekről a csúf érzésekről. - Mit szeretnél tőlem, Darren? Ha szükséged van valamire vagy csak tudni akarod a terveimet, most kérdezd meg. Beszéljünk róla. - a szavaimban a nyitottság és az együttműködés lehetősége cseng. Talán még egyszer és utoljára lebonthatom előtte a távolságtartó viselkedést, ha már ilyen messzire jött el.
Amikor az informátorom azt mondta, látta Astridot, megkönnyebbültem. A 3 évvel ezelőtti homály, a háború ténye, és az emlékek elvesztése aggodalmat szült bennem. Már-már azt hittem, Astrid is odaveszett, hisz nem tudtam róla semmit. Idővel persze változott a véleményem és elhitetettem magammal, hogy él, jól van, csak épp engem kerül el. Talán így is volt, talán nem… Ahogy megragadja a karomat egy kéz, meglepve kapom oda a tekintetem, majd a kéz tulajdonosára, miközben utána botorkálok. - Astrid… - Hát tényleg él. És miért vagyok ettől a ténytől boldog? Egy kicsit legalábbis az vagyok. A szavai keménysége és fagyos tekintete mondanám, hogy a szívembe mar, de nem. Megszoktam már tőle mindezt. A karomra csúsztatom a kezem, oda, ahol az imént még ő fogott engem. – Hogy mit? Téged. Azt csiripelték a madarak, hogy újabban bárokban bukkansz fel. Jöttem, hogy a saját szememmel lássalak, ismét évek múltán – Keserűen felnevetek, de aztán hagyom, hogy átvegye a szót. Nem értem. - Elterelném a figyelmed? Ha képes vagy elterelni a gondolataid, akkor nem lehetek közömbös a számodra. De szólj, ha tévednék – Magyarázom, de nem fűzök hozzá nagy reményeket: már nem hiszem, hogy az érzéseim viszonzásra lelnek. – Mondd, miben mesterkedsz ezúttal? Remélem, a régi tervedről, hogy tönkretedd az Ötök Testvériségét, végre letettél. Apropó, a húgodról tudsz valamit? – Térek át egy problémásabb témára. Skye lelépett a városból. Jól emlékszem arra az estére, mikor megjelent nálam és elmondta, hogy elmegy. Nem mondta, mikor jön vissza, azt sem, miért megy egyáltalán el. Pusztán azzal voltam tisztában, hogy a Testvériség bizalma megrendült benne Astrid jóvoltából. A lányt figyelve próbálok rájönni, mi járhat valójában a fejében, de a hidegségen túl nem árad belőle semmi. Fáj, hogy félreismertem őt.
Can't let time keep passing me by Run down what I've always been chasing Black out every fear I've been facing
Darren Fray
A vérem különleges. Íze változó sós, édes, keserű, amely minden korttyal mesél. Az illatom egyedi, semmihez sem hasonlítható, ami minden lélegzetvétellel áthat.
If you need to run, always imply that you'll return
A város szívében, ahol az éjszaka sosem ér véget és a sötétség mindig rejt valami titkot, ott állok én, Astrid Fray, az ellenállás vezetője. Denver utcái az én birodalmam, ahol az én szavam a törvény és ahol a mágiával bírókért és természetfeletti lényekért folytatott harc sosem áll meg. Az Ötök Testvérisége mindenhol ott van, árnyként lesve minden lépésünket, de nem hagyom, hogy elnyomjanak minket. A háború óta sokkal jobban kellett figyelnem arra, ami a sajátom volt. Az Ellenállás tagjainak meg kellett bújnia az árnyak sötétjében, addig, ameddig a titkokban kibontakozó tervem nem vált biztossá. Bárok és szórakozóhelyek az én szemem és fülem a városban. Minden sarkon egy-egy hely, ahol az információk olyan gyorsan folynak, mint az italok. Én pedig, mint a sötét sarokban ülő, komor alak, figyelem az embereket, a beszélgetéseket és elemzem a működést. A poharak csengése, a nevetés, a titkok suttogása - mindez az én hálózatom része. A bárokban lassan növelem a befolysáomat és minden egyes ital, minden egyes találkozó egy újabb lépés a hatalom felé. A városban zajló minden apró esemény, minden suttogás, minden szövetség és árulás az én kezemben van. Az Ötök Testvérisége ellen szőtt terveimhez kulcsfontosságú volt az információgyűjtés. A kezeim pedig egyre több helyre nyúltak el, s már csak idő kérdése volt mikor mozgósíthatjuk erőinket a városban. Mert nem fogom feladni egy kudarc után. A démonok árulása után sokkal elővigyázatosabbá váltam és sokkal eltökéltebb. Az a jelenség megmutatta nekem mennyire törékeny is lehet a bizalom. Épp ezért sosem fogok megbízni senkiben és semmiben. Komor arccal ülök a bár egyik sarkában és bíráló tekintettel figyelem a hely működését. A pincérek mozgása, a vendégek reakciói, a zene ritmusa - minden információ, amit felhasználhatok. Az én terveim többek, mint egyszerű bosszú vagy hatalomvágy. Az én célom a szabadság, a természetfeletti jogaiért folytatott harc. Senki sem tudhatja milyen erővel számolhatnak. Én vagyok az, aki a sötétből irányít, aki a láthatatlan szálakat húzza és aki végül megszabadítja a város a félelemtől. S amíg a terveim szövődnek, a bárokban növelem hatalmamat a város felett. Egyre közelebb kerülök a célomhoz: hogy a természetfelettiek szabadon élhessenek Denver utcáin, félelem nélkül. Arcomat megtámasztom tenyeremmel a pulton, ahogy tovább lesem a bárnál forduló vendégek és alkalmazottak mozgását. Egyetlen kívülállón múlik az egész, hogy felálljak a helyemről. Tekintetemet és fejemet is felemelem, ahogy megpillantom a bejáratnál toporogni azt a személyt, akiért nem csak gyilkolni volnék képes, de még a saját imidzsemet is elrontom a szemében csak azért, hogy megóvjam a világtól és magamtól. Nyelek egyet, mialatt arcom sötét barázdákba mélyed és nagyon erősen próbálom magamba fojtani a felettem felülkerekedő érzéseket. Végül mégis győznek. Felpattanok a helyemről és ahelyett, hogy elmenekülnék a szemei elől, inkább felé sietek. Megragadva karját kezdem el magammal vonszolni a hátsó sörös hűtőkamra irányába, ahol a lámpákat felkapcsolva tuszkolom be a fagyos szobába. - Mit keresel itt?! - lépek felé egyet számonkérő hangot hallatva. Dühös vagyok, hiszen ő az utolsó személy, akit ebben a kritikus időszakban látni akarok. A városban zajló hatalmi harcok közepette nincs hely a múlt árnyékainak. - Nem lehetsz itt, Darren. Most nem. - hideg és szigorú hangnemem továbbra is a levegőben cseng. - Nem terelheted el a figyelmem… Miért csinálod ezt? - a szavak kemények és határozottak, miközben próbálom fenntartani a vezetői tekintélyemet és elnyomni a három évvel ezelőtti találkozónk szívfacsaró emlékeit. A jelenléte zavarba hoz, de tudom, hogy most nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. A küldetésem az első… Még a szív fájdalma felett is.
El kellett volna teljesen engednem: már semmi sem kötött hozzá és jól tudtam, a falait nem törhetem át. Eldobott magától, talán még bántott is volna, ha odáig fajul a helyzet. De mindig, mikor végre elfelejtettem volna őt… felbukkant. Nem fizikálisan, hanem egy dalban, egy pillanatban, egy illatban; most legutóbb pedig kaptam egy fülest. Látták. Méghozzá egy közeli bárban. Nem szórakozni ment oda, sokkal inkább úgy tűnt, hogy a hely vezetője. Meglepett volna, ha mindez valóban így van, de a saját szememmel akartam látni, mi lett vele ennyi év után. Újabb évek teltek el, igen; és megint nem tudtam róla jóformán semmit. Ez gyanúsabb volt azok után, hogy tudtam, az Ötök Testvérisége ellen mesterkedik. Túl nagy volt a csend körülötte és kissé olyan érzésem volt, ez pusztán a vihar előtti időszak. Idő kérdése volt, mikor robban. Erőt vettem hát magamon, aztán elérve a szóban forgó bárt, megtorpantam. Nem akartam rögtön bemenni, de kint sem terveztem sokáig ácsorogni. Egy biztos volt, egyszerre éreztem magamat idiótán és egyszerre akartam utánajárni ennek az egésznek. Astrid vajon tényleg képtelen a jó útra térni? Ezen morfondírozva pillantottam a bejáratra. Aztán ahogy elhaladt mellettem egy fickó, majdnem fellökött. Mordultam. - Hé, nézz már az orrod elé! – A fickó visszafordult és villant a tekintete, így nyeltem egy nagyot, de álltam a tekintetét. Visszalépett felém, de egy lány végül belekarolt. - Gyere már! – Nevetett, és maga után vonszolta a fickót. - Oké, nem hinném, hogy a legjobb környékre keveredtél, Darren… de már nincs mit tenni, gyerünk – Motyogtam magamnak, és ezután indultam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset és beléptem, majd igyekeztem a leghamarabb felmérni a terepet; a tekintetem végül a pult környékén állapodott meg, Astridot keresve. Beljebb is léptem, nem akartam útban lenni már senkinek. Talán mégsem volt jó az informátorom, és nincs is itt?
Can't let time keep passing me by Run down what I've always been chasing Black out every fear I've been facing
Darren Fray
A vérem különleges. Íze változó sós, édes, keserű, amely minden korttyal mesél. Az illatom egyedi, semmihez sem hasonlítható, ami minden lélegzetvétellel áthat.
A vérem különleges. Íze változó sós, édes, keserű, amely minden korttyal mesél. Az illatom egyedi, semmihez sem hasonlítható, ami minden lélegzetvétellel áthat.