Az utolsó sikoly volt a legvérfagyasztóbb hang, amit valaha is hallottam és sosem fogom tudni elfelejteni. Mintha a tekintete követne, miközben élettelen teste tompa puffanással éri el a földet, vére csak szétterül a hideg padlón. Minden porcikám reszket, félelem járja át az ereimet és szétterjed bennem, nem ereszt, mintha a torkomat szorongatná egyre erőteljesebben. Nem merek felpillantani, csak nézem ahogyan a vér teljesen szétterül a padlón és lassan de biztosan elér a kezemhez. Sírni szeretnék, érzem ahogy mardosnak a könnyek, de testem egyszerűen nem képes lépést tartani az érzéseimmel, sokkot kaptam, ledermedtem és félő így is maradok.
- Ostoba gyermek! - hangja olyan távolínak tűnik, mérges, erőteljes és durva… mintha üvegszilánkok haladnának keresztül hallójárataimon. - Hálátlan vagy! Mindent érted és az anyádért teszek! Ők mind maguk vállalták ezt, mert te elragadtad tőlünk! - teher, melyet örökké cipelni fogok mindig csak előkerül tőle valahogyan... nem én kértem, hogy megfoganjak, hogy megszüljön és sosem szerettem volna, hogy ő pont ebbe haljon bele. Apám örök megvető és gyűlöletittas tekintete emlékeztető volt, mintha a múlt kísétetei sose tünhetnének el, mintha nem lenne többé holnap csak megrekedt abban a pillanatban. Eleinte azzal nyugtattam magam, hogy megtörte a gyász és felemésztették a démonjai, de valójában egy szörnyeteg…  
Villámcsapásként ért el a felismerés, hogy apám nem gyülekezetet, hanem szektát alapított és talán évek óta forrt benne ez a sötét terv, ami egészen a mai napig titok maradt előttem és tán a tizenkét halott boszorkány és boszorkánymester előtt, akik most élettelenül hevertek a padlón. A tette nem csak az ő életét és érzéseit befolyásolta, hanem az enyémet is… Furcsa és kellemetlen érzés fog el, érzem a mágiát… sötét, fullasztó és tömény. Olvastam róla a tiltott könyvekben, nem véletlen a tizenkét áldozat.
Sokan hitték a kinyilvánítással annyi erőre tehetnek szert, hogy a természet szabályait áthágva képesek lesznek feltámasztani a holtakat és nem is kell foglalkozniuk a természet egyensúlyával. Nem vagyok bolond én sem, mindennek ára van ha nem is életében, de a révésznek majd elszámolással fog tartozni utána.
- Megkíméltem az életed Agatha kedvéért, hogy láthasson mikor visszatér közénk! - habzik a szája úgy üvöltözik, sosem láttam még ilyennek őt, talán most engedi felszínre törni az évek óta lenyomott és kordában tartott gyűlöletet, megvetést. Mélyen belül mindig is tudtam, hogy hogyan vélekedik rólam, megvetett az első pillanattól kezdve, gyűlölt és utált. Én naivan pedig sokáig abban reménykedtem változni fog ez az egész, megváltozik értem és jó apám lesz. - Szólalj meg vagy követed őket! - figyelmeztetés… legalábbis az ember ezt gondolná, bár mindketten tudjuk hogy a végén hogyan kéne végeznem szerinte.
Veszek egy mély lélegzetet, testem talán magától és önkényesen kezd el reagálni a veszélyre, érzem ahogyan felszívom a sötét és hideg mágiát, ahogyan kezd feltölteni. Sose szerettem volna hogy bármilyen formában is közöm legyen ilyesfajta erőkhöz, megijeszt, mintha a szipolyozás következtében valami megváltozott volna bennem… Lehet az évek során védekezésként én is elnyomtam az érzéseimet, próbáltam eltüntetni a neheztelést, a haragot és a csalódottságot, most ezek az érzések keveredtek össze bennem és átalakultak, mintha most érték el volna a végső állapotot… gyűlölöm őt, mint ahogy ő is engem.
Lassan erőt vettem magamon, mintha a másodpercek lassan és lomhán telnének míg végre talpra tudtam állni, pontosan a szemeibe néztem pedig évekkel ezelőtt felhagytam ezzel. Láttam a meglepődés és az értetlenség egyvelegét az arcára kiülni, nem is igazán vett rólam tudomást az évek alatt, így azt sem tudhatta, hogy másfajta boszorkány vagyok, mint ő. Felemeltem a kezemet, mintha valami átvette volna felettem az irányítást, magától jött az igézet a számra. - Phasmatos Motus Robix. - félelem, félelem csillant a szemében mielőtt hihetetlen erővel és gyorsasággal csapódott a falba. Reccsenés… visszhangzik a fejemben, nem tudom eldönteni hogy a gerince vagy a koponyája tört el. Mégis megnyugtat… Figyelemmel kísérem végig míg teste hangos puffanással csapódik a padlóba és vér szökik fel a szájából.
- Kérlek. - oldalra billentem a fejem. Már éppen szóra nyitnám az ajkam, de nem tudom mit mondhatnék neki… csak el akarom felejteni ezt a napot… elfelejteni, hogy mit tett és még csak bele se akarok gondolni, hogy hogyan fogom ezt az egészet majd feldolgozni. Már semmi sem lesz olyan mint régen és én sem leszek már soha… az a lány, akinek nem kellett végignéznie tizenkét olyan ember halálát, akit csecsemőkora óta ismert.
Hátat fordítok neki, könnyek szöknek a szemembe és lassan kezdenek el legördülni az arcomon, némán sírok, ahogyan mindig is tettem. Valamiért nem jutnak el a halk szavai hozzám, pedig tudom hogy most is éppen hozzám beszél. Letörlöm a könnyeimet… - Phasmatos Incendia. - látom, ahogy a lángok felcsapnak körülöttem és lassan szétterjed a régi malomban. A lángok nem fogják eltüntetni az emlékeket, nem teszik semmissé a tettemet és az lévő emberek halálát, hát mégis valamennyire apám lánya lehetek… én is gyilkos vagyok.


A szemeim csak kipattantak, hátam teljesen elázott a verejtéktől, kapkodom a levegőt mintha percekig nem is jutottam volna oxigénhez. Rémálom. Hónapok óta gyötör, hónapok óta minden este átélem ugyanazt az estét és akár egy mókuskerékből, úgy ebből sincs kiszállás. Az órára pillantok, hajnali kettőt mutat. Lassan kiszállok az ágyból és erkély felé veszem az irányt, megfogom az erkélyajtó kilincsét, szükségem van a friss levegőre.
A halk kopogás irányába fordítom a fejemet, gondolom a bácsikám az és ezek szerint megint sikítottam álmomban... Mindig csak kopogott, de egyszer sem szólalt meg, mintha nem is szeretne velem beszélni a történtek óta. Franciaországból egészen idáig kellett költöznöm, mert ő volt az egyetlen élő rokonom, régi rózsás kapcsolatunkat beárnyékolja a tettem és szerintem valahol úgy gondolja, hogy másképp is meg lehetett volna oldani a helyzetet. Vagy csak én gondolom megint túl az egészet?
Már éppen készültem kilépni az erkélyre, mikor megszólal az ajtó túlfeléről. - Holnap lesz az első napod, minden rendben lesz? - nem tudom hirtelen hova tenni a kérdést és az érdeklődést sem. Nem hibáztatom őt azért, mert nem tudja hogy hogyan kezelje ezt a helyzetet, de talán ha csak csendben elélnénk egymás mellett akkor minden sokkal könnyebb lenne. Emlékszem mennyit jött látogatóba mikor még kicsi voltam és mindig azt mondta, hogy úgy nézek ki mint anyám. Úgy érzem már rendben semmi sem lesz sosem... Hogyan is lehetne bármi rendben? Megöltem valakit... megöltem a saját apámat, mert nem hagyott más lehetőséget nekem.
Fojtogató érzés fog el, akárhányszor felelevenítem a történteket vagy jön ez a rémálom elkap ez az érzés és csak kint az erkélyen tudok kicsit fellélegezni. Nem szeretnék vele beszélni most, egyáltalán nem szeretnék senkivel sem beszélni, fáradt vagyok, hónapok óta nem tudtam rendesen aludni és kísért a múlt is mindez mellé. - Nem haragszom... nem ítéllek el, tudom hogy csak azt tetted, ami ahhoz kellett, hogy... rendben legyél. - nem ezekre a szavakra számítottam, egyáltalán nem is vártam tőle semmit, azt hittem csak elmegy a szobámtól és ennyiben hagyja.
Mindig is némán sírtam, nem szerettem volna sosem másokra erőltetni az érzéseimet vagy hogy velem foglalkozzanak, mindenkinek megvolt a maga baja. Vártam míg távolodó lépteinek hangja meg nem ütötte a fülemet és csak akkor mozdultam meg ismét, mikor már semmit sem hallottam a folyosó felől.
Valahol megkönnyebbültem, segítettek a szavai. Becsuktam az erkély ajtaját, visszasétáltam az ágyhoz, befeküdtem, átöleltem a párnámat és kiengedtem a könnyeimet, engedtem hogy legördüljenek az arcomon, hetek óta visszatört könnyeim most úgy látszik nem akarnak elapadni... egészen addig sírtam, míg végül elnyomott az álom.


Nem éreztem még magam készen erre, talán jobb lett volna otthon maradni még pár napot a szobámban, de sajnos nem tehettem meg. Nagyon sokan vannak, mindenki olyan vidámnak tűnik és élettel telinek, mintha még sose követtek volna el életük során semmi olyat, amit megbántak volna. Egyre erősebben markolom a mappát és eddig még csak észre se vettem, ha még erősebben szorongatnám félő, hogy megvágja a kezemet az erős műanyag. Csak pár órát kell itt lennem, meglesz hamar.
- Ne haragudj, megtudnád mondani nekem, hogy merre van a dékán irodája? - érzékeltem, hogy valaki körülöttem van, de nem gondoltam volna, hogy le is szólítanak majd és pláne az első napon egy ilyen kérdéssel.
Az idegen felé fordultam és hirtelen sokkal magasabbra kellett pillantanom, mint gondoltam volna. Egy magas, izmos férfi állt előttem, természetesen a hangjából már következtettem rá, hogy nem kisfiú az, aki leszólított engem.
- Őszintén magam sem tudom, hogy pontosan merre lehet, de én is oda tartok. - mondom neki kissé kifejezéstelen arccal és mivel pont ő áll a napnak háttal, ezért csak hunyorítva tudok rápillantani.
- A nevem Jameson. - nyújtja a kezét felém a bemutatkozás mellé... ezek szerint akkor még társaságom is lesz, míg ki nem derítem hogy merre is van a dékán irodája.