- Jamie, összepakoltál mindent? - simított végig anyám az arcomon, ahogy odalépett hozzám kissé szomorkás tekintettel.
Ő és apám is próbáltak úgy tenni, mintha nem lennének szomorúak amiért el kell hagynunk a házunkat, az országunkat, de én nem tudtam nem észrevenni az apró jeleket. Anyám már előző este végigjárta az egész házat, mind a két emeletet, és végigsimított a falakon, bepillantott a szobákba, mintha elbúcsúzna a háztól. Tudtam, hogy látja maga előtt az emlékeket, mindazt, amit itt átéltünk, amik egy családdá formáltak minket. Könnyes volt a szeme, de amint odaléptem hozzá és a karjára tettem a kezemet, gyorsan kipislogta a könnyeit és mosolyogva nézett rám.
- Minden rendben lesz, fiam! Ez egy új kezdet a családunk számára, egy kaland. - Azzal elvonult aludni.
Még indulás előtt apámat kaptam el, amint büszkén pislog a ház irányába, amit a két kezével épített még nagyapám segítségével, aki sajnos Masie születése után nem sokkal hagyott itt bennünket. Tudtam, hogy ő is erre gondol, hogy George nagypapa nem láthatta, amint az első lány unokája felnő, de valahol meg is könnyebbült, hogy az apjának nem kell átélnie mindazt, amit most nekünk. Ő nem tudta volna elhagyni az országot, még akkor sem, ha éheznie kellett volna. Még ő maga is nehezen szánta rá magát erre a döntésre, de minket, a családját tartotta szem előtt. A gazdasági világválság nem kicsit törte meg az emberek életét, üzletek mentek tönkre, családok váltak földönfutóvá, apám pedig nem akart erre a sorsra jutni. Értettem a döntésüket, ám nem voltam boldog.


Tizenhét esztendősen egy új ország ijesztő tud lenni. Nincsenek barátaid, meg kell szoknod az új helyet, azt, hogy másképp beszélnek még ha csak kicsit is, az új szokásokat. Szorongsz, de próbálod erősnek mutatni magad a szeretteid előtt. Nem sok időm volt megszokni a dolgokat, egy év sem telt el és beütött a második világháború, én pedig akkora már betöltöttem a tizennyolcat. A következő két év a postaláda nézegetésével telt. Minden áldott nap ellenőriztük egy nap többször is, nem-e kaptam meg a behívómat. Aztán egyszer csak megérkezett. Tisztán emlékszem, ahogy a húgom sírva robbant be az ajtón, kisebb frászt hozva mindhármunkra, el sem tudtuk képzelni, mi történt. Aztán megláttuk a kezében szorongatott borítékot...

A háború maga volt a pokol, pont ahogy a modern filmekben látja az ember, csak épp más nézni és más az, ha ott vagy. Minden nap azért imádkoztam, hogy véget érjen, szégyenszemre még az sem érdekelt ki nyer vagy ki veszít. A háborúban amúgy sincsenek győztesek, és ezt csak az tudja igazán, aki megtapasztalta magát a harcot. Senkinek, még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám.
- Reid, segítened kell! Wilsont eltalálták! - ordította az egyik társam valahol a sötétben.
Azt sem tudtam én hol vagyok, nem ám azt, honnan jön az ő hangja. Az orromig sem láttam, de ha tüzet gyűjtunk vagy bármilyen módon fényt csinálunk, lebukunk. Megpróbáltam eljutni hozzájuk, de a hold csak épp annyira bukkant elő a felhők mögül, hogy körvonalakat lássak. Megbotlottam valamiben a földön, és ahogy a lábammal próbáltam kitapogatni mi az, öklendezni kezdtem. Egy hulla. Éreztem ahogy az élettelen teste átfordult, ahogy kitapogattam a bakancsommal, nem sokon múlt, hogy ott helyben kidobjam a taccsot. Visszanyeltem és tovább botladoztam a hang irányába, de a lövések zaja elnyomta Rodriguez kiáltásait. Megpróbáltam nem gondolni rá, hogy akibe az előbb belerúgtam az egyik társam volt. Valaki, akit otthon ugyanúgy vár a családja, ahogyan engem. Könnyeimmel is harcot vívtam, nem csak az ellenséggel, de végre odaértem, pont akkor, amikor Wilson lőtt sebéből vér spriccelt. Nem láttam, éreztem. Beterített, a szaga émelyítő volt, sosem fogom elfelejteni.


Azt a megkönnyebbülést szavakkal ki se lehet fejezni, amit akkor éreztem, mikor átléptem a házunk küszöbét. Mosollyal az arcomon, a súlyokat szinte azonnal ledobva a szívemről indultam a társalgóba, de egy apró test az utamat állta. Masie a mindössze százhatcan centijével pislogott fel rám csillogó szemekkel. A csomagom a földön uffant tompán, amint szorosan magamhoz vontam a húgomat, amolyan medveölelésbe szorítva törékeny testét, egészen addig, amj] levegőért nem kezdett kapkodni. Nevetve letettem, szinte fel sem tűnt, hogy elemeltem a földtől, lába még kapálózott a levegőben, mielőtt a padlót újra elérte volna.
Rengeteg új élménnyel gazdagodtam és egyik sem volt jó, felejteni akartam, soha nem gondolni többet a háborúra, de tudtam, ez nem lesz olyan egyszerű és egy részét valószínűleg egész életemben magammal cipelem majd. Egészen addig jól tartottam magam, amíg édesanyám ki nem sétált a konyhából a kötényében. Akkor minden elhomályosult és férfi létemre zokogásban törtem ki. Kellett néhány perc, mire megnyugodtam a karjaiban, a nap többi részét pedig együtt töltöttük, teagőz és nosztalgia árasztotta el a szobát.
- Jameson! - szólított meg apám és valamiért összerezzentem a teljes nevem hallatán, pedig sosem használták szidalmazásra. Mintha éreztem volna, hogy mi következik. - Anyáddal sokat gondolkodtunk, amíg nem voltál itthon. - A szája széle alig láthatóan megrándult. Sosem volt az az érezelmes fajta, egy külső szemlélő észre sem vette volna az apró jeleket amit mi láttunk. - Meg kellene házasodnod! - jelentette be, mintha valami nagyon jó hírt közölne éppen.
- Tessék? - felnevettem. Nem hittem, hogy komolyan gondolja, de az arckifejezése árukodó volt. - Épp, hogy betettem a lábam az ajtón... - kezdtem volna, ám ő felemelte a kezét, ezzel elhallgattatva engem.
- Már kinéztünk neked valakit. - És ez volt az a mondat, amit azóta számtalanszor lejátszottam a fejemben. Mi lett volna, ha ez sosem hangzik el?


Maisie volt az, akivel majdnem mindent megbeszéltem, az életem minden fontos eseményénél ott volt, s őt éreztem magamhoz a legközelebb. Mégis úgy éreztem, egy bizonyos dolgot nem szabadott volna megosztanom vele. Ha tartom a számat, életben maradt volna, nem száradna a halála a lelkemen, s talán én magam is meghaltam volna már rég. Sokszor kívántam azt, bár ne találkoztam volna Norával, akkor lett volna esélyem egy átlagos, halandó lányt feleségül venni, családot alapítani vele. Számtalanszor láttam magam előtt a képek, ahogy Maisie a karjaiban tartja az elsőszülött gyermekem és úgy mosolyog rá, mintha a sajátja lenne. Azt az éjszakát mikor elveszítettem őt, sosem fogom elfelejteni.

- Mase, kérlek! Hagyd békén, ez veszélyes! Ha valami történik veled, sosem bocsájtom meg magamnak. - suttogtam, miközben egyik kezem a csuklóján pihent. Próbáltam viszatartani, nehogy valami butaságot csináljon.
- Hogyan hagyhatnám ezt szó nélkül? Az agyam még alig fogta el amit mondtál nekem, de valakinek muszáj felelősségre vonnia Norát! - förmedt rám szinte sikoltozva. Még sosem láttam azelőtt ilyennek, egyszerűen nem ismertem rá. Hisztérikus állapotban volt, egész testében remegett és ami a legrosszabb volt, hogy nem félelmében, hanem dühében.
- Mégis mit akarsz tenni egy vámpírral? Huh?! - kezdtem én is kifordulni önmagamból, annyira féltettem a húgomat. - Azt sem tudjuk, mire képesek, nem... egyszerűen csak nem akarom, hogy a közelébe menj, érted? - idegességemben a hajamba túrtam, de a csuklóját egészen addig nem engedtem el, amíg ki nem tépte magát a szorításomból.
- Bátyám, kérlek! Te vagy az egyetlen, aki a szüleinken kívül igazán számít nekem. Szeretlek és ez mindig is így marad. - Próbáltam kiverni a fejemből, de olyan érzésem volt, mintha búcsúzkodna. Mintha tudta volna, hogy bármi megtörténhet, mégsem érdekelte.
Nem tudtam neki viszont mondani, mert kiviharzott az ajtón, ám mielőtt becsukta volna azt maga mögött, még visszanézett rám, arcán mosoly terült el.

Amint anyám felhívott, hogy Masie nincs a szobájában, rögtön tudtam, hova ment. Azt reméltem, talán meggondolta magát mikor anyám korábban szintén aggódva telefonált, miszerint a húgom tajtékzott a dühtől, a frászt hozva rájuk. Megnyugtattam, hogy csak egy apróbb vitába torkollott a beszélgetésünk, de a második hívás után már ezt is megbántam. El kellett volna mondanom nekik, hogy aggódom érte és figyeljenek rá.
Gondolkodás nélkül elindultam a környékünkön, hátha valahol megtalálom a húgomat és Norát, a gyomrom apróra zsugorodott az idegességtől, a halántékom pedig verejtéktől úszott. Nem tudom mennyi ideig kerestem őket, mire egy kieső helyen megtaláltam őket, de mielőtt megkönnyebbülést érezhettem volna, hogy mindkettejüket látom, földbe gyökerezett a lábam, és minden homályos lett körülöttem.
A kishúgom a földön feküdt, törékeny testét vér borította, a nő pedig, akit nem is olyan régen még szerető feleségemnek tartottam, mellette térdelt. Először nem jutott a tüdőmbe oxigén, majd hirtelen mintha túl sok levegőt szívtam volna magamba. Forgott velem a világ, s tántorogva sikerült elutnom hozzájuk, a húgom élettelen teste mellett estem térdre. Nem tudtam Norára nézni, a tekintetem Maisie-n tartottam, egész testemben remegtem.
- Mit tettél vele? - kérdeztem halkan, tompa hangon, mielőtt a sírás fojtogatni kezdett volna. - Azt kérdeztem mit műveltél vele, te szörnyeteg?! - ordítottam, s ekkor már rá emeltem a tekintetemet. Nem sugárzott belőle semmi más csak megvetés és gyűlölet.
Annak ellenére, hogy én tettem fel a kérdést, valójában nem vártam választ, ha Nora mondott is valamit, kizártam, csak háttérzaj volt számomra. Nem tudtam elképzelni, mi lesz velem ezután, és... hogyan mondom el a szüleimnek, az egyetlen lányuk már nincs többé.