Nem kértem: csupán megkaptam az esélyt egy új, veszélyes, mégis vérpezsdítő életre. Magam sem tudom, emberi mivoltomban a jók közé tartoztam-e vagy a rosszak felé húztam. Fogalmam sincs, voltaképpen Lucifer mit látott bennem – egy kegyetlen gyilkost? Vagy egy olyan férfit, akiből vérengző fenevadat faraghat? Sokáig foglalkozatott, mi céllal emelt a démonok világába. Még a mai napig nem tudom igazán, mit akart elérni.
- Sung-Hoon, egy fontos alkotásomnak tartalak és éppen ezért… fontos, hogy pontosan azt tedd, amit mondok neked – Komoly volt. De láttam benne némi kíváncsiságot is. Feszült érdeklődéssel követtem minden mozdulatát, ami kimért volt és előkelő. Ez nem is volt csoda, hisz egy egész dimenziót vezetett.
Vajon, amíg éltem, elmélkedtem arról, mi vár rám a halál után?
- Megteszem, amit mondasz. De cserébe áruld el: mit nyerek vele? – Pimasz voltam? Lehet. De ez azt hiszem, a démoni énemmel járt: valahogy éreztem magamban az erőt és a szám is olyankor nyílt ki, amikor nem feltétlen kellett volna. Lucifert talán szórakoztatta is.
- Fogalmazzunk úgy, hogy az új életed attól függ, mennyire vagy hajlandó megtenni a rád bízott feladatot. Ha nem teszed… nos, akkor előbb vagy utóbb a sötét dimenzió tüze utolér és felemészt – Magyarázta mindezt úgy, mintha csak az időjárásról társalognánk. Nem viccelt, mikor azt mondta, tennem kell, amit kér. Megköszörültem a torkom, jelezve, hogy folytathatja. – Tehát. Az emberek világa lesz a te területed. Engem fogsz képviselni és megkeresed a legkétségbeesettebb embereket. Segítesz rajtuk. Megteszed, amit kívánnak, persze, néhány kivétellel, úgy, minthogy a holtakat nem tudod visszahozni, ölni sem ölhetsz a kedvükért és érzelmeket sem tudsz befolyásolni… maradj az ész keretek között. – Kis híján felnevettem. Az ész keretek közötti rész valahogy mulatságos volt, pont azért, mert abból, amit elmondott, semmi sem volt logikus. De bólintottam.
- Értettem. Lényegében alkut kell, hogy kössenek velem? – Fűztem tovább a gondolatmenetet, mikor kezdtem kapizsgálni, mit akar tőlem. Lelkeket, hogy benépesítse a sötét dimenziót… vagy legalábbis megtöltse a pokol bugyrait.
- Pontosan. Mikor megkötik veled az alkut, 10 évet kapnak, hogy kiélvezzék azt. Ahogy letelik a 10 év, te elmész és behajtod, ami a tiéd: elveszed a lelkét. Megölöd. – Kegyetlenül hangzott? A legkevésbé sem. Ha valaki megkérdezte volna, tartok-e Lucifertől, gondolkodás nélkül mondtam volna azt, hogy nem. Félnem kellett volna? Még szép. Elvehette volna azt az életet, amit adott nekem? Egy pillanat alatt. Mégsem féltem. Talán éreztem magamban azt az erőt, amivel képes lehetek megtenni, amit akar. Nem tűnt bonyolultnak.
Végigsimítottam az egyik kristálypohár oldalán, majd a polcok felé pillantottam. Megannyi könyv díszelgett rajta: régiek, porosak, mégis érezhető volt a bennük rejlő mágia.
- Ha jól értem… 10 év múlva derül ki, mennyire váltottam be a hozzám fűződő reményeidet, igaz? – Tulajdonképpen igen.
- Látom, kezded érteni. – Elmosolyodott. – Ó, és még valami. A saját, önös céljaidból nem árthatsz senkinek: nem ölhetsz. Csakis akkor, amikor letelik a 10 év. Addig nem vagy jogosult életet elvenni – Szórakozik velem? Démon vagyok! Nem igazán értettem ezt a kikötését, tekintettel arra, hogy más démonok… jó-jó, a Pokol hercegeinek nem voltak efféle korlátaik. És úgy tudtam, Lilith kezeit sem kötötte meg. Mindezek ellenére elfogadtam a feltételeket.
- Rendben van, Lucifer. Számíthatsz rám – És attól a naptól fogva az ő ölebe lettem. Beváltottam a reményeket, szállítottam a lelkeket úgy, ahogyan azt elvárta.
Egyre jobban élveztem a különféle alkukat megkötni. Megismertem az emberek furcsa oldalát: kapzsik voltak, ostobák és nagyravágyóak. Persze, voltak kedvesek és ártatlanok is. Velük kevésbé érintkeztem. Mondhatni, ők sínylették meg a rossz emberek tetteit.



Volt valami szórakoztató abban, mikor elmentem a jussomért: a lélekért, ami nekem járt, mikor eljött az idő. Eltelt 10 év és az illető vagy kiélvezte és jól használta az alkunk ráeső részét, vagy nem. Az emberek rettenetesen kapzsik és gyarlóak. Hatalmat akarnak és pénzt, mindent meg akarnak kapni azonnal úgy, hogy a kisujjukat sem mozdítják. Érdekes őket szemlélni. Több alkalom volt, hogy sok pénzt kértek tőlem: megadtam nekik. De nem használták jól, így a pénzből rövidesen nem maradt semmi. Azonban én akkor is eljöttem 10 év után a lelkükért. Nyilván ők voltak felháborodva, hogy mégis miért? Erről szólt az alkunk, azért.
Újabb lélekért kellett elmennem: Ruei. Sajnos vagy sem, a munkám, amit Lucifer rám bízott, ebből állt. Alkukból és lelkek begyűjtéséről. Nem tudom, más démonokra bízott-e hasonlót, vagy hogy Lilithre számított-e hasonló dolgokban, de én igazán komolyan vettem a feladatomat.
Tudtam, hogy Rueinek volt egy jegyese, egy lány, akit egyébként egy ideje figyeltem már. Mosolytalan volt és hideg, igazán érdekes egyéniség. De igyekeztem nem keverni a munkát a saját érdeklődési körömmel: azonban ezúttal kikerülhetetlen volt. Hallottam a sikolyát, éreztem a félelmet, ami tőle, belőle áradt, de nem nézhettem rá: a lelket kellett elvennem, amiért jöttem.
Aztán távoztam, tudva, hogy amit magam mögött hagytam, pusztán a gyász volt. De érdekelt, ezúttal Baek Da-Hye fog-e könnyeket hullajtani, vagy sem…
Vajon tényleg ennyire érzéketlen lenne egy a lány? Ha igen, miért? Tudnom kell… érdekel.