Mi történik akkor, ha egy olyasféle világba, avagy városba születsz bele, ahol a fajtádat konkrétan kirekesztik, sőt, korlátozzák, avagy lenézik? Kíváncsi vagy rá, milyen érzés ez? Nem lehetsz az, aki vagy. Nem teheted azt, amire hivatott vagy. Nem használhatod a képességeid; pedig a tieid! Te rendelkeznél saját magad felett, mégsem lehet, mert… olyan helyre születtél, ahol ez tiltott, s mondhatni, halál jár érte.
Én ilyen városban születtem. New Orleans. Egy Marcellus Gerard nevezetű vámpír volt akkoriban a „király”, aki mindent irányított, s olyan szabályokat állított fel, miszerint amelyik boszorkány varázsol, az halállal lakol. A vámpírokat igyekezett felemelni, míg a magamfajtákat elnyomni.
Azt hiszem, ez a világ megbélyegezte az egész családomat. Nem csak engem szorított korlátok közé, hanem a testvéremet és a szüleimet is; s pont ebből kifolyólag… nem, egyszerűen a családom széthullott ettől a rendszertől. De ez… ezek olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek. Nem, mert elmúlt és nagyon, de nagyon régen volt.
Azonban azt sosem felejtem el, mikor megismertem Kierant; egy vámpír volt, aki azonnal elrabolta a szívemet. Elég volt egy pillantás és tudtam, hogy mi ketten egymásnak vagyunk teremtve. Ez csupán azért volt nevetséges, mert a vámpírokat, Marcel kapcsán igenis gyűlöltem. S ha tehettem volna, akkor eltörlöm a vámpírok létezését a föld felszínéről, de Kieran más volt. Ő sokkal jobb volt, mint Marcel valaha. Egyszerűen beleszerettem. Akartam őt és mindent megtettem volna érte.
A családommal is szembeszálltam miatta; hiszen tiltottak tőle. Néha úgy éreztem magamat, mint Shakespeare Júliája; már csak egy elrendezett házasság kellett volna, hogy teljes legyen az összkép.
Éveken keresztül igyekeztünk a saját fajtársainkkal megértetni, hogy felesleges a gyűlölködés… egymás mellett élhetnénk békességben is, sőt. Egymást segítve. De nem, sosem hallgattak meg minket.
Éppen ezért szöktünk meg.
Ez volt a legjobb megoldás, s talán az egyetlen is. Hiszen miért éltünk volna egy olyan helyen, ahol megvetnek minket, sőt, már-már gyűlölnek? Együtt gyűlöltek minket; míg külön elfogadtak minket a fajtársaink. De ez kevés volt. Nem erre vágytunk.
Talán ez a szerelem pont attól volt olyan édes, hogy tiltották. S mindenki tudja, hogy amit tiltanak, arra még inkább vágyik az ember, nem igaz?
Mystic Fallsban kötöttünk ki végül. Éveken keresztül éltünk békében, együtt, s a szerelem nem múlt el. Tényleg nem. Minden porcikám Kieranra vágyott, s ő sem tágított mellőlem. Megkérte a kezemet egy karácsonykor; én pedig boldogan mondtam igent. 29 évesen. Akkoriban kezdtem el gyakorolni a mágiámat is, s amint sikerült kezelnem, megállítottam a saját öregedésemet; tudtam, hogy ezt az örökkévalóságig nem csinálhatom, azonban mégis fiatal akartam maradni az én vámpírom mellett. Vele akartam élni az örökkévalóságig; talán még arra is képes lettem volna, hogy vámpírrá váljak a kedvéért, ezáltal megfosztva önmagamat a boszorkány erőmtől. Érte… érte megtettem volna.


Nem is tudom már, melyikünk ötlete volt; a Mystic Falls-i erdőben akartunk sátorozni, mint két átlagos ember, s élvezni a nyári este adottságait, hallgatni a tücsök ciripelést, vagy épp a madarak énekét. Vagy csak bámulni az éjszakai égboltot, a csillagokat, s azon merengni, hogy ez milyen jó lenne, ha örökké tartana.
S igen, a csillagokat bámultuk. Kieranhoz bújtam, átölelve a mellkasát egy boldog mosollyal.
- Mikor legyen az esküvő? – Kérdezte, miközben végigsimított a hajamon, majd a hátamon. Még egy csókot is nyomott a homlokomra.
- Akár most is lehetne… bármikor igent mondanék neked, Kieran – Pillantottam fel rá, fürkészve a szemeit. Mindig elvesztem a tekintetében, annyira megbabonázott. Imádtam őt. Az arcának vonásait, a sötét tincseit, az illatát… annyira… nagyon szerettem őt.
- Lehetne a jövőhéten. Addig el tudunk mindent rendezni, megszervezni, bár… - Elmosolyodott. – Nem mintha nagy vendégtáborunk lehetne ezen a jeles napon. De talán nem is baj – Újból végigsimított a hátamon, majd nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, mikor neszt hallottam a fák felől. Egyből odapillantottam és felültem, Kierannal együtt.
- Ki van ott?! – Emeltem meg a hangomat, majd a sötétből előlépett egy alak. Felismertem őt; egy vámpír volt, még New Orleans-ból. Megijedtem, de igyekeztem nem kimutatni.
- Lám-lám, milyen romantikus kis „légyott” – Mutatott ránk szórakozottan, mire Kieran felmorrant.
- Mit akarsz itt? Marcel hűséges kiskutyája vagy, nem igaz? Tűnj el, amíg… - A vámpír félbeszakította.
- Amíg… mi? Mi lesz, Kieran? Ti vagytok bajban, nem pedig én! Nekem csupán annyi a feladatom, hogy a neveletlen, szófogadatlan egyedeket örökre elhallgattassam… legalábbis téged, Kieran, meg kell ölnöm, amennyiben nem térsz vissza velem oda, ahová tartozol. Nem emlékszel, miféle egyezséget kötöttél Marcellel? – Közelebb lépett, fenyegetőn megvillantva a vámpírfogait.
- Miről beszél, Kieran? – Ráemeltem a tekintetemet, de nem is igazán érdekelt. Felkeltem a földről és a másikra néztem.
- Semmiről – Vágta rá a vámpírom, aztán…
…pillanatokkal később egymásnak estek. Én próbáltam szétszedni őket, de végül Kieran volt az, aki félrelökött, s pontosan ezután a pillanat után szúrta le a másik vámpír őt. Egy karó a szívbe, s vége volt…
Az élet sosem tündérmese, nem igaz?
Nem emlékszem, hogy ezután mi történt pontosan. Mire magamhoz tértem, a kezem véres volt, a vámpír pedig a földön hevert, Kieran mellett, szinte széttépve. Én tettem. Megöltem azt, aki megölte a páromat… a vőlegényemet.
S akkor, azon az estén megígértem, hogy ha addig élek is; visszahozom az életbe Kierant.
Hiszen… azt ígértük egymásnak, hogy örökkön örökké együtt leszünk.
S ez egy olyan ígéret, amit soha, de soha nem törhetünk meg.
Szükségem van Kieranra. Az én egyetlen vámpíromra.
Bármi is legyen az ára… megfizetem.