Rohanok. Ágak karcolják a bőrömet, tépik a ruhámat, a hajamat. Ziháló légzésemet elnyomja vérem vad dübörgése, mely szirénaként lüktet a fülemben. A talpam alatt ropog a harmattól nedves avar. A nyomomban van, érzem a félelem fojtogató érintését a torkomon, a halál kesernyés szagát.

- Megtudhatnám, mégis hová mész?
Kelletlenül megtorpantam a kétszárnyú ajtó előtt, a fogason lógó kabátom felé nyúlva, és visszafordultam a lépcső tetején álló férfihoz. Férfi. Remélem, nem gondolta komolyan, hogy 19 évig mellőz, én pedig egyik napról a másikra apának fogom szólítani. Már van apám, aki mellettem volt akkor, amikor még csak arra voltam képes, hogy lebukjam a kedvenc ingét, vagy amikor felhorzsoltam a térdemet, mert meg akart tanítani bicajozni. Velem volt az első iskolai napomon és a ballagásaimon is. Ő az apám. Ez a férfi csak Mr Callaway, aki azt hiszi, hogy miután éveken át bezárva tarthatta azt az ostoba lányát, megfékezhet engem is pusztán azért, mert sok pénze van - és mert a biológiai apám.
- Beugrom a központba. Vagy talán átruccanok egy másik városba, mert Mystic Falls olyan halál unalmas, hogy kínomban már azt fontolgatom, csatlakoznék a nyugdíjas klub bingó estjéhez.
A legcsúnyább pillantásomat veszem elő, de meg sem rezzen. A szemed az anyádé, állandóan ezt mondták, ha együtt láttak anyával. Kíváncsi vagyok, ha Mr Callaway rám néz, látja-e a nőt, akit annak idején teherbe ejtett, majd felajánlott neki egy busás csekket, hogy elvetesse a gyereket. Vagy csak az összetépett papírlapot látja és az orrára vágódó ajtót?
Természetesen nem hagyhattam el a házat, míg "a nővérem" haza nem ér, hogy különböző varázslatokkal a fejemben matathasson. Annyira belefáradtam már az örökös vitáinkba, hogy inkább bele sem kezdtem ezúttal, hanem sértetten felrobogtam a lépcsőn és bevágtam az ajtót, jó hangosan, hadd hallja az egész ház, hogy Anne Johnson lánya nem alkuszik meg egykönnyen.

Túl gyors, túl közel van. Bekebelez. Hideg és sötét, jeges érintésétől mégis lángol a bőröm. Meggyulladok, bensőm lüktet, szétfeszít. Testem görcsbe rándul a fájdalomtól, az avarban vergődök. Sikolyom felveri a madarakat a fák lombjáról: éhes keselyűk, szemük mohón kutatja a zsákmányt, a vér édes aromáját. Megtaláltak. Itt vagyok.

Amikor a rémálmaim elkezdődtek, még nem vettem komolyan az intő jeleket. Anya azt gondolta, ez a boszorkányos humbuk erősen túlértékelődött a hollywoodi filmgyártás óta, és az, hogy valaki woodo babával átkot bocsásson rám, nem több nevetséges fenyegetésnél, amin az ember nevetve vállat von. Aztán ahogy a rémálmok állandósultak és az átok fizikai tünetei is jelentkezni kezdtek, mindketten megijedtünk. Akkor persze már késő volt. Az én életem már csak ilyen: vagy túl korán, vagy túl későn történik minden. Soha semmi nem követte még a menetrendet. Számtalan boszorkányt, kuruzslót és egyszerű pszichológust felkerestünk, hiába. Egyikük sem tudott mit kezdeni a rémálmaimmal, melyek éjszakánként szó szerint fojtogattak, s melyek olyan gyilkos hajlammal töltöttek fel, hogy reggelente olykor le kellett szíjazni, nehogy széttépjek valakit. Teliholdkor a legrosszabb, hiszen könnyebb megfékezni egy tizenéves, visító kamaszt, mint egy szeszélyes farkast.
Anya valószínűleg sosem gondolta, hogy újból elő kell vennie a Callaway nevet. A sors különös fintora, hogy a férfi, aki már a magzatvízben lubickolva lemondott rólam, az egyetlen ember, aki segíthet, mert történetesen a lánya azon boszorkány vérvonalának tagja, aki megátkozott - hát ez zseniális! Gyűlöltem magamat, amiért olyan helyzetbe sodortam anyát, hogy kénytelen segítséget kérni attól az embertől, akivel soha sem akart kapcsolatba kerülni többé, de a legjobban őket gyűlöltem, akik hagyták, hogy annyira elgyengítse őket a szerelem, hogy nem törődtek vele, hány életet tesznek tönkre ezzel; köztük a sajátjukat is.

Marcangol. Végem van, nem bírom tovább. A fájdalom szétszakít, a félelem a mellkasomra telepszik, kiszorul a levegő a tüdőmből. A földet kaparom, a könnyeimet nyelve üvöltök, de csak fojtogat, és tép, és szaggat, és felemészt. Mindent felemészt, éles agyarai a húsomba vájnak. Zihálok. Nevetés. Sikoly. Ki nevet? Ki sikolt? Nevetek. Sikolt. Az életéért könyörög, és én fölényes mosollyal feltépem a mellkasát.

Elizabeth Callaway csak egy nő volt, aki szerette a férjét. Ez volt a legnagyobb erénye és a legsúlyosabb átka is. Szerette a férjét, szerette a lányát és bízott a családjában, aztán végignézte, ahogy élete szerelme belebolondul egy másik nőbe és gyereket csinál neki. Az apám soha nem számolt be az afférjáról, de nem is kellett, Elizabeth az a fajta nő volt, boszorkány, aki nem a szemével látott. Felkereste édesanyámat, még mielőtt én megfogantam volna, és arra kérte őt, vessen véget a románcnak, ne szakítsa szét a családot. Elizabeth nagyon szerette a férjét, de anya is, és mindketten őszintén hittek benne, hogy a férfi végül őket választja majd. Így anya nemet mondott, Elizabeth Callaway pedig meghozta élete legrosszabb döntését: átkot bocsátott az akkor még meg sem fogant gyermekre, édesanyám méhére - rám. Véres rémálmokkal, fájdalommal, sikolyokkal terhes rémálmokat, melyek a tizenötödik születésnapomtól kezdve halálomig kísértenek, vagy míg az őrületbe kergetve a saját kezemmel véget nem vetek a szenvedéseimnek. Nem tudom, Elizabeth visszavonta volna-e az átkot, ha tudja, hogy megszületek. Talán abban bízott, anyát megijeszti annyira az átok, hogy azon nyomban felhagyjon a viszonyával... Talán ha Elizabeth tud rólam, a szerelmi háromszögük ártatlan, szenvedő alanyáról, akkor megtöri az átkot. De a nő végül meghalt, és a szabadságom kulcsa a sírba szállt, vele együtt.
Legalábbis ezt hittem, aztán anya előállt Carmen Callaway nevével.
Ó, Mr Callaway segített, egyetlen feltétele volt csupán: a nevét felvéve be kell költöznöm hozzá a családba, hogy a közvélemény ne fogjon gyanút, amiért egy idegen fruska járkál náluk. Így hát én lettem a semmiből előbukkant csodagyerek, a Callaway család legújabb üdvöskéje, egy mocskos színdarab mellékszereplője, a gyalog a sakktáblán. A legkönnyebben feláldozható, de a legravaszabb mind közül.

Felriadok. Hajnali napfény tör be a függöny résein át, rigók csiripelnek a párkányomon. A hajam csatakos az izzadtságtól, a testem lángol, csak a kezem jéghideg. Reszketve húzom fel a térdeimet, a mellkasomhoz ölelve belefúrom az arcomat. Könnyek áztatják az arcomat. Csak álom volt, egy rossz álom... Reggel van. Egy napra megint megmenekültem. Reggel van. Szipogok, kézfejemmel letörlöm a könnyeimet. Vörös csillan rajta. Vér. Kitapintom az arcomon az alvadt vér nyomát, kezem frissen túrt földtől piszkos. Remegő ujjakkal a hajamba túrok. Zokogok. Üvöltök.

Az őrület oly' közel...