Álmomban megint otthon vagyok.

Apa az ezeréves Chevyt szereli a garázsban, az autómagnóból a nyolcvanas évek slágerei szólnak, én pedig a húgom mellett ücsörgök a hintaágyban. Érzem a forró, augusztusi meleget a bőrömön, az izzadtságtól nedves tincseim a nyakamhoz tapasztják a hajam, az árnyékból kilógó lábamat pedig perzselik a napsugarak. Egy pillanatra lehunyom a szemem, próbálom átengedni magam az érzésnek, hogy minden rendben, de nem megy, mert tudom, hogy valami borzalmas fog történni mindjárt, de akárhogy erőlködöm, képtelen vagyok felidézni, hogy mi. Aztán meglátom a furgont: egyszerű, fehér. Semmilyen cégér vagy hirdetés nem szerepel rajta, de talán csak nem elég alaposak az emlékeim. Lassan gurul a házunk felé, bennem pedig minden centivel nő a pánik. Szeretnék kiáltani apának, figyelmeztetni, hogy veszélyben van, de ahogy kinyitom a számat, színes üveggolyókként gurulnak ezerfelé a szavak, mikor pedig meg akarok mozdulni, a végtagjaim gumivá változnak. Tehetetlenül figyelem, ahogy a férfi kiszáll az autóból, és mint akkor, most is az jut eszembe, hogy nem ismerem. Idegesen vet egy pillantást felénk, de nem áll meg, nem tántorodik el a céljától. A garázshoz sétál, megáll a felnyitott ajtóban és talán megszólal, vagy apa egyszerűen megérzi, hogy valaki van ott, mert felegyenesedik. Látom az értetlenséget az arcán, aztán ahogy ijedten átnéz a férfi válla felett egyenesen rám.
A tagjaimba hirtelen visszatér az erő, előre lendülök és négykézlábra esek, de ez nem gátol abban, hogy előre vessem magam, mert a kezeim helyén mancsok vannak. Egyenesen a férfira ugrok, a súlyommal a földre taszítom, és addig harapdálom, míg érzem lüktetni a szívét, sőt azután is. Apró cafatokra tépem, és mikor végzek vele, megint két lábon találom magam. Vér borít, nem szőr. Érzem a számban a fémes ízt, reszketek, de végtelenül boldog vagyok, mert megtettem azt, amit a valóságban nem sikerült, megmentettem apát. Legalábbis ezt gondolom, míg le nem pillantok az áldozatomra. A vértengerből csak az arcát tudom kivenni, apa az, még mindig engem néz.


Zihálva, hideg verejtékben úszva ébredek. Odakint még sötét van, nem tudom hány óra lehet és nincs a közelemben óra, hogy megnézzem. Próbálom elfelejteni az álmot, de az erőszakosan tolakodik vissza újra és újra. Végül nem bírom tovább, lerúgom magamról a takarót, kikászálódom az ágyból és először tapogatózva kezdem keresni a telefonom, de aztán egyszerűen csak feladom, és lámpát kapcsolok, mikor nem találom. Valahogy sikerült lelöknöm az éjszaka, és kiesett belőle a töltő, mert mikor feloldom a zárat, csak 32%-nál tart. Egy pillanatra eltereli a gondolataim a dolog, de mielőtt még túl kellemesen érezném magam, eszembe jut apa arca, a meleg barna szemei, amik álmomban riadtan bámultak engem az után is, hogy megöltem. Nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljam, mit jelent ez, igazából az már régen világossá vált számomra, hogy magamat hibáztatom bizonyos mértékben, mert ha időben felismerem a veszélyt, ha nem fagyok le, talán még megmenthettem volna. Valahogy... bárhogy. Ha legalább megpróbáltam volna. De nem. Csak ültem és néztem, és addig nem reagáltam semmit, míg a férfi felénk nem indult. Akkor valahogy tudtam mit kell tenni. Átvette az irányítást a túlélési ösztönöm. Nem Ellie-t védtem, csak magamat, bár valamilyen érthetetlen okból mindenki azt feltételezte, hogy egy hős vagyok. Megöltem a pasast, csak később jutott eszembe, hogy nem tudom, miért tette. Nem apával volt baja, minket is bántani akart, így nem tudtam mást elképzelni, mint hogy vadász volt, aki vérfarkasokat akart ölni. Apától örököltük, sosem titkolta előlünk, hogy mik vagyunk, és mikor rákérdeztünk, hogy miért nem egy falkával élünk, azt mondta, hogy belefáradt abba, hogy mások csatáit vívja meg, nyugodt életre vágyott és családra. Sosem gyűlöltem jobban anyát, mint akkor, amiért lelépett. Apa felégetett mindent, hogy vele lehessen, ő pedig eldobta, mert nem tudta megerőltetni magát és anyaként viselkedni.
Aktiváltam az átkot, de akkor az volt a legkisebb gondom. Apa meghalt. Csak erre tudtam gondolni, teljesen szétestem, és még Ellie-t sem volt erőm elrángatni, hogy ne bámulja a holttestét. Igazából eléggé homályosak a részletek, arra például egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan sikerült értelmes dolgokat pakolnom a táskáinkba, vagy hogy honnan szedtem a pénzt. Lehet, hogy nem is én, hanem Ellie volt. Az is az ő ötlete volt, hogy keressük meg anyát, és bár gyűlöltem a gondolatot is, nem volt jobb tervem, a tartalékaink pedig végesek voltak. Így kötöttünk ki itt, New Orleansban. Anya meglepően jól fogadott minket, azt vártam volna, hogy egy nő, aki ennyire nem akar az anyánk lenni a látványunktól is kikészül, de gondolkodás nélkül segített, mikor megtudta, hogy mi történt, még a rendőrségen is elsimította a dolgot, azt mondta, hogy nála voltunk, mikor az incidens történt, és mikor a rendőrök megpróbáltak erőszakosak lenni, mert a másik fickót egyértelműen nem apa ölte meg, közölte velük, hogy akkor végezzék a dolgukat, minket meg hagyjanak gyászolni. Ellie odáig volt érte, én viszont nem tudtam elfelejteni neki, hogy csak úgy lemondott rólunk. Kijelentettem, hogy nem maradunk, hanem keresek munkát és majd én gondoskodom magunkról, amit ő elnéző (idegesítő) mosollyal fogadott, és csak annyit mondott Ellie-nek, hogy maradhatunk, amíg csak kell. Tényleg megpróbáltam találni valamit, de egy francos tizenhét éves fruskának még a bulis New Orleansban sem akadt túl sok tisztességes lehetőség, én viszont nem az a fajta ember vagyok, aki csak úgy beletörődik a kudarcba, pláne, ha a kudarc azzal jár, hogy együtt kell élnem a nővel, aki egyszer már eldobott, mint egy üres rágós papírt. És ha ez még nem lett volna elég, közeledett az első Teliholdam is. Apa felkészített, de bármennyire is alapos volt, a közelében sem járt annak, amit átéltem. Ráadásul nem mentem elég messze a várostól (mentségemre, nem is ismertem a helyet), mert mikor hajnalban magamhoz tértem a mocsárban, egy holttest feküdt mellettem. Hayley talált rám. Azt hittem, hogy valami szörnyűséget fog tenni, de megértő volt és segített. Apa miatt a falkában élésről volt pár elképzelésem, de látni, hogy a feláldozható sakk bábuk helyett igazi családként tartanak össze az alfától a leggyengébb tagig... egyszerűen tudtam, hogy nekem ott a helyem köztük, és miután túlvoltam a beavatási szertartáson, teljesértékű tagja lettem a Félhold falkának. Az egyetlen, ami beárnyékolta a boldogságom, hogy Ellie nem tarthatott velem. Nem szívesen hagytam anyával, mert féltem, hogy csalódást fog neki okozni, de el kellett fogadnom, hogy elválnak az útjaink. Persze nem végleg, így is minden nap találkoztunk, de már nem voltunk ugyanazok. Legalábbis én biztosan nem.
Megtaláltam a helyem, s bár sokszor kísért a múlt, vannak hullámvölgyek és még mindig keresek valamit, egy dolgot biztosan állíthatok: nincs felszabadítóbb érzés, mint önmagam lenni.