Sok mindennek neveznek az emberek. Katonának, őrzőnek, védelmezőnek, angyalnak. Az Úr Angyalának. Kétség sem fért afelől, hogy az Atya hű szolgája vagyok, és a lelkem örökké az oldalán fog harcolni. A földi gyermekei még egy esélyt kaptak arra, hogy ne a pusztulás áldozataivá váljanak a maguk ballépései okán. Isten még hitt abban, hogy az apokalipszis után is megérdemlik az életet, melyet oly' nagy becsben tartottak. Ezúttal viszont nem ők voltak saját világuk katonái, hanem Isten angyalai. A küldetésünk sosem volt tisztább: a lovasok sosem kaphatják vissza az emlékeiket és erejüket.
Nimue őrzése az elmúlt évek alatt megszokottá vált. Megismertem a nő szokásait, menetrendjét, és megbizonyosodtam afelől, hogy sem a kulcsok, sem az ő felismerése ne kerüljön majd napvilágra előtte. Ez a küldetés fontos volt számomra. Nem csak azon okokból, hogy a hűségemet nyilvánítsam ki Isten előtt, hanem azért is, hogy önmagamnak bizonyíthassak valami sokkal hatalmasabb megváltást. A lelkem nem volt céltalan, mégis úgy éreztem, mintha valami hiányozna belőle. Érzések? Emlékek? Fájdalom? Akármilyen ajtókon át kopogtattam magamban, sosem tárult elém a válasz, amiért kutattam. Az idő múlásával ezek a kételyek kifakultak, elpárologtak elmém mélyéből, remélve, hogy a küldetésem fenntartásával a lelkem is nyugovóra térhet.



- Öhm... Elnézést, felvehetem a rendelését? Egy kávé? Péksütemény? Akármi?
- Szükségtelen. - felelem monoton hangnemmel, mire a fiatal hölgy egy kissé megrezzen, mintha bántó szóval illettem volna. Tekintetemet ugyanakkor sosem emeltem rá, csupán a szemem sarkából láttam a kényelmetlenségről árulkodó testbeszédjét. A figyelmemet teljesen lekötötte a Háború lovasának egyik napi teendője.
- J-jól van, csak tudja... Mindig amikor ide jön nem rendel semmit... A főnök kezd egy kicsit neheztelni erre, mert azt hisszük hogy...hogy hontalan. - folytatja tovább a csevegést óvatos hangon, amire most már kénytelen vagyok felfigyelni. Nimue továbbra is a hátát mutatva fogyasztotta a kávéját, így nem volt különösebb okom arra, hogy többet olvassak a jelenetbe puszta... reggelinél.
Mielőtt még a hölgyhöz szólnék, pillantásom a névtáblájára siklik.
- Becky... - elemzem a nevét egy pillanatra, s szólítom is meg ezáltal. - Nem maradok sokáig. - válaszom ugyanolyan nyers és élettelen, mint a korábbi. Egy feladatom volt, az pedig Nimue figyelése. Nem különösebben zavart, ha a kávézó halandó főnöke neheztelt az ittlétemre.
- Igen-igen, biztosra veszem, de a rendőrség is jönni fog, ha tényleg nem rendel valamit vagy megy el most, uram... Rengeteg figyelmeztetést kapott már.
Egy ideig csak meredek rá, átgondolva, hogy vajon mivel marasztalhatnám magamat, de végül rájövök, hogy felesleges erőfeszítésekbe kellene ahhoz vágnom. Kávét nem rendelnék, sem péksüteményt, ugyanis egyik kedvelője sem vagyok igazán. Egy sóhajt kap csak tőlem, majd még vetek egy pillantást Nimue irányába. Úgyis hamarosan végez, majd a következő indulópontjától követem őt ismét. Szó nélkül állok fel és sétálok ki az üzletből, magam mögött hagyva Becky-t, aki csak egy tanácstalan pillantással próbálja rendezni arcvonásait az őt összezavaró viselkedésem okán. Megszokott volt, hogy ilyesmi érzéseket váltok ki az emberekből.
- Zack! - megtorpanok. Miért hangzik olyan ismerősnek ez a név? S talán engem szólítanának oly' hevesen? - Zack! - kiáltja ismét  valaki hátulról, de amint megfordulok, a nő tovaszalad egy gyermek irányába. Érzem a megkönnyebbülés halovány jeleit, ám azt nem értem pontosan miért szorongatnak ilyesféle tévedések. Mégis, ahogy figyelem a nő alakját, hosszú, barna haját lebegni a szélben, mintha ismerős képek villannának be róla. Egy emlékkép, egy délibáb, akármi is legyen most hűvössé teszi a levegőt körülöttem. Egy név jut az eszembe: Larissa Blackwell.



- Valami változik bennem, Nariel. Valami, amit nem tudok kézzel fogni.- ül le mellém az angyal Denver egyik épületének tetőtéri peremére. - Valami nincs rendben. Ezek a képek...emlékek, olyan ismerősek. - halántékom irányába nyúlok, s ujjbegyeimmel érintem meg a bőrömet. Nem nézek Narielre, csupán a lenti forgalom tömegébe, hallgatva az autók dudaszólamát és az emberek szüntelen hangzavarát. S habár szükségem lenne iránymutatásra, Nariel mégsem segít ebben. Csak ül mellettem tovább az arcára kirajzolódott mosollyal. Tud valamit, de nem árulja el, ugyanakkor tudom, hogy a fejemben kavargó jelenetek számára is idegenek lehetnek.
Larissa Blackwell, Reagan Blair, Castiel Doyle, Electra Thunderlight a nevek, melyekkel az utóbbi időben találkoztam, ám ezekhez arcot nem tudtam még társítani, csupán sziluetteket, színeket, érzéseket. Érdekel, hogy miféle jelentések rejtőzködnek ezeknek a neveknek a mélyén, ám félő, hogy egyre inkább letérítenek a küldetésem útjáról. Zavaros gondolatok cikáznak a fejemben és valamiért nem tudok őket kordában tartani. Ki akarnak törni, magukkal akarnak rántani... Ehhez fogható érzések még sosem társultak mellém. Tudni akarom mi valós és mi káprázat, hiszen a válaszoknak itt kell lenniük valahol. Bennem vagy a környékemen, de meg kell találnom őket, hogy békére lelhessen a lelkem.
- Válaszokra kell lelnem, Nariel. - emelkedek fel végül a helyemről. Habár Nariel nem volt tökéletes partner a gondolataim megfejtésében, mégis értékeltem a társaságát. - Tartsd rajta a szemed. - utalok Nimuera, majd pár pillanat múltán magára hagyom az angyalt a tetőn.