Silhouette in the Sunshine
I was feeling Epic
Knocking on Heavens Door
The Vampire Diaries Story
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Whoever enters here

give up all hope
Karakter neve ℘
Jelszó ℘
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Fortuna
luck is fickle: 106
You want what everyone wants.
You want a love...
Regisztráció korlátozva
Discord account: silhouettehu



We're broken souls
in the darkness
Jelenleg 33 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 33 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (164 fő) Csüt. Okt. 03 2024, 20:46-kor volt itt.
It always seems impossible
until it’s done
Raziel
Ma 20:28-kor


Zaphreal
Ma 17:41-kor


Raziel
Ma 17:26-kor


Cassian
Tegnap 23:40-kor


Varian XY
Tegnap 23:39-kor


Skyler Hastings
Tegnap 18:11-kor


Jiang Mei Lien
Tegnap 16:03-kor


Amber Fairburn
Kedd Nov. 12 2024, 21:18


Denise Price
Kedd Nov. 12 2024, 16:51


Chae Do-Yun
Kedd Nov. 12 2024, 14:05


I was feeling Epic
in this month

8 Hozzászólások - 22%


8 Hozzászólások - 22%


3 Hozzászólások - 8%


3 Hozzászólások - 8%


3 Hozzászólások - 8%


3 Hozzászólások - 8%


3 Hozzászólások - 8%


2 Hozzászólások - 5%


2 Hozzászólások - 5%


2 Hozzászólások - 5%



Megosztás
ÜzenetSzerző
TémanyitásRaleigh Blair EmptyKedd Ápr. 16 2024, 18:39

Raleigh Blair
Play by:  Jack Falahee




Becenév
Ral, Leigh

Titulus
The Vampire

Születési hely, dátum
Írország, 1973. február 14.

Csoport
Vampire ℘ Vámpír

Rang
Az Ötök Testvériségének csatlósa

Beállítottság
Biszexuális

Egyedi képesség
Bloody Leigh

Képes vagyok a saját véremet (és másét is, ha úgy akarom) átalakítani bármilyen fegyverré. Például, ha azt akarom, kés vagy kard lesz belőle. Hátránya, hogy minél nagyobb fegyvert tervezek, annál több vérre van szükségem. Emiatt tehát könnyen le is gyengülhetek. Persze, ha más vérét használom, nekem nem származik belőle gondom: de nem vagyok akkora szörnyeteg, hogy vérbanknak használjak egyeseket. (Vagy mégis? Az emberi vér az alap létszükégletem!)
Átváltozás
Az érzés, mikor egyszerre járja át minden porcikádat az izgatottság, s egyben a félelem, avagy maga a rettegés. Valami ilyesmiről szól maga a vadászat. Egyszerre veszélyes és izgalmakkal teli, azaz nem épp hétköznapi tevékenység. Fiatal, friss vadászként, tanoncként viszont még rengeteg minden állt előttem: felfedeznivaló lények, tanulásra váró lehetőségek és így tovább. Pelenkás korom óta arra neveltek, hogy nekem ez az utam. Nekem és a fivéremnek, Rydersonnak is. Azt hiszem, ha vadász családba születik bele az ember, azzal a Sorsa egészen egyszerűen megpecsételődött. S ezzel soha, semmi gondom nem volt. Élveztem. Élveztem a vadászat adta lehetőségeket, érdekes helyzeteket és nem féltem kioltani a gonosz lények életét. Ugyan még csak 20 éves múltam, de már voltam olyan szinten, hogy egymagam is vadászhassak. Ám… én mindig Rydersonnal mentem. Ketten együtt, vállt-vállnak vetve küzdöttünk.
Épp a fegyveremet vettem magamhoz, mikor meghallottam a hátam mögül némi neszt. Azonnal hátrafordultam, a fegyvert elrakva szépen. Reagannel találtam szemben magam, a 10 éves kisöcsémmel – aki nagy, bogyó szemekkel bámult fel rám, érdeklődve.
- Hova mész? – Tette fel a kérdést, mire én sóhajtottam egy aprót. Reagan még fiatal volt és én magam nem szerettem neki beszélni a vadászatról. Nem tudnám megmondani, miért, egyszerűen csak jobb szerettem elkerülni a témát. Talán óvni akartam. Ugyanakkor a szüleinktől már bőven hallhatott és hallott is az árnyvilágról. De tanítani még nem kezdték el. Legalábbis, nekem nem volt róla fogalmam sem.
- Elhívtak egy sürgős esethez. – Magyaráztam az öcsémnek burkoltan, hova is készülök. Közben tovább pakolásztam, magamra vettem a kabátot.
- Egyedül? Miért? Én is mehetek? – Bombázott tovább a kérdésekkel, mire mélyen magamba szívtam a levegőt. Beharaptam az alsó ajkam, ahogy leguggoltam elé és a vállára tettem a kezeimet.
- Nem, nem egyedül megyek, neked viszont… itthon kell maradnod, rendben? Anya mellett, ahogyan mindig is. – Mélyen a tekintetébe fúrtam a magamét és reméltem, megértette, amit mondtam. Reagan kisvártatva bólintott egy aprót, de egy szót sem szólt. Nem tett ígéretet, nem mondta, hogy itthon marad a kérésemre, én mégis hittem neki.
Aztán mögötte, az ajtón belépett Ryd. Egyből elengedtem az öcsémet és felegyenesedtem.
- Indulhatunk? A vámpíroknak most talán lesz némi előnye, a sötétség kapcsán, de minket úgysem gyűrnek le. – Mondta egy magabiztos mosollyal, mire bólintottam egyet. Elléptem Reagan mellett és elhagytuk végül a házat a fivéremmel.
Kettőnk közül Ryd volt a határozottabb, s a harctudása is magasan az enyém fölött állt, mégsem éreztette velem soha, hogy kevesebbre tartana. Sőt, igyekezett a tudását átadni nekem és ezért roppant mód hálás voltam neki.

***

- Leigh! – A nevemet kiabálva rohant oda hozzám, mikor végre minden vámpír a földön hevert. Illetve az egyikük még élt, de nem volt magánál. Ám ez nem számított a fivéremnek, ugyanis aggódott értem. Szinte a halálomon voltam, remegtem és az oldalamon levő sérülést bámultam. Ömlött belőle a vér. Azt hittem, végem van.
- Leigh, úristen… nem, ezt… mindjárt megoldjuk, rendben? Nem veszítelek el… - Térdelt mellém és az ölébe húzott finoman. Én egy szót sem bírtam kipréselni magamból, annyira nagy fájdalmaim voltak. A sebemhez hozzáérni sem mertem. A fivérem nem gondolkozott sokat, odahúzta a mellettünk heverő vámpírt és a csuklóját megvágva a számhoz húzta.
- De Ryd… - Kezdtem bele nyöszörögve, de a kétségbeesett pillantását látva belém forrt minden ellenkezés. Ugyanakkor rosszul éreztem magam amiatt, hogy egy vámpír vére segíthet rajtam, miközben mi ellenük harcolunk nap, mint nap.
Mégis ittam a véréből. Nem akartam meghalni. Élni akartam és tovább küzdeni, megtisztítani a világot, s továbbá… nem csalódást okozni a szüleinknek. A sérülésem elkezdett begyógyulni, a fájdalmaim pedig lassacskán megszűntek. Eltoltam a vámpír karját magamtól, majd felpillantottam Rydersonra.
- Köszönöm… te vagy a hősöm. – Jegyeztem meg egy mosollyal, miközben felültem és oldalba böktem a fivéremet.
- Nem hagyhattalak meghalni. – Közölte komolyan, mindenféle mosoly nélkül. Erre én is elkomolyodtam, aztán a kezembe vettem egy tőrt és azzal fordultam a vámpír felé, aki továbbra sem volt magánál.
- Neki viszont meg kell halnia… - Emeltem a kezemet, hogy a szívébe mártsam a tőrt, de a levegőben meg is állt. Nem mozdultam. Habár nem önszántából, de a vérét adta értem, avagy nekem. Neki is köszönhettem, hogy életben maradtam, így… nem ölhettem meg. – Vagy… nem. Úgysincs magánál. A társait megöltük, ebből biztos tanul majd, nem? – Egyenesedtem fel Ryd mellett, de rá sem néztem.
- Hát, lehetséges. De az is lehet, hogy visszajön és bosszút áll… rajtad, rajtam, a családunkon. – Állt fel ő is, mellém lépve. – Ám… a te döntésed. – A vállamra tette a kezét, finoman megszorítva, majd  el is engedett és indult, hogy összeszedje a fegyvereit. Én egy ideig még bámultam a földön heverő vámpírt, mielőtt Ryd után mentem volna. Tovább beszélgettünk a történtekről, Ryd még pár észrevételt is megosztott velem. Egyre jobbá vált a hangulat, szinte azt is elfelejtettem, hogy majdnem meghaltam. Nevetve léptem Rydhez, aki átkarolta a nyakamat, aztán… hirtelen feszültté vált a légkör. Egy sikoltás kapcsán. Egyből megfordultunk, elszakadva egymástól. A vámpír, akit életben hagytam, most az öcsénk fölé magasodott egy fa mentén.
- Reagan?! – Ejtettem ki az öcsénk nevét, aztán gondolkodás nélkül, futva indultam el feléjük. A fivérem követett, s fegyvert rántott. – Tűnj el az öcsénk közeléből, te vérszívó! – Emeltem meg a hangomat, s ahogy a közelébe értem, máris támadtam. Nem gondolkodtam, nem terveztem meg a mozdulataimat, nem érdekelt semmi, csakis az, hogy az öcsénket megvédjük és ezt a vámpírt megöljük. S közben… közben utáltam magam azért a döntéstért, amit meghoztam. Miért hagytam életben?! Ryd sem gondolkozott tisztán. Hibát hibára halmoztunk, s bár Reagantől el tudtuk terelni a vámpírt, mi sorra szereztük a sérüléseket. Először az oldalamat vágta fel újra, Ryd a hátán sérült. Aztán újra én, s újra ő. A vámpír, mintha „táncot” járt volna közöttünk; s mi sorra buktuk volna el a lépéseket. Végül Rydnél állapodott meg és magához húzta, a nyakára kulcsolva az ujjait.
- Hagyd őt… - Kétségbe voltam esve és fáradt voltam, erőtlen, sőt, ismét éreztem, hogy a halál közelében vagyok, de nem hagyhattam, hogy megölje. A földről felszedtem egy eldobott tőrt, majd az utolsó energia tartalékaimat felhasználva léptem a vámpír mögé és szúrtam hátba. De késő volt; a keze pillanatokkal előtte mozdult és kitörte a fivérem nyakát. Holtan estek össze előttem, szinte egyszerre, míg végül én magam is a földre hulltam, azzal a gondolattal, hogy elbuktam. Meghalt a fivérem, meghaltam én, de… de megmenekült Reagan. Talán, valami jót mégiscsak sikerült tennem… tennünk.

***

Órákkal később tértem magamhoz, ugyanúgy a porban feküdve, a halott vámpír és Ryderson mellett. Úgy éreztem, a torkom olyan, akár a sivatag: száraz. Szomjaztam, s éheztem. Nem tudtam eldönteni, hogy mire vágyom jobban. Feltápászkodtam a földön, magam előtt megtámaszkodva. A torkomhoz húztam a kezeimet és finoman ráfogtam.
- Mi a fene van velem?! Hogyan…? – Össze voltam zavarodva. Aztán nem is gondolkodtam tovább, a fivéremhez másztam a földön. Megérintettem az arcát. Jéghideg volt. A pulzusát is megnéztem, de semmi… tényleg halott volt, ráadásul visszavonhatatlanul. Nem úgy… nem úgy, mint én. Sírni kezdtem. A könnyek eláztatták az arcomat. Üvölteni akartam és visszacsinálni mindent, ami történt. Belül tomboltam. Olyan volt, mintha az érzéseim felfokozódtak volna. De ez hülyeség volt. Órákkal később az egyik fa tövében ültem, ott, ahol Reaganra támadott az a vámpír. Már nem sírtam, csak gondolkodtam. S végre, ekkor állt össze a kirakós: a vámpírvér, amivel Ryd meggyógyított… igen, ez volt az oka annak, hogy itt voltam. A fenébe is! Idegesen ütöttem ököllel a fába, nem érdekelve, miféle fájdalmakat fogok újfent átélni. Kiráztam az öklömet, majd mélyen magamba szívtam a levegőt. Elkezdtem átgondolni mindent… az okokat, a miérteket. Először magamat okoltam mindenért. A döntésemért. Ha nem hagyom életben azt a vámpírt, mindannyian élhetnénk úgy, ahogyan eddig. Aztán kicsivel később az öcsémet kezdtem okolni, Reagant… hiszen, ha ő nem jön ki utánunk, nem lett volna kit megvédenünk Ryddel. Akkor nem veszítjük el a fejünket, nem hozunk rossz döntéseket. Hiszen mi ketten mindig jól össze tudtunk dolgozni, de ahogy az öcsénk, egy családtag élete került veszélybe, az ítélőképességünk a semmibe foszlott, ahogy az elménkre is sötétség vetült. S végül rájöttem, hogy ki a valódi felelős… avagy kik. A szüleink. A fenébe is, hát nem nekik kellett volna vigyázniuk Reaganre?! Nekik kellett volna a szemüket rajta tartani, s őt magát otthon tartani! Hiszen tudták, mindig is tudták, Reagan mennyire kíváncsi. S még kicsi. Persze, hogy érdekli, mi folyik odakint a nagyvilágban, nem igaz?!
Ahogy ezek az érzések, a gyűlölet felébredt a saját szüleim iránt, tudtam, hogy be fogom fejezni az átváltozást. S ehhez már nem is kellett más, csak egy védtelen, ártatlan lányka a városból, akinek a vérét vehettem, ezzel megpecsételve a saját sorsomat. Vadászból vámpírrá váltam.
Család
A család fogalmának egykor eszmei értéke volt, s számomra igencsak nagy jelentőséggel bírt. Vadász család voltunk, s híresek is egyben. Sokan számítottak ránk – avagy eleinte csak a szüleinkre, de aztán rám és Rydersonra is ugyanúgy. Az emberek oldalán álltunk, harcoltunk a természetfeletti mocskok ellen és jól is csináltuk. A családi légkörrel nem volt gond, hiszen ott voltunk egymásnak; számíthattunk a másikra. Az öcsém érezésével ugyan kicsit megbomlott az a fajta egység, amiben egészen addig éltünk, de ez mit sem vont le a család értékéből.
Minden akkor romlott el, mikor a szüleink nem figyeltek Reaganra. Az a felelőtlen hozzáállás, amit akkor tanúsítottak, nos, romba döntött mindent. Szó szerint. Az életünk gyökeresen megváltozott – a Blair család ellenségévé váltam. Vámpírrá.
Bosszút akartam állni mindazért, ami történt. A felfokozott érzelmeim erre még inkább rásegítettek, s minden nap egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz. Ismertem a várost, s azokat a helyeket, ahol a legtöbb természetfeletti felbukkant. De ők nem ismertek engem, legalábbis arcról, aki ismert, már réges-rég halott volt. Így hát, tudtam, hogy semmi bajom nem eshet. S amúgy sem voltam már vadász, nem igaz? Az egyik kocsmában, a pultnál ülve kortyolgattam a kikért whiskymet. Azt hallottam, hogy ma este itt tanyázik egy farkas falka. Ünnepelnek valamit, vagy a franc tudja, de különösebben nem is érdekelt. Épp újra a számhoz emeltem volna a poharat, mikor a falkavezér megérkezett és a pultra koppintott finoman.
- Egy kört a srácoknak, de gyorsan! – Habár a hangja határozottan csengett, az arcán mosoly díszelgett. Figyeltem, ahogy a társaival befoglalják szinte az egész kocsmát. Iszogattak, beszélgettek, s mikor a vezér elindult kifelé, hogy rágyújtson egy szál cigire, követtem.
- Órák óta figyelsz. Azt hiszed, nem vettem észre? – Szólított meg rögtön, pedig még csak nem is voltam a látókörében. Elmosolyodtam és így léptem utána, a közelébe.
- Ami azt illeti, gyanítottam. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy van egy olyan információm a számodra, ami hasznos lehet neked. – Fürkésztem komolyan a tekintetét, mire ő biccentett felém, miszerint meghallgat. Közben pedig a cigarettájából is megkínált, amit örömmel fogadtam el; a számba vettem a szál cigit és ő meggyújtotta nekem.
- Kösz. – Szívtam bele, majd mesélni kezdtem a hírhedt kis vadász család fejéről. Az apámról. Persze neki nem említettem, hogy a fia lennék, vagy bármi közöm lenne a Blair családhoz. Elhintettem mindenféle infót, ami jól jöhet nekik. A gyengepontjait, a harctudásáról ezt-azt, s azt is, hogy hol fog felbukkanni legközelebb. Végül megköszönte mindazt, amit mondtam és nekem csak várnom kellett arra, hogy elvégezzék helyettem a munkát.
Napokkal később hallottam a szomorú hírt, hogy egy vérfarkasokból álló csapat apró darabokra tépte a híres Remington Blairt.
A bosszúm első része teljesítettnek látszott. Hogy éreztem-e bármi fájdalmat apám halála miatt? Nem. Nem érdekelt. Sőt, jó érzéssel töltött el, hogy ott van, ahol lennie kell. A föld alatt… holtan.
Egyedül az öcsémet sajnáltam, aki újból elveszített valakit. Még akkor is, ha a családunk sosem tudta elfogadni az ő… létezését. Illetve elfogadta mindenki, szerettük is, mégis kívülállónak számított. Reagant figyelembe véve, egy ideig nem pihentettem a bosszút illető terveimet, holott anyánk is a listámon volt. Sőt, ő állt az élén. Holtan akartam látni és ezt… ezt már nem akartam másra bízni.
Talán évekbe is beletelt, mire anyámmal újra összeakadtam, méghozzá vadászat közben, ami még engem is meglepett. De persze, nyilván Reagan már volt annyira idős, hogy egyedül hagyja… oh, na persze! Vagy csak megint játssza a felelőtlen anyukát, nem de?! Idegessé váltam ezekre a gondolatokra, miközben ide-oda suhantam előtte. Felismert. Felismertem. Mégsem láttam a tekintetében örömöt… nem. Sokkal inkább gyűlöletet. Vámpír vagyok, anya, nem ölelsz meg? Kedvem lett volna ezt kérdezni tőle, mégsem tettem. Meg akart ölni, de én magam gyorsabb voltam. Az utolsó pillanatban suhantam félre, mikor ő felém ugorva le akart szúrni – fennakadt egy éles, hosszú tüskékből álló kerítésen. Azonnal meghalt.
- Ég veled, anyám. – Nem néztem a hullájára egyszer sem. Éreztem a fémes illatot az orromban, amit mélyen letüdőztem, akár a nikotint. Aztán elmosolyodtam és levettem a bal csuklómról azt a karkötőt, amit még anyámtól kaptam az első vadászatom előtt. Egyfajta ereklye volt… de már nem voltam vadász. S nem akartam emléket Tőle. Az ő csuklójára raktam fel a karkötőt, majd távoztam.
Azt hiszem, ez egyfajta jel is akart lenni tudat alatt Reagannek, hogy lássa, ki ölte meg az anyját. Bár semmi garancia nem volt arra, hogy rájön: én voltam. Talán sosem meséltem neki a karkötőről, talán sosem tudta a jelentését...
A bosszúm lezárult, habár… a múltam felé vezető ajtó sosem zárult le igazán. S amíg Reagan él, nem is lesz, mi bezárja.
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!

Vajon el lehet-e fogadni, hogy nem azt kapjuk, amire számítottunk, avagy amire azt hittük, nekünk szánta a Sors? Vajon lehet-e úgy élni, hogy egy szörnyeteggé váltál, miközben eddig a jó oldalon, avagy pont, hogy a másik oldalon álltál? Én kérlek, 26 éve a sötétség oldalára kerültem. Az alvilág lényei közé; s ezt nem csinálhatom vissza soha. Habár hallottam, hogy van gyógyír, legalábbis volt, de hogy tényleg létezett-e ez a szer, arról bővebb információm nincs. Jó volna újra a régi valóban tetszelegni, de azt hiszem, én magam már úgysem lennék az, aki egykor. Megváltoztam. Aznap, mikor meghalt Ryd, s én is, egy részem elveszett. A bosszúnak éltem hosszú éveken keresztül, mígnem a lelkem végre lecsillapodott. Viszont… ezek után ami rám telepedett, az a magány volt, s az üresség. Másrészt, vámpírként csak éjjel voltam képes mozogni és ez kikészített. Alig néhány éve találtam egy boszorkányt, aki végre hajlandó volt segíteni nekem. S most, láss csodát: végre van egy gyűrű, egy bizonyos napfény gyűrű, ami megóv végre a napon való elégéstől. Komolyan, néha király lenne, ha lennének boszorkány haverjaim, de a fenébe is… az átváltozásom után sorra használtam ki mindenkit, s vágtam át, nyilván lett egy hírnevem ettől. Ezért is kezdtem el utazgatni, járni a világot.
Későre járt már, s még mindig nem volt szállásom, sőt, azt sem tudtam, merre tartok éppenséggel. Egy benzinkúton álltam meg végül, hogy kérdezősködni kezdhessek. Az épület felé vettem az irányt, amint kiszálltam az autóból. Be is lépkedtem, amint az automatikus szétnyíló ajtó engedte. Mielőtt azonban a pénztárhoz léptem volna útbaigazítást, avagy segítséget kérni, elkezdtem járkálni a sorok közt. Oh, jól jönne valami rágcsa… vagy netán valami ital. Nézelődtem, levéve néhány dolgot, majd megcsapta a fülemet a mosdók felől egy beszélgetés, így megtorpantam az újságoknál, mintha olyan érdekes olvasmányok lennének.
- Nem mehetünk Denverbe, legyél már észnél! – Hallatszott a megemelt hangszín. A nő aggódott, kétségbe volt esve. Hm.
- Ugyan már! Denver jó hely. Nem fogod megbánni, ha oda megyünk. – Válaszolt egy férfi hang, mire elpillantottam feléjük a szemem sarkából.
- Nem, nem jó. Nekünk nem. Hiszen… ne mondd, hogy nem hallottál még az Ötökről! A vadász társaságról… - Lejjebb halkította a hangját. A férfi értetlenül bámulta, így folytatta. – Olyanokra vadásznak, mint mi vagyunk. Nem mehetünk oda, hiszen ez veszélyes… - Folytatta és úgy nézett ki, hogy a férfit ezzel nem győzte meg. Veszekedve mentek ki az épületből, én magam pedig a pénztárhoz lépkedtem töprengve. Denver. Vadászok. Hmm, talán meg kellene néznem, mi van arra…
Rápillantottam a csinos kis pénztárosra, s megigézve, fizetés nélkül távoztam a benzinkútról, az irányt egyenesen Denver felé véve. A város egyik legklasszabb hotelében szálltam meg és kezdtem el nyomozni a vadász társaság kapcsán. S amire fény derült, az nem volt más, minthogy az egyik központi tag, avagy az egyik vezető…

…maga Reagan Blair. Az én kisöcsém.

Ez a tény annyira felkavaró volt, hogy a féltékenység hidegzuhanyként ért. Úgy tűnt, elismert vadász hírében áll, főként, ha vezetővé is vált egy ekkora kaliberű szervezetnél. Nevetséges. S én… én hol a fenében vagyok ebben a történetben? Oh, hát persze. Csak egy nyavalyás kis vámpír, akinek az egész élete tönkrement, mikor a kisöccse kiszökött utána egy vadászat során. Hát persze… Reagan Blair, te…
Idegesen morrantam és ezzel egyidejűleg levertem a poharat az asztalról, mire az szilánkokra tört a földön. Nem akartam haragudni rá, nem akartam gyűlölni Reagant, s nem is tettem, de… komolyan. Az élet miért ennyire piszkosul igazságtalan?! Az álmom volt a vadászat. Az, hogy Ryddel karöltve a legjobbak lehessünk, s elismertek, úgy igazán, nem a szüleink neve kapcsán. S erre… erre teljességgel elbuktunk. Most pedig végignézhetem, ahogyan a kisöcsém kiteljesedik?
Fõkarakter: Lycoris Fairwell

Az álarc mögött: Eliffe


Raleigh Blair
A vérem különleges. Íze fémes vagy juharszirupos, amely minden korttyal mesél. Az illatom, akár a penész és az állott levegő keveréke, ami minden lélegzetvétellel áthat.
Raleigh Blair



163
C szint:
Kalmithil
Raleigh Blair NgRj
↭ Dream Catcher
Ez az én történetem :
Az életem ennyi titkot rejt :
4
Titulus :
↭ The Vampire
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
↭ Mr. Perfect and Sexy Jack Falahee
Tartózkodási helyem :
↭ Denver
℘ ℘ ℘ :
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
Raleigh Blair Tenor
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe

Raleigh Blair Empty
TémanyitásRaleigh Blair EmptyVas. Május 26 2024, 17:13

Gratulálunk, elfogadva!
Vampire ℘ Vámpír


❝Nincs még egy olyan erõs kapocs,
mint a vérségi kötelék, még sincs nála
semmi illékonyabb.❝

Kedves Bátyus!

Már meg ne haragudj, de.... MÉGIS MI A FRANCOT KERESEL ITT?? Raleigh Blair 412089836
Te halott vagy? Vagy mégsem? Ez nekem sok... Raleigh Blair 1384875406
Kiskoromban láttalak téged és a másik bátyámat meghalni... erre itt vagy mégis? Raleigh Blair 471566308
És még azt akarod mondani, hogy természetfelettivé váltál? Az ellenség oldalára kerültél? Raleigh Blair 3482202896
Ugye ez csak egy rossz álom? Mondd... kérlek, mondd, hogy csak vicc! Raleigh Blair 2588005421

Hű, Raleigh lapja nagyon is meghatározó lett! Raleigh Blair 2896720542  Raleigh Blair 2896720542  Főleg Reagan szívébe markolt ez most, de nagyon. Raleigh Blair 3550012821  Visszakapja a bátyját? Ez egyszerűen csodálatos! Raleigh Blair 4128458810  Fantasztikus hátteret alkottál meg a Blair családnak, így nem csoda, ha csak ámultam és bámultam, miközben a sorokat olvastam. Raleigh Blair 3109199958
Kíváncsi leszek, mihez kezdenek, ha mind a ketten szemtől szemben fognak állni. Már alig várom!  Raleigh Blair 2092540465 (Igyekezni fogok az öcskössel Raleigh Blair 2866922607 )

Tökéletes lett minden, de hiszen nem meglepő! Raleigh Blair 1614110117  Foglald le a pofit és utána vár a játéktér. Üdv Közöttünk! Raleigh Blair 3266136710  Raleigh Blair 3266136710  Raleigh Blair 3266136710




Várj, ne szaladj úgy! Van itt még neked valami... kapsz egy útravalót. Egy talizmánt, ha úgy tetszik. Sok szerencsét, és sose hagyjon el téged a remény! Szerencsekocka.

Reagan Blair
Egy sziluett
vajon ki lehet õ?
Reagan Blair



163
C szint:
Kalmithil
Az életem ennyi titkot rejt :
0
Akinek az arcát viselem :
Brett Dalton

Raleigh Blair Empty
TémanyitásRaleigh Blair EmptyVas. Május 26 2024, 17:13

The member 'Reagan Blair' has done the following action : Dobókocka


'Szerencsekocka' :
Raleigh Blair L56g4Ij
Result :
Raleigh Blair LJeKV2Z

Raziel
The Angelic Admin
ahonnan az angyali gondoskodás jön
Raziel



163
C szint:
Kalmithil
Ez az én történetem :
Raleigh Blair 99b4938c245b0cd431ace7968390674e0ee9f16a
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Raleigh Blair F97377f1957c2499834fa8de31fda3cd119039ef
Az életem ennyi titkot rejt :
718
Ennyi éve vagyok a világon :
1
Lejátszási listám :
Akinek az arcát viselem :
℘ A body without a soul
A fiók mögött :
℘ ℘ ℘ :
Raleigh Blair 5a332f6611e429ee50f027380ea8f94f927e05f5

Raleigh Blair Empty
TémanyitásRaleigh Blair Empty


Ajánlott tartalom
163
C szint:
Kalmithil

Raleigh Blair Empty
 

Raleigh Blair

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal