"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A krimonná válásomat semmiképpen sem mondhatnám átváltozásnak. Egyszer csak megtörtént. Egyik nap még „normális” voltam, másnap viszont furcsa erőt kezdtem el érezni magamban. Három éve annak, hogy ezt a démonian gonosz erőt a saját vágyaim megvalósítására használom.
Család
Család? Röhög a vakbelem… miféle család? Amióta az eszemet tudom, egyedül élek a nagyvilágban… gyerekként az utca nevelt fel és egészen 15 éves koromig nem tudtam ki az apám, mert, hogy van olyanom… Igen… Azt hittem teljesen árva vagyok, erre kiderült, hogy létezik valaki, akit az apámnak mondhatok! Istenem milyen szép is ez! Khm… Ha csak rá gondolok, elkap a hányinger… Undorító. Egyetlen egy érzést vált ki belőlem a létezése. Gyűlöletet. Ráadásul egy Katherine nevezetű nőszeméllyel kavar és a pokol felett uralkodnak… Ez még jobban dühített. Megbánják még, hogy kihagytak a buliból!
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
2036-ot írunk… az egész világot ellepte a mérhetetlen sötétség. Természetfeletti lények járják az utcákat, fosztogatnak, gyilkolnak, egy szóval a gonoszság az úr. Hmmm… milyen jó is ez. Itt vagyok otthon… semmi mást nem nevezhetek el úgy, csak az utcát. Ebben nőttem fel, nekem ez jelenti a normális életet. Rengeteg mesét hallottam a „háború” előtti korról, de elképzelni sem tudtam, hogy voltak képesek olyan unalmas életet élni az emberek… abban nem volt semmi izgalom. Most szinte mindent megkaphatsz egy kis kínzással. Apropó kínzás… nos, igen… volt egy lény, akit nem tudtam hova tenni. Folyton a nyomomban járt, mindig a jó útra akart terelni. Az idiótája… nem volt képes felfogni, hogy a gonoszság a lételemem. Egyik nap nem tudtam tovább elviselni a baromságait, így csapdát állítottam neki, és ahogy az illik, szépen bele is sétált. Egyfajta küzdelem alakult ki köztünk, nem gondoltam volna, hogy el akar tenni lábalól… viszont ellenem semmi esélye nem volt. Túlságosan nagy volt a hatalmam ahhoz, hogy olyan könnyen otthagyjam a fogam. Az erőmet kihasználva sikerült a földre terítenem. Amíg ott feküdt kínzásképp egyesével törni kezdtem a csontjait. Próbáltam kifacsarni belőle valami információt, hogy vajon miért foglalkozott velem annyit… a halála előtt csak annyit mondott, hogy ő egy Nephiel, jelentsen ez a szó bármit is… illetve hogy Kai Parker az apám. Ahogy azt kimondta, már nem tudtam visszatartani a dühömet és egy csettintéssel kitörtem a nyakát, majd egy üvöltés keretében borítottam lángba… Micsoda? Lehetetlen… tizenöt év után kellett megtudnom, hogy van… apám… Három hónap telt el azóta és még mindig az a bizonyos név kattogott az agyamban… Kai Parker… Hiába szerettem volna elfelejteni, egyszerűen nem voltam rá képes… ezalatt az idő alatt nem voltam rest és próbáltam kideríteni mindent róla… szerencsére értettem a megfélemlítéshez és az erőmnek hála elég hamar megtudtam, azt, amit akartam. A pokolban uralkodik? Van egy olyan érzésem, hogy meg kellene látogatnom a drága jó apámat és követelni tőle az örökségemet… nem véletlenül vagyok a fia… akkor kérem szépen a részem a trónból… Egyértelműen nem lesz könnyű dolgom, így azon gondolkodtam, hogy sereget toborzok, hátha azzal megnőnek az esélyeim a trónfosztáshoz... azonban erre nem volt már alkalmam. Megjelent előttem egy démon... Asmodeusnak hívatta magát. Úgy tett mintha olyan nagy hatalmú lény lenne... de engem aztán nem ver át. Hiába jött itt nekem a hókusz-pókuszával. Azt el kellett ismernem, hogy az apushoz vezető utat valóban megmutatta. Csak egy alkut kellett hozzá elfogadnom és ahogy ő fogalmazott: "Nem kell tovább keresned az Apád! Eljuttatlak hozzá, még mielőtt kimondod, hogy Geronimo!" Belementem és a kézfogás után minden úgy történt, ahogy mondta. Egy kaput nyitott meg, majd amint átléptem rajta, egy pokolnak nevezett helyen kötöttem ki. Nem így képzeltem el... legalábbis azt hittem, hogy mindent majd lángok fognak borítani, erre pont az ellenkezője volt... havas táj fogadott. A kapu bezárult és egyedül maradtam. Nem haboztam hát, körülnéztem hátha látok valamit amerre elindulhatok.... így akadt meg a szemem egy távoli palotában. Nem vesztegettem az időt, így elindultam abba az irányba. Amint megérkeztem a kastélyhoz, berúgtam az ajtaját és belépve egy mosolyt erőszakoltam ki magamból. – Anyuci, Apuci… Megjöttem! – Tártam szét a karjaim, mintha arra vártam volna, hogy megöleljenek. Persze egyáltalán nem volt rá szükségem.
Fõkarakter: Killian Lacroix
Az álarc mögött: Fedora
Dommiel Parker
A vérem különleges. Íze, akár a karamell, de utóíze, mint a föld, amely minden korttyal mesél. Az illatom az égetett cukorhoz hasonlít, ami minden lélegzetvétellel áthat.
A félelem patrónusa... *lapozgat, aztán félredobja a könyvet* Oké, te gyerek... mármint, a fiam. Nem is vagy a fiam! Egy másik életben, bocs, dimenzióban lehet, de az apád nem én vagyok! Az a démon, aki hozzám hozott, csúnya tréfát űz veled és velem is, ugye tudod?!
Így hát sosem lehettem tisztában a létezéseddel. Nem tudom, kerestelek volna-e, ha tudok rólad, de ha a másik Én nem tette, gondolom, én se. Számomra a család fogalma semmit sem jelent. Egy gyerek meg plusz teher lett volna. Apropó, érdekelne, kivel volt együtt a másik Én! Ki az anyád? Csak mert roppant válogatós vagyok, tudod... nem mintha rád tartozna. Viszont azt rosszul teszed, hogy a poklot követeled tőlem. Helyesbítve tőlünk. De hé, nekem amúgy sincs közöm a pokolhoz, sajnos, mert Katherine az, aki uralkodik! Én csak megtűrt személy vagyok mellette, mert ha én nem vagyok, talán nem sikerül célt érnie. Hm. Veszélyesnek tűnsz és kegyetlennek. Sőt, talán kegyetlenebbnek, mint én valaha is voltam. Jogosan aggódnék hát?!
Gyere csak, meglátjuk, mire jutsz... biztos felforgatod a lelkivilágomat, de számíts rá, hogy az arcodba fogok röhögni első körben. Még hogy az én gyerekem vagy... vicces fiú vagy te, Dommiel!
Foglalózásd ne felejtsd, kölyök! Aztán várunk a jeges pokolban!
Várj, ne szaladj úgy! Van itt még neked valami... kapsz egy útravalót. Egy talizmánt, ha úgy tetszik. Sok szerencsét, és sose hagyjon el téged a remény!℘Szerencsekocka.
Kai Parker
A vérem különleges. Íze, akár a gyömbér, égető és maró, amely minden korttyal mesél. Az illatom, mint az enyhe kénkő, ami minden lélegzetvétellel áthat.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."