2036-ot írunk… az egész világot ellepte a mérhetetlen sötétség. Természetfeletti lények járják az utcákat, fosztogatnak, gyilkolnak, egy szóval a gonoszság az úr. Hmmm… milyen jó is ez. Itt vagyok otthon… semmi mást nem nevezhetek el úgy, csak az utcát. Ebben nőttem fel, nekem ez jelenti a normális életet. Rengeteg mesét hallottam a „háború” előtti korról, de elképzelni sem tudtam, hogy voltak képesek olyan unalmas életet élni az emberek… abban nem volt semmi izgalom. Most szinte mindent megkaphatsz egy kis kínzással. Apropó kínzás… nos, igen… volt egy lény, akit nem tudtam hova tenni. Folyton a nyomomban járt, mindig a jó útra akart terelni. Az idiótája… nem volt képes felfogni, hogy a gonoszság a lételemem. Egyik nap nem tudtam tovább elviselni a baromságait, így csapdát állítottam neki, és ahogy az illik, szépen bele is sétált. Egyfajta küzdelem alakult ki köztünk, nem gondoltam volna, hogy el akar tenni lábalól… viszont ellenem semmi esélye nem volt. Túlságosan nagy volt a hatalmam ahhoz, hogy olyan könnyen otthagyjam a fogam. Az erőmet kihasználva sikerült a földre terítenem. Amíg ott feküdt kínzásképp egyesével törni kezdtem a csontjait. Próbáltam kifacsarni belőle valami információt, hogy vajon miért foglalkozott velem annyit… a halála előtt csak annyit mondott, hogy ő egy Nephiel, jelentsen ez a szó bármit is… illetve hogy Kai Parker az apám. Ahogy azt kimondta, már nem tudtam visszatartani a dühömet és egy csettintéssel kitörtem a nyakát, majd egy üvöltés keretében borítottam lángba… Micsoda? Lehetetlen… tizenöt év után kellett megtudnom, hogy van… apám…
Három hónap telt el azóta és még mindig az a bizonyos név kattogott az agyamban… Kai Parker… Hiába szerettem volna elfelejteni, egyszerűen nem voltam rá képes… ezalatt az idő alatt nem voltam rest és próbáltam kideríteni mindent róla… szerencsére értettem a megfélemlítéshez és az erőmnek hála elég hamar megtudtam, azt, amit akartam. A pokolban uralkodik? Van egy olyan érzésem, hogy meg kellene látogatnom a drága jó apámat és követelni tőle az örökségemet… nem véletlenül vagyok a fia… akkor kérem szépen a részem a trónból…
Egyértelműen nem lesz könnyű dolgom, így azon gondolkodtam, hogy sereget toborzok, hátha azzal megnőnek az esélyeim a trónfosztáshoz... azonban erre nem volt már alkalmam. Megjelent előttem egy démon... Asmodeusnak hívatta magát. Úgy tett mintha olyan nagy hatalmú lény lenne... de engem aztán nem ver át. Hiába jött itt nekem a hókusz-pókuszával. Azt el kellett ismernem, hogy az apushoz vezető utat valóban megmutatta. Csak egy alkut kellett hozzá elfogadnom és ahogy ő fogalmazott: "Nem kell tovább keresned az Apád! Eljuttatlak hozzá, még mielőtt kimondod, hogy Geronimo!"
Belementem és a kézfogás után minden úgy történt, ahogy mondta. Egy kaput nyitott meg, majd amint átléptem rajta, egy pokolnak nevezett helyen kötöttem ki. Nem így képzeltem el... legalábbis azt hittem, hogy mindent majd lángok fognak borítani, erre pont az ellenkezője volt... havas táj fogadott. A kapu bezárult és egyedül maradtam. Nem haboztam hát, körülnéztem hátha látok valamit amerre elindulhatok.... így akadt meg a szemem egy távoli palotában. Nem vesztegettem az időt, így elindultam abba az irányba. Amint megérkeztem a kastélyhoz, berúgtam az ajtaját és belépve egy mosolyt erőszakoltam ki magamból. – Anyuci, Apuci… Megjöttem! – Tártam szét a karjaim, mintha arra vártam volna, hogy megöleljenek. Persze egyáltalán nem volt rá szükségem.