A bátyám 10 éves volt, mikor én megszülettem. Utólag anya rengeteget mesélt arról, hogy mennyire várt engem. Aztán ahogy egyre csak nőttem, megtapasztaltam, hogy milyen, amikor a bátyám mindenek elé helyez. Szeretett, imádott és tényleg én voltam neki az első, még a nagy korkülönbség ellenére is. Azt hiszem, apa kissé belénevelte azt, hogy meg kell védenie engem és a családot. Egyébként boszorkánycsaládba születtem bele, így az én ereimben is boszorkányvér csörgedezett. 6 éves voltam, mikor elkezdtem tanulgatni az erőmet. Will rengeteget segített nekem, apróságokat tanított. Néha elkövettünk egy-egy gyerekcsínyt is ketten, de tényleg csak apróságok voltak ezek. Aztán eltelt néhány hónap és a családunk közelében fel-felbukkant egy Dahlia nevezetű boszorkány. Anya mindig óvva intett tőle, így nem mentem túlzottan a közelébe, sőt, ha ő eljött hozzánk, nekem azon nyomban el kellett hagynom még a falu környékét is. Eleinte Will is velem tartott. Ilyenkor általában elvitt valami új helyre. Megmutatta a rejtekhelyeit. Az egyik kedvenc helyem egy barlang volt, aminek a falát az ott töltött idők során telerajzoltuk. Egyszer késő estig ott maradtunk és szakadó esőben kellett hazamennünk. Emlékszem, a hátán csüngtem, kicsi karjaimat a nyaka köré fonva és szorosan öleltem őt, míg haza nem értünk. Az utunk alatt folyamatosan nevetgéltünk. Bőrig áztunk, de ez egyikünket sem zavarta. Ahogy lerakott a bejáratnál a földre, felemeltem a fejem és úgy néztem rá. Talán ekkor láttam utoljára mosolyogni… mert ekkor még mosolyogva nézett rám és borzolt bele a hajamba. Aztán Dahlia kilépett az ajtón. Sajnos nem voltunk elég sokáig távol, ugyanis az a nő csak erre várt. Arra, hogy hazaérjünk és magával ránthassa a sötétségbe Willt. Erről az estéről több emlékem nem is nagyon van, vagyis csak foszlányok. Hallom, ahogy anyáék kiabálnak, veszekednek, hallom Dahlia hangját, aztán Will kétségbeesett, mégis ideges kiáltozását. Aztán eltűnnek mindketten.

Willel legközelebb csak két évvel és néhány hónappal később találkoztam. Rettentően boldog voltam, hogy hazajött és odarohantam hozzá. Arra vártam, hogy felemel a karjaiba csak úgy, mint régen. De a tekintet, amivel rám nézett… teljesen érzelemmentes volt. Legalábbis én nem tudtam megállapítani, hogy miféle érzések kavarogtak benne akkor, de utólag belegondolva, hatalmas fájdalom járhatta át. Évekig nem láthatott minket, nem jöhetett haza a családjához. Anyáék sosem mondták el, hogy miért. De Will, akkor, aznap éjjel kiborult. A szobájában szinte mindent összetört. Rettegtem, hogy talán engem is bántana. Az ajtóból figyeltem mégis, mert aggódtam érte. A közelében akartam lenni, de mégis… mérföldekre tőle. Aztán ahogy hátrébb léptem, a padló megreccsent a talpam alatt. Will elnézett felém, kérdőn. Nyeltem egyet és gyengén megráztam a fejem.
- Mit bámulsz, Aria? – Kérdezte ridegen. Sosem szólt így hozzám. Mindig kedves volt és a hangja tele volt szeretettel, de ennek már nyoma sem volt benne. Közelebb lépett hozzám, majd megállt közvetlenül előttem. A ruhámat kapta el a mellkasomnál és rántott közelebb magához. – Tűnj el, érted? Nem azért jöttem haza, hogy veled foglalkozzak. Egyáltalán nem… nem ezért. – A szemei szikrákat szórtak, én pedig alig érezhetően remegni kezdtem.
- Mi történt… veled ott? Dahliával? – Kérdeztem csak azért is, miközben a kezeire csúsztattam a sajátjaimat. Megszorítottam gyengéden. Ezzel annyit értem el, hogy elengedett, majd odébb tolt erőszakosan.
- Ne kérdezősködj. Semmi olyan, amiről tudnod kéne. – Morogta, majd kitolt a szobából teljesen és becsapta az ajtót. Nem mentem viszont messzire, hanem ott, az ajtaja előtt ültem le. Egész éjjel virrasztottam volna, ha apa nem visz be a szobámba, hogy ott aludjak.

A bátyám nem mondta el, de Dahlia nem önszántából engedte el, hanem egyszerűen megszökött. Viszont tudta, hogy a nőnek első dolga lesz itt keresnie, de úgy érezte, van még némi ideje, hogy kiélvezhesse a családi légkört. Azonban ez nem úgy sikerült, ahogyan azt elképzelte. Már semmi sem volt ugyan olyan, de legfőképpen ő nem. Dahlia mindent kiölt belőle, ami valaha benne volt. Minden jóság, szeretet, törődés szertefoszlott és egy két lábon járó paranoiás, bizalmatlan, veszélyes boszorkány lett, aki mindenkire veszélyt jelentett. Én voltam talán az egyetlen, aki hitt benne. Willben. Minden nap, minden éjjel átmentem hozzá, miután elaludt és bebújtam hozzá az ágyba. Azonban rendszerint mégis a saját ágyamban ébredtem. Nem akarta, hogy a közelében legyek… és végül, az egyik éjjel arra mentem be, hogy az ágyon áll. Egy kötél lógott le a plafonról, ami már a nyaka köré volt fonódva. Még elnézett felém, mielőtt lelépett volna az ágyról. A szemem láttára lett öngyilkos, én pedig akkorát sikítottam, hogy talán az egész falu hallotta. A boszorkányerőm is elszabadult, ugyanis a szoba lángra lobbant. A szám elé kaptam a kezeimet. A bátyám látványa, a kötél, a tűz, a szoba… örökre belevésődött az emlékezetembe. Apám menekített ki az égő házból és együtt néztük végig, ahogyan porig ég az egész.

Évekkel később tudtam meg, hogy Dahlia kihasználta a bátyámat. Az ereje kellett neki. Magához akarta láncolni Willt, hogy tőle tudja elszívni a boszorkány erejét és még hatalmasabb lehessen. Gyűlöltem Dahliát ezért. Elragadta tőlem a bátyámat, azt, akit a legjobban szerettem. Ráadásul végignézhettem a halálát is. Mély nyomott hagyott bennem ez és megfogadtam, akkor ott, 9 évesen, hogy bosszút fogok állni. Ez az évek alatt még inkább elhatalmasodott rajtam.

Egyszer megpróbáltam megölni őt. Volt ott egy lány, ő volt a legújabb áldozata Dahliának. Freyából nyerte az erejét és magához akarta láncolni az örökkévalóságig. Sok időt töltöttem ott, a közelükben. Még Freyával is sikerült összebarátkoznom, habár nem ez volt a célom. Én csak bosszút akartam állni, más vágyam nem volt. Azonban felkészültem a legrosszabbra, arra, hogy miközben próbálom megölni Dahliát, ő fogja ezt tenni velem. A gyanúm beigazolódott, ugyanis nem voltam elég erős ahhoz, hogy én végezzek vele. Meghaltam. Legalábbis Dahlia és Freya is azt hitték, meghaltam. De új testbe költöztem. Megfogadtam, hogy még erősebb leszek, még több erőt gyűjtök, hogy megölhessem ezt a nőt és… nos, fel akartam Freyát is szabadítani. A barátságunk nem volt túl szoros, mégis kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajta. Nem akartam, hogy hasonló sorsra jusson, mint a bátyám. Még egy embert nem kergethet őrületbe… nem engedhetem.

Viszont muszáj volt magam mögött hagynom őket. Később megtudtam, hogy Dahlia egy újfajta varázslatot eszelt ki. Száz évente csak egyetlen egy napra térhetnek vissza mindketten. Így hát volt épp elég időm arra, hogy újabb és újabb varázslatokat tanulhassak és minél erősebb legyek.

A megszokás nagy úr. Legalábbis ezt mondják és úgy érzem, van ebben valami. A testugrós bűbáj lemerített hosszabb-rövidebb ideig, de mindig újult erővel vettem el újabb életeket és tettem azt a magamévá. Volt, hogy puszta szórakozásból, máskor egy-egy információ morzsa miatt fosztottam meg valakit az élethez való jogától. Erősebb akartam lenni, még több mágiára szert tenni és volt, hogy emiatt öltem. Azt reméltem, hogy az új test többet fog nekem nyújtani és képes lehetek megölni Dahliát. De aggódtam, hogy ő erősebb nálam: így azt hiszem, már-már a rögeszmémmé vált a mágia hajkurászása. Több és több…
Nem foglalkozva azzal, kin kell áttaposnom és kit kell megölnöm. Nem számított semmi sem már nekem. Nem ismertem senkit, nem engedtem közel magamhoz senkit: csak meneteltem előre. Tudtam, hogy Dahlia 100 éventre egyszer felkel, de pont ebből az okból kifolyólag tudtam azt is, miszerint tengernyi időm van megerősödni. Bár eljátszadoztam a gondolattal, hogy álmában ölöm meg, de nem lett volna ez túl etikus… sajnos.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is közelebb engedek valakit magamhoz. Bárkit. De Chelsea Jensonnak sikerült megérintenie: nem tudom, hogy azért figyeltem-e fel rá, mert Klaus majdnem megölte, vagy csak nem volt jobb dolgom, de azt hiszem, van némi közöm ahhoz, hogy még mindig él. Noha az eretnekség félig halottat is jelent, de ez pusztán részletkérdés. Valamikor az 1470-es évek környékén futottam bele a lányba és azóta is mellettem van. A legjobb barátnőm lett, akivel rengeteg dolgot átéltünk az évek alatt. Miatta megállapodtam a testnél is, amit szereztem: pusztán a vezetéknevet vettem vissza. A sajátomat, ami mindig is voltam. Stafford. Azt azért a számlámra lehet írni, hogy a lány, akinek az életét elvettem, senkinek nem hiányzott. Egyedül volt, magányos és a kutya se kérdezte, mi van vele. Akik pedig ismerhették, időközben meghaltak, míg én továbbra is uraltam a testet, mágiával lassítva az öregedést. Helyesítve: megállítva.
Aztán kiderült, hogy amiért mindvégig vállaltam a testugrással járó procedurát, szertefoszlott. Dahliát a Mikaelson család nemes egyszerűséggel megölte, míg én semmit sem tehettem. A bosszúm már nem teljesedhetett be. Örülnöm kellett volna, de a haragom nagyobb volt annál.
Már-már nem érdekelt semmi és senki. Chelsea mellett pedig volt már más is, aki akkoriban fontos volt nekem. Chris. Kedveltem, de sosem léptem felé. Sosem adtam esélyt annak, hogy bármi legyen kettőnkből.
Nem tudom, hogy a test akart-e kilökni magából – kételkedtem volna ebben, vagy a halálvágyam kezdett elhatalmasodni rajtam, de több alkalom volt, hogy megkíséreltem kioltani a saját életem. Nem akartam tovább élni. De Chris megmentett. Belefáradtam.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a bátyámról álmodtam. Másképp nézett ki, mint amire emlékeztem, de tudtam, hogy ő az. Szinte éreztem, hogy tényleg ott van velem. De felébredtem és sehol sem volt.
Egyszerűen elegem lett. Sok volt ez az egész.
Hát megtettem újra, mindenféle bűbáj nélkül. Nem búcsúzkodtam. Fájt. Rettenetesen fájt, de felszabadító érzés is volt egyben. Az utolsó pillanatban egy ismeretlen helyre kerültem: láttam azt a férfit az álmomból, akit a bátyámnak hittem. Kiderült, hogy ő volt. És élt. Nagyon is élt! Viszont a halál egyre inkább húzott magához, ő pedig sírt. Én is sírtam. De nem volt visszaút.
Stephanie Stafford visszavonhatatlanul halott volt.

Nem akartam élni. Azt hittem, ezúttal kijátszhatom az ősi boszorkányokat és elengednek, de tévedtem. Nem nyugszanak addig, míg Klaust el nem pusztítom: ám ha így van, talán örökké élni fogok. Már nem érdekel Klaus. Nem akarom a halálát, mert nem változtatna semmin. Sokáig a bosszúnak éltem, de rájöttem, minden okkal történt úgy, ahogy.
Gyerekként végignéztem a bátyám, William halálát, de kiderült, hogy él. A lehető legjobb utat választotta a menekülésre, azt, amelyre a családunk boszorkányai képesek: új testbe ugrani.
Chelseát Klaus gyógyította meg a vérével, azért, hogy a lány segítsen neki. De nem volt saját mágiája… így nem volt a hasznára. Hát megölte. Ekkor találtam rá és próbáltam megmenteni, de késő volt. Viszont eretnekként újrakezdhette az életét. Azóta is a legjobb barátnőm.
Chris, róla… nem is tudom mit mondhatnék. Fontos volt nekem, szerettem, de Klaus majdnem elvette tőlem. Hibrid vált belőle, mert Hope volt olyan kedves, hogy adott a véréből neki… de ha meghalt volna, az én lelkemen száradt volna. Elengedtem őt, bármennyire is fájt. Rég nem láttam. Talán ennek is oka van: neki valaki más mellett a helye.
Hesperus, életem új megkeserítője. Emberi életében sokat viaskodott Lysandrával – tudom, hisz emlékszek rá. Okkal lépett az életembe, de még keresem, pontosan mi az.
És végezetül… egy hasonmás. Már tudom, hogy Demetria azért született meg 1000 évvel később, mint a valódi Lysandra, hogy legyen valaki, aki képes vele szembeszállni. De kétlem, hogy az a lány az életemre törne, főleg úgy, hogy én nem az a Lysandra vagyok. Én csak… használom az életét, a testét… birtoklom az emlékeit…
Talán szörnyű vagyok. Talán csak kaptam egy utolsó utáni esélyt arra, hogy ezúttal jó döntéseket hozzak.


℘ Testugrás ℘ Nem minden boszorkánymester van tudatában ennek a képességnek, bűbájnak, de Te igen. Ezért is volt már több test a birtokodban, több életet vettél el és tettél magadévá. Sok erőt felemészt egy-egy ilyen művelet, de nagyhatalmú boszorkányként mégsem okoz akkora gondot a számodra.