Úgy tűnt, valami új információval szolgáltam az idegennek, de ugyanakkor ez meg is lepett: mintha sosem hallott volna vámpírboszorkányokról. Felvontam a szemöldökömet.
- Igen, meghaltam. Elszívó boszorkányként jöttem a világra, majd egy vámpír vérével a szervezetemben meghaltam – Oktattam ki, de nem volt időnk erre. A démonokra több figyelmet kellett szenteltünk, mint gondoltuk: sokan voltak és erősek.
Hallottam az idegen szavait, és végül döntöttem: bevállaltam. Helyesbítve kockáztattam az idegen előtt, hogy mégis mit szól a saját bejáratú „házi” démonomhoz. Hesperustól is tartottam egy kicsit, de tudtam, esélye sem lenne engem bántani. Én irányítottam, nem pedig ő.
- Fog. Maradj csendben – Koncentrálnom kellett és nem akartam, hogy a férfi félbeszakítson. Aztán megjelent Hesperus. – Sikerült… - Egyszerre lepődtem meg és esett le nagy kő a szívemről. Oké, nyert ügyünk van. Tudta a dolgát, így nem kellett több, elkaptam az idegen csuklóját és futásnak eredtem vele. Végül a vámpírsebességemet is kihasználtam, de erősebben fogtam őt is, hogy ne szakadjunk el egymástól. Messzebb álltunk csak meg, már majdnem kint a város szélén. Elengedtem a férfit és így néztem rá, kifújtam magam.
- Démon. Bármivel megbirkózik, hidd el – Magyaráztam, őt fürkészve. Aztán a másik kérdésre megvontam a vállam. – A nevem Lycoris Fairwell. De a nevemből nem jössz rá semmire – Nyilván. De nem akartam neki rögtön mindent elárulni magamról, így is épp eleget tudott már. – És te? Elszívó vagy, mint én voltam. Ezt már tudom. – Végignéztem rajta. Volt benne valami különös, de nem tudtam volna megmondani, micsoda. Mindenesetre hátrébb léptem, úgy voltam vele, hogy így is eleget segítettem egy idegennek. Ez pedig amúgy sem volt szokásom. – Mivel haragítottad magadra azokat a szörnyetegeket? Elloptál tőlük valamit? Keresztbe tettél nekik? – Érdeklődtem végül.

Tudod milyen érzés az, amikor elveszted a kontrollt a cselekedeted felett? És most nem arra gondolok, hogy leiszod magad és nem is tudsz magadról semmit egészen másnap reggelig, amikor egy vén fószer rugdosva kelt fel, hogy „Hé, mit keresel a házamban?”… nem, nem erről van szó. Egészen más dologról. Nevezzük úgy, hogy irányítás. A részletekbe inkább ne menjünk bele, de az évek során belekeveredtem egy olyan helyzetbe, hogy hozzá lettem kötve egy emberhez…
Igen… egy emberhez. Legszívesebben megölnék mindent és mindenkit, aki csak mozog… főleg ezt… a… nőszemélyt. De még maga a gondolat is fájdalmat okoz. Nem elég, hogy nem csinálhatok semmit, de ha csak elképzelem, hogy milyen módon szedném szét darabokra, olyan érzés, mintha magammal tenném meg. Gazda és szolga kapcsolat a miénk… ami teljesen megőrjít. Háh… gazdám. Na, még mit nem… előbb szúrom ki a szemem, mint hogy én elfogadjam ezt. Hesperus a démonok démonja… nem süllyed le idáig. Viszont a tény, addig maradok… az ölebe, míg meg nem szabadulok a köteléktől… szégyen. Szégyen, hogy hová jutottam…

Egy pillantás alatt megjelentem Lycoris és egy idegen előtt. – Khm… – Mire bármit is kérdeztem volna, már meg is kaptam az utasítást… ezt a három démoni lényt kellett eltennem lábalól. Nem tudtam ellenállni… kénytelen voltam teljesíteni a dolgot. – Aaarrrgghhhhhh…… – Hatalmas düh járta át a testemet, csak Lysandrára tudtam gondolni és persze arra, hogy valószínűleg ismét elvesztettem… – LYSANDRA! – Miután befejeztem az ordibálást, lihegve néztem szét a vércafatok között. Lycorisnak addigra már hűlt helye volt… – Legalább egy köszönömöt... kaphattam volna... cöh! – Megráztam a fejemet, végül körbe néztem és valóban nem maradt a környezetemben senki és semmi élő létforma. Leguggoltam és az egyik démon fejét vettem a kezembe. – Ez még ép maradt. – Dekázni kezdtem vele. Pattogtattam az egyik lábamról a másikra... elvoltam, legalább addig sem agyaltam... Lysandrán. Az utolsó rúgással pont a kukába tudtam lőni a fejet. – Háháá... Gól! – Örömömben még a kezemet is felemeltem, mintha ezzel nyertem volna bármit is. – Na, lépjünk! – Hiába a többesszám, aki sokat van egyedül és a bosszúnak él, sokat beszél magában... így ez előfordul... sajnos. Egy újabb csettintéssel elteleportáltam magamat a Bárba... abban a reményben, hogy Lysandra még ott lesz... viszont nem adok neki nagy esélyt.

Bosszú, huh? Egyszerre hangzik nevetségesen és komolyan. Van, aki csak a szórakozását leli ebben a tettben, van, aki pedig az utolsó lélegzetvételéig küzd, hogy végrehajtsa, amit a fejébe vett. Persze itt erről szó sem volt. Ez egy pillanatnyi, rövid kis momentum volt. Bosszút is állt, mondhatni, hiszen megmentett a démontól. A miértje kérdéses volt, de sok időnk nem volt fecsegni róla. Amúgy is jobban lekötött az, hogy mit tett. Az ereje. A jelzőn nem akadtam fent, de nem is vettem magamra. Vagy csak nem akartam. Egy idegen volt és néhány szép szóval aligha tudott volna levenni a lábamról – a halott szívem amúgy is másért dobogott. Vagy lehet, hogy már pont ezért nem vert úgy.
- Okos. – Jegyeztem meg végül egy haloványabb mosoly kíséretében. – Hisz fogalmad sincs, ki vagyok és én nem hagynálak-e itt a következő adandó alkalommal… - Komolyan néztem rá, de aztán a téma más vizekre terelődött. – Tulajdonképpen már nem – Vallottam be, hisz felesleges lett volna titkolni a kilétem. – Vámpír vagyok, boszorkány erővel – Miközben ezeket a szavakat ejtettem ki a számon, a démonra szegeztem a tekintetemet.
Mivel az ismeretlennek nem volt épkézláb ötlete és gyaníthatóan sok ereje sem, így úgy éreztem, nem maradt más választásom.
- Van… - Halk voltam. Az agyam kattogott, leginkább azon, be merjem-e vállalni az idegen előtt a segítségem, vagy inkább nem. De életben akartam magunkat tudni, így egy határozott mozdulattal előrántottam a nyakláncomat és megfogtam a rajta lógó medált: egy démoni szimbólummal összefonódott hattyú alakot. Amikor végrehajtottam annak idején a varázslatot, nem tudtam, és mai napig nem tudom, miért hattyú formát öltött a medál. A démoni jel egyértelműen Őt jelölte, de a hattyú… érdekes volt. Ujjaim közt szorongatva szólaltam meg újra.
- @Hesperus, megidézlek! – Lehunytam a szemem. Csak remélni tudtam, hogy sikerül a pokol mélyéről is előhívnom azt a vadállatot. Nem sokszor volt rá szükségem, csak nagyon vészhelyzetekkor hívtam elő, de most nem volt jobb ötletem. Démonok ellen csakis démonnal lehet küzdeni igazán: az egyenlő küzdelem nevében.


A porban feküdtem, miközben azon gondolkodtam, hogy ezúttal vége és legyőztek. Az járt a fejemben, hogy nem találtam még meg a lányom… hogy nem találtam rá újra Celianra. Nem tettem semmit, aminek lett volna igazán értelme.
- Feladod, Lycoris? – A hangja tompán jutott el hozzám, de a szájáról le tudtam olvasni, mit kérdez. Nem akartam feladni. Lassan az oldalamra feküdtem, majd magam alá húztam a lábaimat, magam előtt támaszkodva a kezeimmel.
- Nem… nem adom fel. Nem halhatok meg, amíg meg nem találom őt… őket! – Ez volt a határozott célom. Látni akartam őket. Meg akartam találni mindkettejüket, bármi is legyen az ára.
- Ó, és mit tervezel csinálni? Azt hiszed, hatalmad van fölöttem? – Felhúzta a szemöldökét, majd közelebb lépett és készült támadni.
Ekkor villant be egy varázsige. Még évekkel ezelőtt olvastam egy varázskönyvben, amit el akartam lopni, de végül nem sikerült. A varázslat hátrányáról semmit sem tudtam, így nem is izgatott abban a pillanatban. Csak elmosolyodtam.
- Most még nincs, de lesz… hidd el, hogy lesz! És attól a pillanattól fogva… te fogsz megvédeni a magadfajtáktól! – Láttam rajta, hogy nem vesz komolyan, még nevetett is rajtam. Azonban arra nem számított, hogy tényleg elkezdek mormolni egy régi, ősi varázsigét, miközben minden erőmet felé irányítom.
- Mit művelsz…? – Hátrált, de mindhiába. Az erőm már elkapta és nem eresztette. Eközben én éreztem, hogy minden erőm elhagy, hiszen a varázslat felemésztette azt.
A démon végül eltűnt: a helyén pedig medál maradt, amit azóta is a nyakamban hordtam. Tudtam, hogy a démon szabadon ólálkodik, de azzal is tisztában voltam, hogy hozzám van kötve: végérvényesen.
Arról viszont fogalmam sem volt, mi volt az ára a varázslatnak.


Mikor felnéztem, @Hesperus már ott állt előttem és az idegen előtt, teljes vállszélességgel védve minket.
- Tudod, mi a dolgod! – Egymásra néztünk a démonnal és habár undorral, de elindult démoni társai felé. Nem tudott ellent mondani a szavaimnak.
Az idegen felé nem mertem elnézni, nem tudtam, hogyan reagál minderre. Egy eretnek, akinek démoni szolgája van… nos, nem egy hétköznapi látvány, azt hiszem.
- Jobb, ha most megyünk – Sarkon fordultam és elkaptam a csuklóját, úgy vettem sietősebbre a lépteimet. Még mindig gyenge voltam az előbbi erőelszívástól, de nem állhattam meg.

Őszintén nem tudom, miért löktem félre őt… miért segítettem egy vadidegennek, mikor nem tudtam róla semmit és nem bíztam benne. Talán ösztönös volt a cselekedet. Talán arról volt szó, hogy jobb akartam lenni – önmagamnál. Már ha ez lehetséges egyáltalán. Valamint… elmenekülhettem volna, de nem tettem. Ezúttal nem. Pedig könnyen megeshetett volna, hogy ott hagyom a fogam. És lehet, nem is zavart volna. Főleg azok után nem, hogy már tényleg nem találtam a helyem a világban. Jól tudtam, hogy akire vágyom: mást akar és akit keresek, talán már nem is él. Így nem tudtam, az én létezésemnek van-e egyáltalán még értelme. Találnom kellett volna valamit, vagy valakit, akiért megéri létezni.
Ahogy az erő kezdett elhagyni engem, nem gondoltam tulajdonképpen semmire. Egész egyszerűen csak hagytam, hogy kiszívjon belőlem annyit, amennyit akar. Nem lettem volna képes megállítani, hisz az erőm ezzel lényegében blokkolva volt.
Az térített kicsit észhez, hogy a démon az életemet akarta venni. Küzdöttem ellene a visszanyert mágiámmal, de még gyenge voltam. A következő pillanatban a dög lekerült rólam, én pedig a férfira néztem. Aztán a kezére. Aztán újra rá.
- Jól? Az túlzás. Miért nem futottál el? – Megfogtam végül a kezét, hogy felhúzzam magam a földről. – Nem voltál köteles itt maradni. – Tettem hozzá egy fokkal halkabban, bizalmatlanul továbbra is. – Elszívó boszorkánymester vagy, ha az előbbi akciódból jól szűrtem le – Őt figyeltem néhány másodpercig némán, majd újra megszólaltam. – Azt hittem, nincs sok… „belőlünk”. – Egy időben legalábbis ritkának számított. Celian volt rajtam kívül az egyetlen, akit ismertem. Aztán persze megtudtam egy-két emberről még, aki hasonló erőkkel bírt, de tényleg elenyésző számban.
Azonban nem akartam sokáig fecsegni sem, hiszen az ellenségeinket nem ütöttük még ki végleg.
- Vissza kell őket küldenünk oda, ahová tartoznak – Az egyik démon újult erővel indult el a férfi felé, hogy támadjon.

Nem sejthettem, mi jutott az eszébe. Nem is gondoltam volna arra, hogy mágiát akar belőlem kinyerni, hiszen nem sok elszívóval találkoztam életem során. Celian volt az egyik ilyen kivétel, de rajta kívül…? Fogalmam sem volt arról, hányan lehetünk a világon ilyen korcsok.
- Fájni? – Itt villant be, hogy igen, talán ő mégis csak elszívó lehet. Viszont a hatás elmaradt, nem éreztem semmit és hamar rájöttem, hogy azért, mert nem is csinált semmit.
Félrerántottam őt, hogy kikerüljön a démon látóköréből, de így én kerültem oda. Elengedtem a férfit és mágiát alkalmazva próbáltam taszítani a démonon. Épp csak annyira sikerült, hogy ne egyből essen nekem, azonban a következő pillanatban már a földön találtam magamat, ujjai pedig a torkomra fonódtak. Nem estem kétségbe, de tudtam, hogy most nem is tehetek egyebet: az erő elkezdett elhagyni engem.
Az idegenben nem bízhattam, hogy segít, hiszen pont megvolt a lehetősége a menekülésre. Ostobaság lett volna nem kihasználnia ezt az egérutat.
A fejemben megfordult, hogy most már ideje lesz tényleg hívnom az én démonomat… Lassan a zsebembe csúsztattam a kezem, hogy megkeressem a tőrt, amivel meg szoktam idézni.

El kellett volna tűnnöm a városból és vissza sem nézni, pont úgy, ahogy egész életemben tettem. Nem volt itt sem túl sok maradásom. Az exemet mással látni borzasztó érzés volt és nem volt kedvem ahhoz, hogy idővel elkapjon az a mérhetetlen nagy kísértés, miszerint az emberségemet eldobjam magamtól. Annak amúgy sem lett volna jó vége.
Ez a kis harc, avagy nevezhetnénk közjátéknak is, talán jó gondolatterelőnek ígérkezett. Nem tudtam, ki ez az alak, de bajban volt, én meg… megpróbáltam segíteni neki. Hívhattam volna a démoni csatlósomat, aki, ha szerencsém van, az idők végezetéig az irányításom alatt marad – hogy segítsen, de egyelőre nem akartam kijátszani ezt a kártyát.
Érdeklődve hallgattam volna, ahogy kifejti, mi történt és miért estek neki a démonok, de túl sok választ nem kaptam. Nem firtattam. Igazából közöm sem volt ahhoz, mit tett ellenük, elvégre nekem is megvoltak a magam bizonyos ügyei és harcai.
- Pedig, ha nem akarsz itt meghalni… - Végül nem mondtam tovább a gondolatmenetemet, mert nem is volt értelme. Egyértelmű volt. Válaszoltam volna a kérdésére, de hamar újra megszólalt, így némi kíváncsisággal fordítottam felé a tekintetemet.
- Bízni? Nem. Én senkiben sem bízok – Tettem hozzá gyorsan, hogy érezze, nem az ő hibája.  – De hallgatlak. – Érdekelt, milyen ötlete van. Halandónak tűnt, de nem lehettem benne biztos, elvégre… abból kiindulva, én miféle lény voltam a kezdetekben, nos, bármi lehetett. Elszívóként sokszor voltam pusztán halandó emberi lény… - Viszont jobb, ha sietsz, mert kétlem, hogy sokáig várakoznának az ellenségeid – Tettem hozzá, miközben visszapillantottam a macskás démonra.

Amikor megláttam a macskát, nem számítottam arra, ami végül történt, avagy a szemem elé tárult. Jól tudtam már az első pillanattól fogva, hogy komoly a baj, és tudtam, hogy elfuthatnék, mégsem tettem. Hogyan is tehettem volna, mikor láttam, hogy valaki bajban van? Tettem hátra egy lépést mindenesetre, majd az idegen férfi fájdalmas hangjára, majd utasítására megráztam a fejem.
- Nem vagyok gyáva, hogy csak úgy elfussak… - Suttogtam inkább magamnak, mintsem bárki másnak és mágiával támadtam a közelemben levő démonra. El akartam lökni, hogy egy kicsit kizökkentsem a magabiztosságából és eközben elindultam a férfi felé. Nem tudtam, ki ő, de azt igen, hogy nem hagyom itt. Amint eléggé a férfi meg a másik két démon közelébe értem, ezúttal őket céloztam a mágiámmal. Fel akartam gyújtani őket, már amennyire egy démonra hatással lehetett a tűz. Ez a fajta tűz.
- Mivel bőszítetted fel ezeket? – Kérdeztem, de rá sem néztem közben a férfira. Nem tűnt halandónak, ugyanakkor nem tudtam volna megsaccolni sem, miféle szerzet. – Jobban tennéd, ha összeszednéd magad és te futnál… - Néztem végül le rá egy fél pillanatra, mielőtt újra a démonokra fókuszáltam volna minden figyelmemet. Nem volt más hátra, mint felvenni a tényleges harcot velük. Mondhattam volna, hogy úgysem volt jobb dolgom, mint élet-halál harcba keveredni néhány unatkozó démonnal, de az igazság az, hogy bárhol máshol szívesebben lettem volna. Azon kezdtem gondolkodni, a démoni szövetségesemet magamhoz hívjam-e, de egyelőre úgy döntöttem, nem lövöm el ezt az aduászt. Jól jöhetett még később, mikor szorul a hurok a nyakunk körül. Az embernek ugyanis meg kell tanulnia, hogy a kártyáit mikor és hogyan játssza ki: nem lövöldözhet a vakvilágba anélkül, hogy jól fel nem mérné a terepet. Számtalan hasonlat van erre, nem igaz?
A macskás démonra kaptam a tekintetem végül. Talán ő volt az, akit a leginkább felbőszített a jelenlétem, vagy csak a férfi, akiről nem tudtam, kicsoda. Az persze nem volt meglepő, hogy a démonok szórakozásának tárgyává vált.