"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Wooshin asztala már túlon túl rendezett volt, amióta csak az új főnöke megjött. A munkatársai vetettek rá pillantás, nem kellett odanéznia, hogy érezze, frusztrációval égetnek lyukat a hátába. Ez nem zavarta. Nagyon jól tudta, hogy a hölgytől nem fog dicséretet kapni. Nem azt várta el. Figyelmet akart, semmi egyebet. Egyszerű céljai voltak, annál bonyolultabb módszerekkel. Valami kérdést mindig kapott, de nem foglalkozott vele őszinté, csupán valami választ odabökött, hogy mindenki nyughasson és ő meg visszatérjen a saját kis világába. Sokkal többet nézte a repedt falat maga előtt, mint az emberek nagy részét itt. Szokott csevejbe eredni, ha úgy látja jónak, de a felesleges nyüzsgés nem az ő terepe. Ő mindössze a felettesére várt. Más nem érdekelte; kellett volna, hisz még van állása. Az vitathatlan, hogy az ő tervei érdekesebbek, mint a könyvelés. A kollégáinak semmifelé különös jegyeket nem véltek fel benne, ő ilyen, precíz, néha hallgatag, máskor beszélget, de hiperfókuszált a feladataira. Tehát az ő részéről nem lehetett mást hallani, pusztán a billentyűzete kattogását. Olykor megállt, amikor ki kellett javítani valamit. Vagy éppen azt az irodát nézt, ahonnan még senki se ment be vagy épp jött ki. Pedig mindenképp az volt a napjai fénypontja, és ezt alig rejtette el, nem mintha akarta volna. Talán ő volt az első, aki azonnal felpattant a székéből, ahogyan az a bizonyos ajtó nyílt. Nem köszönt, a nyelve hegyén volt, de ilyen alapzaj mellett megtippelte, hogy úgy se hallaná őt. A szemét viszont tartotta rajta, és megint megállapította, hogy nem hiába kell neki az összes figyelme. Az a kisugárzás csak úgy húzza maga után, mintha lenne rajta egy nyakörv és póráz hozzá. Az egyének többsége menekülne ettől, de ha valamit meg lehet állapítani Wooshinról egy kívülálló szemével, az, hogy őrült, buta vagy nem fél semmitől. Ebből a háromból pusztán kettő igaz, és az nagyon is veszélyes kombó. Nem jelentette ki szóban, hogy ő fogja készíteni a kávéját, úgyis tudta, hogy ő fogja hozni mindenesetben. Megtorpant, mikor a nő megemlítette a jelentést. Bár, fejében volt, hogy be kéne fejezni, nem hitte volna, hogy ez tényleg így lesz számonkérve. - Igenis, Miss Lee - bicentett egyet egy apró, mesterkélt mosollyal. Tizenöt perc nem volt sok, de ha ez a hölgy utasítja, hát legyen. Mindent is kizárt amíg csinálta, állandóan az órát figyelve, sikerült hamarabb befejeznie, mint várta. Valakitől elvette a kávét, nem volt fontos ki is volt az. A papírokkal és a pohárral lépett be, rögtön be is csukta maga után az ajtót. Talán pár másodpercet késett. - Meghoztam a jelentést - tette le. - és a kávét - azt is a papírok mellé helyezte. - Tehetek még valamit? Esetleg... hogy van ma? Úgy mondta ezeket, mintha kész lenne térdre rogyni.
Your shadow is the only thing that guides me Makes it a beautiful struggle
Az álarc mögött :
Amerys
Kedd Szept. 17 2024, 00:15
wooshin && sin
Halomban állnak a jelentések az íróasztalamra készítve, amikor reggel belépek az irodámba. A papírok olyan precizitással vannak egymásra igazítva, hogy már majdnem rosszul érzem magam, amikor egy hanyag mozdulattal én csak levágom melléjük a kezembe szorongatott könyvemet, aminek hatására a legfelső papírok közül néhány félre csúszik a kupac tetején, belerondítva a katonás egységességbe. Egy rövid pillanatig érzek egy gonosz kis belső sugallatot, ami legszívesebb lesöpörtetné velem a papírokat az asztal tetejéről, hogy még csak a szemem elé se kerüljön ennyi száraz olvasmány, de nem engedek neki, helyette inkább csak helyet foglalok a székemben és relaxálok egy kicsit, mielőtt még feltűnne a beosztottjaimnak, hogy megérkeztem. Egyesek hetek óta sportot űznek abból, hogy az irodámban lopják a napot, mindenféle ürügyet kitalálva, hogy miért ne menjenek vissza helyükre és dolgozzanak, ahogy azt kellene. Amikor ide kerültem, eleinte még elnéző voltam emiatt, hiszen érthető a kíváncsiságuk az új felettesük irányába, így mondhatni, nyitva állt az ajtóm mindenki előtt, mostanra viszont már kétszer is meggondolom, hogy dupla zárat rakassak-e rá. Valószínűleg kellene. De azzal magamat is csapdába zárnám idebenn. Odakintről egyre több mozgolódást hallok, szép fokozatosan érkezik meg mindenki még a munkaidő kezdete előtt; a kávégép búgása, a pékárus zacskók csörgése és a halk nevetgélések mostanra már a reggeli rutinom részét képzik. Amikor ezt hallom, elindul a fejemben a visszaszámlálós időzítő, mert csak percek kérdése, és felfedezik, hogy bizony én is itt vagyok. Ma viszont nem várom meg a kopogást. Másik taktikát választok és inkább magam nyitom ki az ajtómat, hogy aztán onnan, vállal kényelmesen a keretnek támaszkodva figyeljem a nyüzsgést. - Nekem is csinálna valaki egy kávét? - kérdezem, mindenkihez szólva. Biztos meglepetésként éri a többséget a kérés, hiszen csak ritkán dugom ki az orrom az irodám rejtekéből, annál is ritkábban szólok is hozzájuk. Türelmesen várok egy kicsit a visszajelzésükre, na meg arra, hogy felocsúdjanak, aztán folytatom a mondandómat: - Azoknak, akik tegnap este nem adták le a jelentésüket, még van - a falon lévő órára pillantok, majd vissza a felém irányuló tekintetek tulajdonosaira - tizenöt perce, hogy megtegyék ezt. Akinek ez nem sikerül, nagyon remélem, hogy jó okuk lesz rá. - Végig futtatom a pillantásom egyenként mindenkin, a végére hagyva azt az egy személyt, akinek ez különösen szól. Igen, rólad van szó, Yang, ezt üzeni a tekintetem. Ezek után, minden további nélkül vissza is vonulok az irodám biztonságába, hogy az asztalomnál várjam meg a kávémat, és hozzá láthassak ennek a rengeteg papírnak az átolvasásához.
Calendar
• 395 
