- Csak képzeld el Ez! Lyra Afton és Ezarel Afton, az Afton Couture fejei! Hát nem hangzik csodásan? - táncolja körbe Ezarelt egy karcsú alakú, selymesbőrű leány, kinek szőke haja fürtökben omladozott vállaira minden egyes lépésekor.
- Talán... De Lyra... Tudhatod jól, hogy én nem kérek az Afton névből. Nem vagyok ide való. - sóhajta el magát a fiú. Fiatalok voltak még. Naivak, szelídek, s most először kóstolták meg milyen is az szeretni valakit. Másként, mint a családodat és a barátaidat. Elválaszthatatlanok voltak és ők értették meg leginkább egymást. Legalábbis Ezarel pontosan tudta, hogy Lyra miféle csillagok feletti életért epekedik. Mindig is tele volt energiával, mellyel szüntelenül táplálta álmait.
- Csak nem erre gondolsz? - huppant le az ágyra Lyra is, s döntötte hátra magával a fiút a matracra. Kezeit a magasba emelte, majd kuncogva kezdte el simogatni a levegőt ujjaival. Lassacskán megemelkedtek a körülöttük lévő könnyedebb tárgyak: gyertyatartók, papírlapok, plüssmackók. Ezarel lágyan elmosolyodott.
- Még mindig hihetetlen, hogy ennyi ember között megtaláltalak. - sandított a lány irányába. Szemei ragyogtak az örömtől és a szerelemtől mely szívét táplálta. Lyra volt az egyetlen, aki igazán meg tudta érteni Ezarel képességeit. Vérszerinti apja viszont csak a távolból merte figyelni a fiú fejlődését. Biztonságban tartotta, de tudta jól, ha bármiféle trükköt mutat a számára, Ezarel rádöbbenhet az igazságra. A titkukat pedig még a saját életével is óvnia kellett, ha a grófnő és fia közelében akart maradni. Ezért választotta a némaság lapját, s akármennyire is törte-zúzta darabokra szívét a manőverek alatt, tudta jól, hogy ez volt a helyes.
- Én találtalak meg téged, butus. - kacagott fel hangosabban a lány, majd egy könnyed mozdulattal eleresztette a levegőben ingadozó tárgyakat. Tompa puffanással estek a földre, s okoztak még nagyon kuplerájt, az amúgy is káosszal teli tinédzser hálószobában. - Örökké együtt leszünk. - fordult át testével Ezarel felé, majd megfogva a fiú két kezeit nézett mélyen a szemeibe. Ez egy ígéret volt, melyet egyikőjük sem törhetett meg. De nem is akarták. Együtt akartak maradni, míg világ a világ.





Nem tudta hol ment teljesen tönkre minden. Nem tudta miként kerültek ide. Miként csúsztak le a helyes útról... Az álmaik útjáról... Ezarel nem látott mást, csak a lány fogairól csöpögő vércseppeket. Vörösen látott mindent. A testek, melyeket Lyra maga mögött hagyott, most csak szétmarcangolva, azonosíthatatlanná karcolt arcokkal feküdtek az avarban.
- Lyra... Hány... embert öltél... meg? - a korábbi rohanástól kifulladva még a levegőért kapkodott. Az erdő mélyébe követte a lányt, s bár lassabb volt nála, a nyomait követve könnyedén utolérte.
- Ez... - tört meg a lány hangja, majd keserves zokogásba kezdett. - Én nem akartam! Esküszöm nem akartam! Ez! Segíts! Kérlek!- szemei mintha egy pillanatra visszatértek volna azokba az ártatlan, őzbarna tekintetbe, amit Ezarel olyan jól ismert. A feketeség és vérszomj elillant a lány szemeiből, ezzel megadva a fiúnak, hogy bátorkodjon közelebb merészkedni hozzá.
- Lyra, minden rendben lesz. Örökké együtt? Emlékszel? - Ezarel habozva ugyan, de tett pár lépést Lyra irányába, míg a lány a Hold félhomályában ácsorgott tovább. Kezei meg-megremegtek a teste mellett, mintha küzdene az ellen, hogy Ezarelre ugorjon és vele is hasonlóképpen végezzen, mint a többiekkel. Hosszas másodpercek telhettek el ameddig ők egymásra meredtek a sötétben, remélve, hogy semmissé tehetik az elmúlt órákban történteket.
- Te félsz tőlem... - törte meg a közéjük honolt csendet.
- Lyra...
- Maradj ott! Ne gyere közelebb! Hallom a szíved, Ez. Te rettegsz tőlem. Izzadsz, remegsz, mint a nyárfalevél... Már nem szeretsz? Így már nem vagyok elég jó?! - s egy pillanat alatt megragadta Ez torkát. Tekintete ismét feketébe fordult, ahogy az erek majd kipattantak szemei körül. A legközelebbi fa törzséhez nyomta a fiú hátát, s úgy vizslatta őt tovább fel-alá, mint egy ragadozó a prédáját. Lyra igazat mondott: Ezarel félt tőle. Ez volt az utolsó emléke arról az éjszakáról. A sötét szempár és a reszkető félelem, mely felülkerekedett szívét melengető szerelmén. Dühös volt magára, amiért elengedte a lányt. Őt kellett volna szeretnie a leginkább...





Tizenkét év elteltével Ezarel most Denver kihalt kisutcáit járta. A lámpák néha kialudtak, amint elhaladt mellettük, de mindez csak az elektromos hálózatnak volt köszönhető. Néha megmosolygatták az efféle események, hiszen akármennyire is volt természetfeletti, az ilyen apró egybeesések nevetségesnek tűntek. Sokan hiszik azt, hogy az efféle jelenségeknek közük van a szellemekhez, holott ez csak egy olyan tévhitté nőtte ki magát, melyet egy hétköznapi ember is könnyűszerrel ad tovább, hiába nincsenek megmagyarázva az okok.
Útja a város parkjába vezette. A kihalt, félhomályba burkolózott ösvények és elhagyatott padok fogadták, amint a bejárati kapukon átlépett. Ruhái kissé szakadtak voltak, mintha egy vad oroszlán karmai akadtak volna a szövetbe. Ritkán nézett ki ennyire pocsékul... Az Afton Couture örököse volt, mindig makulátlan öltöny-nyakkendő párosa díszelgett rajta a legújabb kollekcióból. Most viszont úgy nézett ki, mintha egy kutya szájából rángatták volna ki. S látszódott rajta, hogy hosszú estéje volt. A kócos haja és a homlokáról csordogáló vér is árulkodó volt, hogy nem lehetett könnyű dolga az elmúlt órákban.
Elhelyezkedett egy üres padon, remélve, hogy a parkban tanyázó hajléktalanok nem fogják megkörnyékezni, s ő magát is egynek vélik majd közülük. Kézfejével törölte meg homlokát, s csak ekkor vette észre, hogy a vágás hosszabb volt, mint ő azt gondolta. A homlokától egészen az arccsontjáig húzódott a seb és bár roppantul fájt neki, nem tett mást ellene azon kívül hogy eltörölte a szemébe folyó vértömeget.
Mély sóhaj hagyta el ajkait, ahogy kezét visszaejtette az ölébe, majd zsebéből előhúzott egy roppant kacifántos ívekből gyúrt gyűrűt. A gyűrű szélén két vörös kő díszelgett, míg maga a szürkés nagy kő üvegesen csillogott a kezében. Még hallotta Lyra sikítását a fejében visszhangzani. A nő utolsó pillanatai nem voltak csodásak, ahogy Ezarel egy tőrt döfött át a szívén. Ám nem volt ő annyira kegyetlen, hogy ténylegesen búcsút vegyen egykori kedvesétől. A lelkét megmentette és a gyűrű mélyébe zárta, ahol saját birodalmat kreált neki.
- Örökké együtt...igaz, Lyra?