- Ruei! - sikította torkaszakadtából. Hangja megzengette a seoul-i penthouse falait, amint ő az erkélyajtófélfába kapaszkodva meredt a tetőtéri medence túlsó végébe. Nem látta pontosan ki állt jegyesével szemben, ám abban biztos volt, hogy ő nem engedte be az otthonukba. Ami viszont jobban kétségbeejtette, az a jegyese állapota volt. Miért térdelt az ismeretlen férfi előtt? - Ruei! Válaszolj, ha hozzád beszélek! Ki ez az ember? - láthatóan fogalma sem volt arról mit zavart meg, pedig a válaszok közelebb voltak hozzá, mint ő azt gondolta volna. Ebben a világban a sors gyakran fonódott össze a sötét erőkkel, s aznap este egy ehhez hasonló jelenség köszöntött be élete ajtaján.


Ismerős látvány fogadja Kim Ruei temetésén. Emlékszik még arra a napra, amikor anyját kellett a föld alá temetni. Most sem hullajtott könnycseppeket, sem hálálkodott azoknak az embereknek, akik eljöttek a férfi emlékét megőrizni. Ruei valóban karizmatikus fiatalember volt és a családjaik egyesítésével valóban még többet kaszálhattak volna Seoulban. Az, hogy a siker és a hatalom megszállotja volt, csak még inkább elősegítette volna Da-Hye terveit a jövőre nézve. Elképzelte már, hogy a Hanji Harmony fejeként ül az irodaasztal mögött, ameddig Ruei a teendők köreit futkossa. Mert hiába volt a férfi önálló és erős, Da-Hye őt is könnyen az ujjai köré csavarta. Most viszont ugrott az adu ásza. Valaki gondoskodott arról, hogy a férfi ne lehessen Da-Hye jövőképének tagja, így tervei apja ellen pihenőszakaszra ítéltettek.
Továbbra sem gyászolt. Egyedül az elképzeléseit temette önmagában. Egyre különösebbnek kezdte el tartani Ruei halálának estéjét. Mindig is úgy érezte, hogy a Halál már születésétől fogva a sarkában jár. Hiába volt a Baek család legfiatalabb sarja és hiába építettek fel egy vállalkozást, ami híres volt a gazdagságáról és befolyásáról, amikor mindez a hatalom semmisnek tűnt az idegen alak láttán, aki kedve szerint vette el Ruei életét. Az lett volna a sarkában járó Halál? A kaszás, aki az elmúlt évek szörnyűségeit akarta behajtani rajta, de aztán mellélőtt? Da-Hye mindig is kényes és önző volt, sosem érezte igazán a családi köteléket, az emberi, egészséges kapcsolatok súlyát. A fényűző életmód és a társadalmi elvárások árnyékában nőtt fel, ahol minden a látszat és a hatalom körül forgott. Nem érdekelte kin tapos át, ameddig a céljai bombabiztosak voltak. A karma utolérte volna és most félnie kellene az életéért? Nem mintha bármitől is oka lett volna félni. Ha kellett, a Halál arcába is nevetett.


Eltelt pár hónap Ruei temetése óta, ő mégis számtalanszor álmodott jegyesének gyilkosával. Az ismeretlen arctalanul bukkant fel álmai között, még akkor is, ha nem volt releváns azzal az ominózus éjszakával. Még ha Da-Hye legédesebb, legsikeresebb álmait is élte át, Ő ott volt mellette. Kezeit könnyedén csúsztatta a lány torka köré, s mire ő bármit is tudott volna tenni, a rémálom ismét hideg verejtékkel ébreszti fel hajnalok hajnalán. Ujjait a férfi által érintett helyeken futtatta át. Oly' valósnak tűnt megint, mintha itt lett volna vele a szobában és az ébersége pillanatáig valóban meg akarta volna fojtani. Volt valami abban az alakban, amit meg akart fejteni. Ha valóban ő volt a "Halál", akkor jobb szerette volna, ha elvégzi a dolgát, ahelyett, hogy az álmait zúzza szét nap, mint nap. Ha pedig nem ő volt az életek leszámolója, akkor tudni akarta mit keresett ott aznap éjjel és mégis miért gyilkolta meg Ruei-t, egy fontos szerepet játszó sakkbábuját.
Az éjszaka csendje és álmai nyugtalansága miatt nem tudta ismét lehunyni szemeit. Hiába forgolódott, hiába vette be az altatópirulákat, egyszerűen nem ment neki az alvás. Ehelyett az erkélyen elnyúló medence szélére telepedett le. Pontosan arra a pontra, ahol megtörtént a gyilkosság. Tiszta ölés volt. Da-Hye egyetlen vércseppet sem fedezett fel a medencét övező fehér kövezeten. Újonnan még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy Ruei-t talán ténylegesen halálra rémítették.
Tekintetét a tetőtért körbe ölelő kerítéssorra emelte, majd új találgatások születtek meg fejében. Nem emlékezett pontosan miként lécelt le a gyilkos. Túl magasan voltak. Ha átugrotta volna azt a kerítést, akkor biztosan szörnyet halt volna a becsapódáskor. Az egyetlen kiutat viszont Da-Hye gátolta aznap... Akkor mégis hogy tűnt el szemei elől olyan könnyen? Mintha csak egy pislogás elég lett volna ahhoz, hogy a gyilkos menekülőútjára térjen. A kérdések halmaza egyre inkább csak nőtt, s Da-Hye is azon kapta magát, hogy többet aggódik egy ismeretlen férfi holléte után, mintsem a saját nagyratörő céljaiért.


Nem így tervezte. Ó! Abszolút nem volt kedve kitérőket tenni, mialatt azon is foglalatoskodhatott volna, miként beszélje rá apját a pozíciója lemondásáról. Mert a férfi meghalni még nem akart.
Kelletlen fintorral és egy-két hisztérikus csapkodással szállt ki a kocsijából. Újra beutazta Seoul minden pontját, hogy problémás alakok után kutasson, de nem talált másokat, csak hajléktalanok és prostik tucatjait az éjszakában. Talán tényleg jobban járna, ha pénzt fektetne bele valami magánnyomozóba, mert a rendőrség aztán sokat szeret ülni Ruei gyilkosának lapja felett, ő maga pedig alkalmatlan volt a feladatra egymagában. Azt sem értette igazán miért merészelt egyedül nekivágni a nyomozásnak, ám egy idő után azon kapta magát, hogy görcsösen próbál kapaszkodni a férfi emlékébe. Megmagyarázhatatlan okokból, persze... Vagy talán csak azért az érzésért epekedett, amit akkor érzett? A halál félelmét?