Azt hittem a szerelmünk mindent kibír, de amint kiléptem az ajtón, már nem voltam olyan biztos ebben. Hiszen amint elhatároztam magamat, tudtam, hogy onnan már talán nem lesz többé visszaút. Nem úgy hagytam el a várost, hogy vissza fogok térni, s nem is reméltem, hogy Caroline majd megbocsát vagy egyáltalán megérti, miért tettem. Számára bizonyára önző tett volt, én számomra viszont az lett volna önző, ha maradok, és bizony szerettem volna végre egyszer én is önző lenni, saját magamat helyezni előtérbe, nem pedig másokat. Mégsem voltam rá képes, nem, amikor mások élete veszélybe kerühet a döntésem miatt. Sokszor kívántam, bárcsak több önuralmam lenne, de talán ennyire még sosem akartam erősebb lenni, mert maradni akartam, élni az életemet, amit kialakítottunk magunknak.
Nagyon nehezen fogtam vissza magam, ne lépjek oda hozzá és vonjam a karjaimba, de nem tehettem semmit, amíg ő nem ad rá engedélyt. Még azt sem érdemeltem meg, hogy a közelében legyek, hogy lássam, mégis ott álltam a ház előtt és rendbe akartam hozni a dolgokat. Legalább meg akartam értetni vele, miért hagytam el, mert belegondolni is szörnyű volt, hogy miattam szenvedett az elmúlt időszakban. Mindennél jobban vele akartam lenni, de nem tudtam, miként tehetném meg ezt, hogyan léphetnénk túl mindazon, amit elrontottam, mikor elsétáltam. Talán nem érdemeltem meg még egy esélyt.
Lehajtottam a fejemet, mert egyszerűen nem bírtam ránézni, ahogy beszélni kezdett. Igaza volt, tudtam én is, hogy mivel jár majd a távollétem, a bűntudat sosem csillapodott egy pillanatra sem, egy örök emlékeztető volt.
- Nem kérem, hogy adj még egy esélyt. Nem kérhetem ezt... de legalább adhatok egy magyarázatot neked, mert ez a minimum, amit megérdemelsz. - mondtam halkan, s a szavak égették a torkomat, mintha a testem nem akarta volna, hogy kimondjam őket, mert szerettem volna egy új esélyt. Semmi mást nem akartam jobban, de most sem lehettem önző. Vele nem. Újfent a saját magam ellensége lettem, s már kezdem unni ezt az örök körforgást. Gyűlöltem, hogy igaza van, tényleg nem tudtam, mennyire nehéz volt nekik. Szerettem volna elmondani neki, nekem sem volt egyszerű, ám azzal kicsit sem nyugtattam volna meg, csupán... még inkább megkérdőjelezte volna, miért mentem el.
- Caroline... nem azért jöttem ide, hogy megváltást nyújts nekem vagy azért, hogy varázsütésre megbocsáss és elfelejts mindent. - sóhajtottam. - Tegnap reggel a naplómba próbáltam leírni az érzéseim és... rájöttem, hogy minek írnám le mindezt, ha elmondhatom neked is? - vállat vontam, mert nem tudtam mi mást mondhatnék még. Egy kínos mosolyszerű valami jelent meg az arcomon, nem is szégyellhettem volna magam jobban. A furcsa mosoly aztán grimasszá formálódott, majd végleg eltűnt.
Nem feleltem, csak bólintottam egyet felé és egyenesen besétáltam a házba, de kicsit olyan érzésem volt, mintha egy oroszlán barlangjába sétálnék be. Ahogy becuktam az ajtót, olyan volt, mintha a menekülési útvonalamat zártam volna el, s csapdába fogok esni egy házba a saját érzelmeimmel és Caroline érzelmeivel. Tartottam a nőtől, akit mindennél jobban szerettem, ám még ez sem tartott vissza, kicsit sem érdekelt, felkészültem mindenre. Ahogy egyre beljebb sétáltunk, úgy szorult össze a torkom és a mellkasom is egyszerre, az elmém pedig kezdett szép lassan kiürülni. Hirtelen már nem is annyira tudtam, mit akartam mondani, ez pedig megrémített.
Leültem vele szembe egy fotelbe, de nem mertem a karjaimat a karfán pihentetni, attól félve, hogy darabokra törik az ujjaim alatt a bútor. Helyette a combjaimon phentettem mindkét kezemet tenyérrel lefelé, legalább így az izzadt bőrfelületet sem fedtem fel előtte. Nagyont nyeltem mielőtt egyáltalán megszólaltam volna, majd biztos ami biztos, a torkomat is megköszörültem. Egyáltalán nem voltam felkészülve egy beszédre, a gondolataim összekavarodtak és úgy tűnt, nem tudom kibogozni őket, valahogy mégis rátaláltam a hangomra.
- Először is tudnod kell, hogy a te érdekedben mentem el. Mindenki érdekében. Tudom, ez a legbénább dolog, amit mondhat egy ilyen helyzetben az ember, de... el kell hinned mikor ezt mondom. Mert ez az igazság. Azért mentem el, mert ha nem teszem meg, valakinek baja esik, azzal pedig nem tudtam volna megbirkózni. Caroline... - ránéztem, most először, mióta átléptem a küszöböt. - Csak egy kicsi választott el attól, hogy kikapcsoljam az emberségem. Te tudod a legjobban, hogy ez mit jelent az én esetemben. - Egyelőre nem mondtam többet, meg akartam várni a reakcióját, hogyan fogadja a szavaimat. A tekintetemet nem vettem le róla, próbáltam az emlékezetembe vésni minden egyes rezdülését, a vonásait, mert ha újra el kell mennem, nem térhetek vissza. Még a gondolat is fájdalmas volt.

Vártam, hogy megszólaljon. Vártam, hogy rögtön magyarázkodni kezdjen és eloszlathassa az elmúlt évek gyötrelmes érzéseit, amit a hiányával okozott. Egyedül hagyott és még csak nem is azért, mert távoznia kellett az élők sorából, hanem saját döntésével lépett ki azon az ajtón. Néha azt kívántam, hogy bárcsak tényleg halott volna, mert akkor nem kellene ennyire haragudnom rá és minden egyes nap az iránta érzett szerelmemmel küzdenem. Mert hiányzott, de valahányszor elmémbe szökött a gondolata, a düh vette át az uralmat felettem.
Évek óta nem láttam őt és most itt áll előttem, mintha mi se történt volna. Ugyanazzal a megbánó arccal, amit mindig is olyan jól játszott. Visszatért az életembe csak azért, hogy a stressz és a félelem mellett ő is bonyolulttá tegye az életem. Nem volt elég, hogy a lányaim élete volt a tét a Gemini koven őrült átka miatt, de még Stefan is azon ügyködött, hogy megbojgathassa az életem lapjait.
Sokszor elképzeltem már, hogy visszatér és újra találkozunk majd. Pontosan így. Ő a küszöb túloldalán… Ugyanakkor sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalommal fog járni ez a találkozó. A szemei, amik annyira ismerősek és mégis olyan távoliak, mintha egy másik életből maradtak volna itt. A hangja, amit annyira szerettem, most csak a belső viharomat korbácsolja fel.
Hallom a hangját és minden ösztönöm arra sarkall, hogy átöleljem, hogy elmondjam neki minden rendben, de nem tehetem. Megsértett, elhagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Most itt áll, és magyarázatot kér, egy órát, hogy elmondhassa miért hagyott itt mindent és mindenkit. Arcom vonásai megrándulnak a vegyes érzésektől, melyek felszínre akarnak törni belőlem.
- Nem gyűlöllek, Stefan. Sosem gyűlölnélek. De fáj. Fáj, hogy itt hagytál minket, hogy nem voltál mellettünk, amikor a legnehezebb időszakokon mentünk keresztül. És most azt kéred, hogy hallgassalak meg? Hogy adjak neked még egy esélyt? Fogalmad sincs mi történik velünk. Nem voltál itt, nem tudod milyen nehéz! - tovább szorítom az ajtót, mintha az lenne az egyetlen mentőövem. A szavak erőteljesebben csúsznak ki számon, de egyetlen egy részét sem bánom. Megérdemli, hogy érezze a fájdalmamat és a csalódottságomat. Mert akit szeret az ember, nem bánik így vele, ahogyan az ő tette.- Hogyan gondolhattad, hogy egyszerűen visszatérhetsz és minden a régi lesz? - kérdem, miközben próbálom fenntartani a haragom falát. De a falak repedeznek minél több időt tölt egy légtérben velem.
- Egy óra. - felelem végül és lazítva szorításomon tárom ki az ajtót magam mellett. Teszek egy lépést, vissza az otthonomba és félreállok az útjából, amennyiben van bátorsága átlépni azt a küszöböt. Talán egy óra elég lesz, hogy megérthessem miért ment el. Talán ez elég lesz, hogy megbocsáthassak. De nem ígérhetem, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba. A sebek mélyek és az idő nem gyógyítja őket olyan könnyen.
Egy szó. Egy szó, ami megváltoztathatja az életünket. Egy szó, ami újra összehozhat minket, vagy örökre szétválaszthat. Nem tudom mit hoz a jövő, de tudom, hogy a múlt már nem térhet vissza. Az életünk megváltozott és nekünk is változnunk kell vele. Elküldhetném, de az ostoba érzelmeim nem hagyják ezt. Kegyetlenül hiányzott és bármennyire is neheztelek rá, a szívemet megmelengeti jelenlétének közelsége.
A nappali irányába invitálom, s hagyom, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Ezek után nem nézek rá, csak helyet foglalok a kanapén, próbálva megtartani a távolságot közöttünk, hogy ne gyengüljek el. A szememmel követem minden mozdulatát, mialatt az elmém viharos, tele sértettséggel és kérdésekkel.
- Szóval? - fonom össze karjaimat melleim előtt, s egy kisebb helyezkedés után a párnák között megadom neki a kezdőlökést. A hangom erősebbnek tűnik, mint amennyire érzem magam. A szívem mélyén még mindig szeretem őt, de a düh és a csalódottság elnyomja ezt az érzést.
Miközben válaszra várok, a fejemben egy forgószél kavarog. Emlékek jelennek meg, a közös múltunk legszebb és legfájdalmasabb pillanatairól. Emlékszem, amikor megérkezett Mystic Fallsba és meglehetősen bunkó módon utasította el a meghívásomat. Arra is, amikor vámpírrá váltam és megígérte, hogy mindent megtesz azért, hogy megvédjen. Amikor én nyújtottam neki támaszt a káosz közepette és amikor bevallottuk egymásnak, hogy őrülten szerelmesek vagyunk. A kapcsolatunk elmélyült akkor Stefan, te mégis a kukába dobtad sok év felépített munkáját. Néha azon is eltöprengtem, hogy talán a mi sorsunk nem közös végzetnek íródott, hiszen mindig küzdenünk kellett egymásért. Sosem ment könnyen semmi sem. Mindezek ellenére bíztam abban, hogy egymás oldalán átírhatjuk a sorsunkat valami boldogabb végzetté, amit csak mi akarunk.

Caroline arca minden nap lelki szemeim előtt lebegett abban a két és fél évben, amíg távol voltam. Néha nehéz volt távol maradnom, csak be akartam ülni a kocsimba és meg sem állni Mystic Fallsig, tövig nyomni a gáz, amíg meg nem pillantom az ismerős fa városjelző táblát. Tudtam, hogy ő nem érti, miért hagytam el, hiszen mindent megpróbált, hogy a támaszom legyen, az mégis miért fordult volna meg a fejében, hogy az ő érdekében tettem? Én így láttam, viszont nem volt nehéz kitalálnom, ezzel teljesen egyedül vagyok. Sosem voltam valami jó az önuralomban, ha egy kicsit is engedtem a gyeplőn, csupán hltesteket hagytam magam mögött és rengeteg fájdalmat. Vér tapadt a kezeimhez, sokkal több mint bármelyikünknek és nem tudtam volna elviselni, ha a saját családomban is kárt teszek, épp elég szenvedést okoztam már nekik is. Kár volt szépíteni, ahogy régen a vérszomjamat, úgy ezúttal az érzelmeimet nem tudtam uralni. Illetve... még csak nem is az én érzelmeim voltak. Mindenkié. Mindenkié, aki a közelemben volt akár egy másodpercig. Amint elhagytam az otthonomat, igyekeztem mindenkit elkerülni, de nem zárhattam magam karanténba. Megróbáltam egy csendes kisvárost keresni, ahol kevés lakó van és ahol kibérelhetek magamnak egy házat távol mindenkitől, mégis emberek közé mehetek olykor, hogy gyakoroljam a képességem. Magányos volt, de egy percig sem érdekelt, ha ezzel mindenkit biztonságban tudhatok, a saját kínom nem számított. Bármekkora fájdalmat kiálltam volna, ha azzal nekik nem esik bántódásuk és biztonságos életet élhetnek.
Nem akartam visszatérni, ám ahogy teltek a hetek, egyre jobb lettem az érzelmek elnyomásában. Kontrollálni tudtam, még ha nagy erőfeszítésembe is került és egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Hibát hibára halmoztam, volt aki megsérült közben, mégis egyben tudtam tartani magam, ami pedig a legfontosabb, nem kapcsoltam ki az emberségemet. Hatalmas volt a kísértés minden egyes nap, hiszen ha élek a lehetőséggel, nem éreztem volna semmit, nem kellett volna küszködnöm, azzal viszont nem érek el semmit. Nem térhettem volna vissza Caroline-hoz, mert nem érdekelt volna már semmi és senki, ha pedig én kikapcsolok, talán évtizedekig nem tudnak visszahozni. Ez nem volt opció, így hát távol mradtam mindenkitől aki fontos nekem, mert kifogytam az ötletekből. Visszatérésem előtt két nappal még nem tudtam, mit fogok tenni, csak egy átlagos, magányos napnak indult az isten háta mögött, egészen addig, amíg fel nem nyitottam a naplómat, hogy siránkozzak egy sort és hosszú, szenvedéstől csöpögő mondatokat vessek papírra.


A fenébe! A naplót a falhoz vágtam még mielőtt befejeztem volna a mondatot, de ahelyett, hogy minden egyes bútort apró darabjaira zúztam volna, csak hátrébb löktem a széket, a bőröndöt előhalásztam az ágy alól és csomagolni kezdtem. Egy barom vagyok. Ahelyett, hogy a naplómhoz fordulok, egyenesen fordulhatnék a feleségemhez is, ami mindennél jobban megérdemelt egy magyarázatot, méghozzá személyesen.

Sokszor elképzeltem a jelenetet mikor újra találkozunk, de teljesen más volt a valóságban. A levegő bennrekedt a tüdőmben, ahogy megpillantottam az arcát, a ragyogó szemeit, amikből hirtelen nem tudtam olvasni. Annyira otthonos érzés töltött el a jelenlétében, mégis fájdalom mart a szívembe. Kettős érzések viaskodtak bennem, a hangját hallva pedig még inkább úgy éreztem, hogy háború dúl a bensőmben. A szemeim a kezére vándoroltak, amik úgy szorították az ajtót, hogy ujjai elfehérdetek, s attól tartottam, kiszakítja a helyéről, majd hozzám vágja. Megérdemeltem volna, s tényleg készen álltam bármiféle büntetésre, amit kiszab majd rám. Kérdéseire nem tudtam mit feleljek, nyeltem egy nagyot, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de visszafogtam őket attól, hogy legördüljenek az arcomon. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, mert ha bárki is sírhatott, az Caroline volt. Én nekem nem volt hozzá jogom azután, hogy mindent magam mögött hagytam. Hátráltam egy lépést, ahogy közelített hozzám, nem azért, mert tartottam tőle, mit tesz majd velem, hanem egyszerűen... nehéz volt szembenézni azzal, amit tettem. A második kérdése tele volt érzelmekkel, amikkel nehéz volt megbirkózni, s nem csak azokkal az érzelmekkel, amiket kihallottam a hangjából.
- Caroline, én... - Megköszörültem a torkom, megpróbálva egy kis életet lehelni magamba, de minden hiába volt. Azon a ponton már nem tehetem semmit. Már ott voltam előtte, nem futamodhattam meg. Több hónapnyi gyakorlás után sem tudtam féretenni a képességem, nem egy ilyen helyzetben. Nem akkor, amikor a szeretett nő egy ilyen egyszerű és mégis súlyos kérdést szegez nekem. Mindent éreztem, amit ő is. Túl sok volt.
- Tudom, hogy gyűlölsz, minden jogod meg is van hozzá. Talán látni sem akarsz, de megérdemelsz egy magyarázatot. Tudnod kell, mi történt aznap, mikor eljöttem. - folytattam, még akkor is ha nem is igazán tudtam, merre tart a beszélgetés. - Adj egy órát! Csak hallgass meg, ha utána még mindig azt akarod, hogy eltűnjek az életedből, megteszem. Elmegyek és ezúttal soha többet nem jövök vissza. Csak egy szavadba fog kerülni! - ígértem, minden reményemet belepréselve ezekbe a szavakba. Mert másom már nem volt.

Ahogy a napok telnek egyre nehezebbé válik számomra elviselni a tehetetlenség érzését. Alaric és én azon fáradozunk az elmúlt évek alatt, hogy lányaink, Josie és Lizzie elkerüljék a Gemini koven átkát. Legszívesebben átvenném a terheiket, hogy ne kelljen tovább aggódniuk a kilátástalan jövő miatt. Egyikőjüket sem akarom elveszíteni. Három éve már elvesztettem valakit újra. Stefan, aki egyszer a támaszom volt, már nincs mellettem és a magányosság, amit az ő távozása okozott csak súlyosbítja a helyzetet. Csalódtam benne. Újra és újra felébresztette bennem, hogy mindig is önállónak kell maradnom. Nem támaszkodhatok az ő vállaira, se senki máséra. A magam problémáit nekem kell megoldanom még akkor is, ha a földre nyomnak újra és újra.
Minden reggel, amikor felébredek, egy pillanatra elfeledkezem a fájdalomról. A kínkeserves érzésekről, melyek belülről marcangolnak fel a napok minden egyes másodperceiben. De aztán a valóság, mint egy hideg zuhany rádöbbent arra, hogy a lányaimnak meg kell küzdeniük egy olyan sors ellen, amit nem ők választottak. A szívem mélyén érzett félelem, hogy elveszítem őket, minden egyes nap erősebbé válik. Próbálom fenntartani a reményt, de néha úgy érzem mintha csak homokszemeket próbálnék megtartani szorított öklömmel.
Stefan nélkül az életem ismét üresnek tűnik. Az a szeretet, amit iránta éreztem, most egy sebzett szív maradványaiban lappang. A veszteség érzése mindenhol jelen van, de tudom, hogy nem engedhetem magamnak, hogy teljesen belemerüljek ebbe az érzésbe. A lányaimra kell összpontosítanom, akiknek most én vagyok az egyetlen szikla a viharban. Elena és Bonnie persze szán rám némi időt és mindkettejüktől megkapom a kellő támogatást. Elena meghallgat és úgy érzem vele őszintén megoszthatom félelmeimet és reményeimet, melyek rendkívül megnyugtatóak tudnak lenni. Bonnie tudhatja a legtöbbet a Gemini koven átkáról és aki leginkább képes segíteni abban, hogy talán megtaláljuk a módját annak miként védjük meg a lányaimat. Mindkét barátomra számíthatok a nehéz idők alatt, még akkor is ha néha a távolság és az élet kihívásai megnehezítik a gyakori találkozóinkat. Össze kellene ülnöm kettejükkel újra... Talán egy Grillben lévő kiruccanás segíthet az idegeken.
Josie és Lizzie erősek, bátrak és csodálom az eltökéltségüket, ahogy szembeszállnak a végzetükkel. Ők az én fénysugaraim a sötétségben, az én reményeim, amikor minden elveszettnek tűnik. S habár úgy véltem én vagyok az ő támaszuk, sokszor arra kellett rájönnöm, hogy ők voltak az enyéim. Amikor rájuk nézek, látom a lehetőséget, hogy talán mégis legyőzhető ez az átok. Egy egérlyuk, amiről még nem tudunk, de a válaszok lassan elénk fognak repülni galambok hófehér szárnyain. De a félelem, hogy mi történik, ha nem sikerül és nincs tényleges megoldás mindig ott motoszkál a fejemben.
Nap mint nap megerősítem őkte, hogy bízzanak magukban és hogy sosem hagyjuk el őket Alariccel. Mindig ott leszünk a színfalak mögött bármibe is fogjanak az elkövetkezendő egy évben. S míg az egybeolvadás átkára sor nem kerül, én tartani fogom kezeiket a saját markaimban. Hiszek bennük és hiszek abban, hogy a szeretet, amit adok nekik, erőt ad a belső küzdelmekhez. De az éjszakák hosszúak és magányosak, és a csendben gyakran eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Ilyenkor próbálom felidézni Stefan mosolyát, azokat a boldog pillanatokat, amikor még együtt voltunk és minden rendben volt. Hiába haragudtam rá, rettentően hiányzott.
Reggel újra kezdődik a harc. Felöltözök az iskolának megfelelő igazgatói hacukámba, melyről mint utólagosan kiderült roppan "mamásak", de nem bánom. Anya vagyok. Anya, aki küzd a lányaimért, s nap, mint nap mosolyt varázsolok az arcomra, hogy ők ne láthassák mennyire megvisel az egész.
A hajamat a szokásos fürtökbe csavarom, s nyakamat egy könnyed ékszerrel díszítem. Ezután még egy kevés smink felrajzolása, hogy ne csak egy fakó, halott arc pislogjon vissza rám a tükörből, majd rúzs... Ám ekkor csöngetnek.
Nincs túl korán, de még ebédidő sem kezdődött el, így furcsálló szemekkel meredek a fürdőszobaajtóból a bejárat irányába. Végül mivel nem igazán hallok az idegen kilétéhez köthető neszeket, inkább visszacsavarom a rúzsom tetejét, majd az ajtóhoz sietve nyitom azt ki, s most először kívánom azt, hogy bár ne tettem volna. Tekintetem szembetalálkozik Stefan arcával, kinek vonásait évek óta nem láttam, ám nagyon is sokszor álmodtam vele. Egyszerre akarom rávágni az ajtót és soha többet be nem engedni az életembe, ám egy másik felem görcsösen kapaszkodik azért, hogy a nyakába ugorhassak és elmondhassam neki mennyire hiányzott és hogy minden rendben... De egyiket sem teszem. Magamba fojtom az érzéseket, amikkel naponta küzdök amúgy is.
- Stefan. - szólalok meg először nemtetsző csengéssel hangomban. Nem hagyom meg neki a kezdeményezés lehetőségét. Azt akarom, hogy úgy érezze magát, mint egy kivert kutya, még akkor is, ha ettől az én szívem hasad meg. Az arcomra ült meglepettség és számonkérés szele viszont egész hamar megjelenik. A kezemben lévő ajtó szélét továbbra sem eresztem, csupán erősebben rámarkolok, visszafogva a három évig bent tartott haragot.
- Miért vagy itt? - kérdezem őt nyersen. - Miért? - ismétlem meg újra, ezúttal több érzelmet pumpálva a kérdésbe. Tudni akarom miért hagyott el. Miért nem tudtam az ő támasza maradni, miért futamodott meg... Miért? Az ajtót eleresztve lépek egyet felé, nagyon erősen küzdve az ellen, hogy ne most lökjem neki a szemközti ház falának. Haragszom magamra is, amiért nem vagyok képes őt teljesen elengedni, s azért, amiért még mindig szeretem őt. Mikor fog véget érni ez a végtelen körforgás? Hányszor fog még magamra hagyni?

Gyűlöltem a megfutamodást. Mindig is gyűlöltem. Leginkább azért, mert viszonylag hosszú életem során mindig mindenhonnan el kellett jönnöm. Vagy azért, mert letelt az a pár év, amíg egy helyen maradhatok, mielőtt bárkinek feltűnne, hogy nem öregszem, vagy valami más jött közbe. Klaus, aki miatt magam mögött kellett hagynom az otthonom és a szeretteim,  Damon halála, amit nem bírtam elviselni úgy, ha maradok, vagy pedig egy furcsa és bosszantó képesség, amitől újra kifordultam önmagamból. Minden önuralmam odalett, amit az évek alatt olyan jól felépítettem már. Nem segített semmi, még Caroline megnyugtató jelenléte és biztató szavai sem, sőt. Egy idő után féltem a közelében lenni, vagy épp a lányok közelében lenni, de valójában mindenkire veszélyt jelentettem. Alaricra, az összes diákra és tanárra, Damonre, még a barátaimra is, akikre szinte családomként tekintettem. Tudtam, hogy nagy kárt nem tehetek a vámpír szeretteimben, de nem akartam megvárni, amíg egyáltalán rájuk támadok. Minden egyes érzelmet éreztem, mintha csak az enyémek lennének. Dühöt, szomorúságot, a vérszomjból fakadó bizonytalanságot. Egyszerűen túl sok volt... nem tudtam elviselni.
Megfogadtam, hogy többet nem lépek le, nem hagyok magam mögött mindent mint egy gyáva, de képtelen voltam betartani ezt az ígéretemet. Cserben hagytam mindenkit, de leginkább a feleségemet. Tisztában voltam vele, mekkora fájdalmat fogok okozni, főleg úgy, hogy Caroline amióta csak megtudta, mivel jár a Gemini koven tagjának lenni, a lányaiért aggódott. Nem akartam, hogy miattam is aggódnia kellett, de egyszerűen csak kifogytam az ötletekből. Nem tudtam uralkodni magamon, muszáj volt megtanulnom uralni a képességet, ez viszont nem ment a szeretteim közelében. Így hát újfent megtettem. Elmenekültem.
Nem is tudom mit gondoltam, mikor arra a döntésre jutottam, hogy visszatérek és az ég világon senkinek sem szólok róla. Még Elenának sem, pedig vele az elmúlt három évben tartottam a kapcsolatot, legalábbis néhány havonta felhívtam, hogy megtudjam mi van velük, hogy vannak. Főleg Caroline érdekelt, hogyan viseli a távollétemet, de Elena valahogy mindig szűkszavú volt, ha róla volt szó. Tudtam, hogy ez nem jelenthet semmi jót, bár mire is számítottam? Magára hagytam. Ahogy a régi házuk felé tartottam, kezdtem elbizonytalanodni. Egyrészt nem lehettem biztos benne, hogy hol lakik jelenleg, másrészt legalább egy üzenetet hagynom kellett volna neki vagy felhívnom, ne érje akkora meglepetés. Jóformán mindenre fel voltam készülve, sírásra, kiabálásra, arra, hogy mindent hozzám vág ami a keze ügyébe kerül, pofonra, még arra is, hogy minden erejét bevetve a falhoz vág. Arra egyáltalán nem, hogy a nyakamba veti magát vagy egyáltalán örülni fog, ha meglát. Nem, tudtam, hogy nem úgy lesz. Egy szavam sem lehetett és elhatároztam, hogy bármi történik is, tűrni fogom szó nélkül. Megérdemlek mindent, amit a fejemhez vág, legyenek azok szavak vagy tárgyak. Az ajtó előtt állva ideges lettem, csaknem megfordultam és újra elmenekültem ebből a francos városból, de minden erőmet összegyűjtve maradtam. Becsöngettem és reméltem, hogy ha egyből nem is, viszont idővel meg tud nekem bocsátani. Bármire képes voltam, hogy újra az élete része lehessek.