Megvan az a szitu, amikor mindent el akarsz tervezni tökéletesen? A legjobbat akarod kihozni magadból, a helyzetből… de végül egy balszerencsés eset miatt nem sikerül. Külső hatások, olyan tényezők, melyeket nem befolyásolhatsz. Vagy egyszerűen csak… történik valami olyan, ami miatt visszahátrálsz az egésztől. A kukába vágod a tökéletes randi ötletet, lehúzol egy üveg whiskyt és elvonulsz jó messzire, mert úgy érzed, hogy megbánthatod a szeretett nőt és a végén te is kapsz egy adagot a mágiájának erejéből. Ja, várjunk. Ez megtörtént! Pontosabban… tekerjük csak vissza az idővonalat...

Az iskola udvaron álltunk és Skylert figyeltem, aki az egyik barátnőjével csacsogott. Egészen addig vártam, míg a barátnője lelépett. Skyler is elindult volna kifelé a kapun, hisz vége volt az óráinak, de én sietős léptekkel értem be, majd kaptam el a karját.
- Skye! Figyu… bocs. De szeretném, ha még segítenél. Van időd rám? – Reménykedve tekintettem rá, mire ő elmosolyodott. Bólintott.
- Persze. Astridról akarsz még valamit tudni? Mit vettél neki? – Kíváncsiskodott, miközben belém karolt. Zavartan köszörültem meg a torkomat, ahogy együtt léptünk ki a kapun.
- Igen, róla. Ki másról? – Nevettem. – Hát, egyelőre csak kinéztem neki valamit. De nem akarom lerohanni. Még az sem biztos, hogy eljön velem randizni, nem? – Frusztráltan fújtam ki a bent tartott levegőt.
- Ne írd le magad. Tudom, hogy van esélyed nála. – Értetlenül bámultam rá és csodáltam a magabiztosságát. – Női megérzés, na. Higgy nekem, Dash! – Oldalba bökött.
Talán órákig beszélgettünk, de mindvégig Astrid volt a téma. Talán túlzottan is a megszállottja lettem annak, hogy tökéletesen alakítsak mindent. Pont ez volt az, ami miatt elromlott minden. Ha nem akarom annyira görcsösen tudni már jó előre, mit szeret, mi a kedvenc helye, mit utál, mi a kedvenc együttese és a többi, akkor talán minden… minden megelőzhető lett volna.
Hazáig kísértem Skylert, és ott búcsúztam el tőle, az ajtónál. Még meg is öleltem, szorosan. Megszorongattam. Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne, vagy a legjobb barátom. Számíthattam rá és boldog voltam, hogy segít nekem.
- Köszönök mindent, te lány! – Még egy puszit is nyomtam az arcára, mire felnevetett és végül elszakadt tőlem.
- Nincs mit, Darren. Csak hívd el végre! – Nézett rám mosolygósan. Bólintottam, majd hátráltam, és megigazítottam a vállamon a táskám pántját.
- Úgy lesz. Szia, Skye! – Intettem és sarkon fordulva elindultam. Azonban nem jutottam messzire, csak a legközelebbi utcasarkon fordultam be, mikor sikoltást hallottam.
Visszafelé kezdtem rohanni, de a látvány, ami fogadott, sokkolt. Astrid rátámadt Skylerre. Fogalmam sem volt róla, miért. Közbe akartam lépni, de láttam, ahogy Skye int nekem, egyfajta jelzésként, hogy ne tegyem, ne menjek oda.
Még mindig emlékszem Astrid tekintetére. Tüzes volt és heves, némi csalódottsággal fűszerezve. Akkor még nem értettem, miért.
Aznap sutba vágtam a randi ötleteket és mindent, amit elterveztem. Egyszerűen attól féltem, hogy megbánthatom Astridot. Nem ismertem őt, hiába tudtam róla ezer meg egy dolgot, nem tudtam a lelkéről semmit. Arról, hogy mi zajlik le Ő benne. Nem akartam neki rosszat.

Skylerrel azonban tartottam a kapcsolatot. Számtalan alkalommal noszogatott, hogy próbáljam meg mégis a testvérét elhívni randizni, de féltem. Bár ne tettem volna. Talán elkerülhettük volna azt, ami ezután jött…
Ott voltam, mikor Astrid mindent felégetett maga körül. Képletesen, persze. Későn értem oda, már nem tudtam megállítani és visszafogni őt.
- Astrid, ne!! – Kiabáltam rá, ahogy a lakásba rontottam. Az ablakból láttam, hogy a szüleivel veszekszik és a kezével hadonászik. Sejtettem, hogy a mágiáját akarja használni. Nem, igazából tudtam. De elkéstem. A szüleit kiütötte a mágiájával. A földre kerültek, de fogalmam sem volt róla, hogy élnek-e még vagy sem. Ezután Skylert akarta bántani, de újból rászóltam.
- Kérlek, hagyd ezt abba! Bármit is csinálsz, hagyd… abba… kérlek… - A kezeimet védekezőn emeltem fel, így léptem felé. Skyler óvva intett, jelezve, hogy tűnjek el, mielőtt baj lesz, de nem hallgattam rá. Talán hiba volt. Astrid mágiája olyan szinten elszabadult, hogy engem is ledöntött a lábamról. Az eszméletemet vesztve feküdtem a földön, miközben körülöttem tovább tomboltak az indulatok.
Mikor magamhoz tértem, teljesen egyedül voltam. Sem Astrid, sem Skyler, sem a szülők nem voltak sehol. Fogalmam sincs, mi történt velük, vagy hol vannak, élnek-e még…

Évek teltek el az incidens óta. Azóta kijártam a sulit, sőt, jelenleg egy kutatócsoport tagja vagyok. Denverben van a központunk és eltűnt személyek után nyomozunk. Számtalan emberre bukkantam már rá, csak arra nem, akit valójában én keresek. Astrid Hastings. Olyan, mintha a föld nyelte volna el. Egyszerűen nem találom, fogalmam sincs, hol kereshetném. New Orleansban biztos, hogy nem volt, ezért is álltam tovább és helyeztettem át magamat Denverbe.
- Dash?! Itt van egy hölgy, akinek talán tudnál segíteni – Felpillantottam a fotóról, amit a kezemben tartottam és elnéztem George felé, aki az ajtóban állt.
- Küldd csak be – Rámosolyogtam szelíden, majd visszapillantottam a képre, amiről Astrid mosolygott vissza rám. Az egyik osztályfotózás után kértem el Skylertől… muszáj volt. Egy sóhajjal a fiókba csúsztattam a képet.
- Szia! Heather Blanchard vagyok és szükségem lenne a segítségedre – A kisasszony felé fordultam a forgó székemmel, majd felálltam és a kezemet nyújtottam neki.
- Darren Fray. Ülj csak le és mesélj, ki tűnt el – Egymásra mosolyogtunk. Minden erőmmel azon voltam, hogy segítsek másoknak, ha már magamon képtelen voltam.