A legtöbb ember azt hiszi, az a legfájdalmasabb és a legnehezebb, ha elveszítünk valakit. Sokáig én is így hittem. Elveszítettem anyámat még egészen kicsi koromban, majd jött apám, akinek saját kezűleg vettem el az életét. Végül a bátyám taszítottam el magamtól, de csak sokkal később jöttem rá hogy legelőször saját magamat veszítettem el. És annál nincs rosszabb érzés.
A vámpírlét megváltoztatott, azt hiszem eltörölte egy részem. Nem lehettem többé az az ártatlan, tiszta lelkű fiatal férfi, aki előtte. Olyan érzés volt, mintha túl hirtelen kellett volna felnőnöm. Az egyik pillanatban még gondtalanul labdajátékoztam a bátyámmal és kacérkodtam az angyalnak tűnő Katherine Pierce-szel, a következőben pedig már vér tapadt a kezeimhez. Sokkal rosszabbul viseltem az átváltozás utáni időket, mint bárki más. Caroline fogalmazta meg egyszer tökéletesen ezt az állapotot, mikor vérkoholistának nevezett. Ez volt a legközelebb ahhoz, amit valójában éreztem azóta, hogy az a puska eldördült és vért vettem magamhoz. Bár talán még az alkoholistáknál is borzalmasabb voltam, inkább mint egy drogos, egy függő, csak épp én a vér rabja lettem. Mindig is irigyeltem mások önuralmát, de azt hiszem nekem már emberként sem volt, hiszen a Katherine névre hallgató tiltott gyümölcsnek sem tudtam ellenállni, pedig emiatt ment tönkre a kapcsolatom az egy szem testvéremmel és egyben legjobb barátommal. Egyedül apám parancsainak tudtam engedelmeskedni, de csak azért, mert féltem tőle, később pedig tiszteletet erőltettem magamra, mert el kellett hinnem, hogy van benne jóság, hogy szeret minket, nem csak kegyetlenség lapul benne. De nem szabadott volna az ő kedvéért játszanom az engedelmes jófiút, mert a vámpírrá válásunkhoz is épp ez vezetett. Egész új életem során bűntudatom volt, mert minden egyes szörnyűség hozzám volt visszavezethető. Nem csak az átváltozásunk, de a kapcsolatunk is miattam romlott meg a bátyámmal, s bárki bármit mond, Damon borzalmas tetteiért is én feleltem, a gyilkosságai az én lelkemen száradnak, a kioltott életekért nekem kell vezekelnem, az én kezemet mocskolja be ártatlanok vére. Emiatt és a saját tetteim miatt csaknem egész vámpírlétem során szenvedtem, csak kisebb örömteli pillanatok voltak az évtizedek alatt. A Lexivel töltött őrült, átbulizott éjszakák, a vele való őszinte beszélgetések... Néha még Damonnel is akadtak szép pillanatok. Aztán jött Elena, meteorként száguldott be az életembe, s a hirtelen világosságtól még azt sem láttam, hogy hibát követek el, amiért visszatérek a városba és belecsöppenek egy ártatlan halandó lány életébe. Azonban végre először volt értelme küzdeni valakiért, boldog lehettem és ezért sosem fogom megbánni hogy azon a napon visszatértem az otthonomnak nevezett Mystic Falls-ba. Ha nem így teszem, Elena is meghal a szüleivel együtt, én pedig nem szerzek új barátokat, akik már-már családtagnak számítanak. Damonnel való kapcsolatom is Elenának köszönhetően javult meg, bár egykor azt hittem, nincs már a bátyámban jóság, nincs kedvesség, s nem méltó a szeretetre sem. Viszont ahogy egykor a lány mondta: aztán felkelt a nap és megvilágította a valóságot. A szavak akkor lemondóan és szomorúan csengtek, de már rég más jelentést kaptak. De amikor minden a legnagyobb rendben van, akkor megvan rá az esély, hogy minden ami boldoggá tesz, egy napon felborul, s nem marad utána más, csak a megfakult emlékek és a romok, amikből nem építkezhetsz újra. S ilyenkor veszti el önmagát az ember úgy igazán, visszavonhatatlanul. Mert már semminek nem volt értelme a bátyám halála után, épp oly elveszett voltam, mint azon a napon, mikor először veszítettem őt el újdonsült vámpírként. Ennek következtében hagytam magam mögött a várost és álltam autószerelőnek, egy teljesen ismeretlen helyen, tiszta lappal kezdve, halandó életet élve a titkaimmal együtt, amiket nem osztottam meg senkivel. Újra az a vámpír lettem, aki a sötétséget választotta a fény helyett, a bujkálást a beilleszkedés helyett és az ürességet a fájdalom helyett. Nem kapcsoltam ki, nem váltam gyilkos ragadozóvá, de úgy éreztem az összes érzelem kihalt belőlem. Az ég világon nem éreztem semmit. A fizikai fájdalom volt az egyetlen, ami bármit is kiváltott belőlem, a verekedések. Számtalan este mentem haza monoklival, törött orral, véres arccal. S most végre kész voltam hazatérni. Nem gondoltam bele, milyen hatással lesz rám a visszatérés, de abban biztos voltam hogy a barátaimnak, a családomnak szüksége van rám. S bár kissé későn ébredtem rá erre, de ők fontosabbak voltak a saját nyomoromnál.


Már azt sem tudtam többé, hol végződnek az én érzéseim és hol kezdődnek másoké. Összemosódott minden érzelem, ami a körülöttem lévőkből áradt. Düh, szomorúság, öröm, izgatottság, csalódottság, szorongás, hála. Egy masszává áltak össze, nem tudtam semmire sem koncentrálni, a saját gondolataimat sem hallottam. Küzdöttem, mint még soha, talán utoljára a vérszomj okozott ekkora nehézséget, valahogy ahhoz tudtam hasonlítani amin keresztülmentem, mégis teljesen más volt. Valahogy... bonyolultabb.
Fájdalmas, éles zúgás hasított a fejembe, meg kellett kapaszkodnom az éjjeliszekrényben, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Másik kezemmel a fejemhez kaptam, nem akart múlni a zúgás, inkább még erősebbé vált, úgy éreztem szétrobban a fejem. Lassan leereszkedtem a földre, s közben az esküvői fotónkat néztem, Caroline csak úgy ragyogott. Életem egyik legboldogabb napja volt. Nem hittem volna, hogy valami majd újra megnehezíti az életünket, de kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. Agresszívvé és ingerültté váltam akárhányszor valaki más érzései bekúsztak az elmémbe, ami miatt gyakrabban nyúltam alkoholhoz, mint máskor. Tudtam, hogy Care aggódik, éreztem, s nem egyszer próbált segíteni, de én rettegtem. Akárhányszor felém nyúlt, remegtem, mint a nyárfalevél vagy épp elhúzódtam tőle. Rettegtem, hogy ártani fogok neki vagy a lányoknak, vagy istenigazából bárkinek. Nem voltam önmagam és egyre nehezebben tudtam türtőztetni magam. Nem láttam más lehetőséget, el kellett tűnnöm mindenki közeléből, elfutni, ahogyan egyszer régen már megtettem. Gyűlöltem magamat érte, de mi mást tehettem volna? Valahogy meg kellett küzdenem ezzel egyedül, anélkül hogy bárkinek baja esne.
Egy sporttáskába dobáltam minden holmimat ami a kezem ügyébe akadt. Ruhák röpködtek keresztül a szobán, miközben ide-oda suhantam. Amint egy jó adag összegyűlt ami néhány napig legalább kitart, megálltam a szoba közepén, térdemre támaszkodva próbáltam erőt venni magamon, hogy tényleg megtegyem, tényleg elhagyjam a feleségemet és a szeretteimet. Sűrűn  kapkodtam a levegőt, szinte botorkálva közelítettem meg újra az éjjeliszekrényt, és az esküvői képet megragadva sétáltam a táskához. A tetejére helyeztem óvatosan, a cipzár hangja hirtelen fülsüketítő volt, mert ez jelentette azt, hogy nem hátrálok meg. Nem tudtam pontosan hová megyek csak azt, hogy el innen, minél messzebb.