Painful Memories
Ismeritek azt az érzést, amikor azért ragadnak ki a szeretet családból akaratod ellenére, hogy egy boszorkány tanítványaként kell fejlesztened az erőd, csak azért, hogy végül a „mestered” a felerősített mágiádat magába olvaszthassa? Nem? Szerencsések vagytok! Igaz, az elszívós rész nálam is kimaradt, de a többit inkább hagyjuk…
Rengeteg borzalmaknak voltam szemtanúi illetve párat át is éltem, ez testileg és lelkileg is meggyötört. Egyedül az vígasztalt, hogy nem a testvéremnek kellett ezeket a dolgokat megtapasztalnia. Az a némber jó pár évig tanított, hogy erős boszorkányt tudjon faragni belőlem. A tervének ezen része bevált, viszont a mágiámat már nem tudta megszerezni, mivel úgy döntöttem, hogy véget vetek az életemnek. Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Amíg Dahlia-val töltöttem az időmet, kénytelen voltam a szabad órákban tervet készíteni. Jönne fel jogosan a kérdés, hogy mégis mihez? Egyértelműen a meneküléshez. Gondosan kiviteleztem az akciót, amint alkalmam volt rá, megtettem… olyan gyorsan futottam a családi házba, amilyen gyorsan csak tudtam. Otthon voltam. Minden szép és jó volt, kivéve saját magamat… Az a nő teljesen megváltoztatott. Már nem az voltam, mint aki régen. Kimondottan ellenséges voltam a húgommal szemben…
Tudtam, hogy a szökésem csak egyfajta állapot, ugyanis Dahlia-ról volt szó. Nem akartam bajba sodorni a családomat. Biztos voltam benne, hogy órák kérdése és megtalál, ezért egy bűbájt alkalmaztam magamon, hogy halálom után egy másik testbe költöztessem a lelkemet. Igen, elhatároztam, hogy megölöm magamat. Nem volt más választás… Az idő sürgetett, így sietnem kellett. Miután elmondtam a megfelelő szavakat, fogtam egy kötelet, majd az ágyra felálltam és a szobám közepén felakasztottam magamat. A végzetes lépés előtt azonban, Aria akkor lépett be az ajtón, ránéztem komoly arccal és megtettem, amire készültem… Pár másodpercig lógtam mielőtt elsőtétült volna a világ, ezalatt az idő alatt figyeltem őt… olyan arcot vágott, amit még soha nem láttam rajta. De miért is lepődtem meg, hiszen a szeme láttára lettem öngyilkos. Valamilyen szinten normális reakció. Nem tudtam mondani neki semmit… a kötél sem segített benne… pislogtam párat miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. A lelkem eltávozott a testemből… Meghaltam.

Friends Or Foe
Így lett belőlem utazó. Hogy mit is jelent ez a szó? Nos, úgy a legkönnyebb megfogalmazni, lássuk csak, ez olyan mintha sokat költöznék. Egyik lakásból vagy éppen házból a másikba. Egyiket sem mondhatom a sajátomnak, mégis valamilyen szinten a részemmé vált, azzal hogy használom és benne élek. Pontosan így tudnám leírni, hogy milyen az, amikor egy másik testbe lép a lelkem. Valahogy kötődök mindegyikhez.
Az évek alatt különböző testben voltam már, fiatal, idős, sovány, duci, izmos vagy éppen vékony… de a célom teljesítését ezek az apró dolgok nem gátolták. Őrült mód le akartam számolni az összes vámpírral New Orleans területén, legfőképp a Mikaelson testvérekkel. Sajnálatomra egyedül nem voltam rá képes. A csata közepén legtöbbször elárultak a társaim… hiába próbáltam bízni a lényekben, akikkel szövetkeztem, a Mikaelson név hallatán vagy éppen maguk az emberek láttán megfutamodtak, vagy az ő oldalukra álltak… Mindegyik harc ugyanúgy végződött… az én halálommal. Persze új testben ébredtem ismételten, hogy kezdődjön elölről az egész folyamat. A bosszúmat szerettem volna véghezvinni, a múltban ért sérelem miatt, viszont ez így közel lehetetlennek bizonyult.
Egy nap azonban egy Kai Parker nevezetű démonnal kerültem kapcsolatba. Sokan mondták, hogy ő az a személy, aki tudna segíteni a „problémámon”. Nem haboztam hát és bedobtam magamat. Nem apróztam el a dolgokat és még egy méreg drága whisky-vel is megajándékoztam. Egyezséget kötöttünk, ha segítek neki, akkor ő is segít nekem. Egészen fair ajánlat volt. Leszámítva azt a tényt, hogy amivel megbízott, miszerint a Gemini ikrek közül Lizzie bébicsősze legyek… felháborított. Oké, időközben Liz-zel már eléggé összemelegedtünk, legalábbis én éreztem a köztünk lévő szikrát. Tudom egy ennyire idős boszi mit is akarhatna egy fiatal lánytól… valahogy a sokadik ükunokám lehetne, legalábbis a korkülönbség miatt… viszont nekem bejött a személyisége és ahogy éreztem, én sem voltam neki közömbös.
Két tűz között őrlődtem, Liz és Kai miatt… A férfinek jelentenem kellett a lány minden egyes lépését, Liz-t viszont fel kellett készítenem a Kai elleni harcra. A szándék bennem volt a segítségnyújtásra, viszont semmiképpen sem lehettem velük teljesen őszinte… Megtehettem volna, hogy hagyom az egészet és oldják meg a nézeteltérésüket egymásközt… de nem… egyáltalán nem akarom, ha Liz egyszerűen megszűnne létezni… főleg nem Kai keze által.
Éppen elég az, hogy ott van a Gemini átok is… ami valljuk be elég nagy probléma. Kell, hogy legyen rá valami megoldás… hmmmm… esetleg egy másik átok? Pff… a sötétben tapogatózok…

Crazy As Hell
2020 a végéhez közeledett… az én bosszúm is lassan elérte a célját. Nem rég vesztettem el Stephanie-t, mint kiderült ő már végzett Dahlia-val, majd ezt követően öngyilkos lett. Akkor épp Kai társaságában voltam, mikor a húgom utolsó pillanatai megelevenedtek a szemem előtt… Fogalmam sincs mi történt azután, egyszer csak valami bekattant nálam. Talán ez volt az az egy csepp, ami borított mindent… Megőrültem.
Egyik pillanatban még a lakásomon voltam a másikban meg már az utcán. Vérben úszott az egész környék… Fel sem tudtam fogni az eseményeket… Csak úgy megtörténtek. Ámokfutásba kezdtem, egy darabig, aki csak szembe jött velem, azt egy csuklómozdulattal elpusztítottam… Ha beleuntam, akkor viszont felégettem mindenkit az utamból, hogy láthassam rajtuk azt a tehetetlenséget, mint amit én éreztem akkor. – ELÉG!!! Elég… – Üvöltöttem, majd nyugtatgattam magamat, de nem túl nagy sikerrel. – A bosszú! Ez az… – Tértem lassan észhez a sokkból. Sokkal erősebben vágytam arra, hogy bevégezzem mindazt, amit elterveztem. Mindent arra tettem fel, hogy New Orleans-t a földdel tegyem egyenlővé.

The Apocalypse
„December 21-én egy üstökös fog elhaladni a Föld mellett.” Eljött végre az a nap, amiről Kai már annyit mesélt. A mágiám és persze az égitest segítségével végérvényesen leszámolhatok az ősiekkel egyszer s mindenkorra. Mindent előkészítettem a varázslathoz. A külvárosban állítottam fel egy kisebb bázist, amint megjelent az égen a meteor, neki is kezdtem a kántálásnak. Dörmögtem magamban, közben a karomat nyújtottam ki a magasba.
Pár perc alatt, a varázslat megtette a hatását és az üstökös irányt változtatott egyenesen a város felé. A hatalmas tűzgolyó sebesen haladt és úgy tűnt itt már nincs visszaút… de akkor hallottam meg egy női hangot. Hátra néztem és egy portál szerűségen keresztül beszélt hozzám ő… igen ő, mivel rögtön felismertem. Igaz másik testben volt, de ő volt az… a húgom… életben van. A nevemen szólított és arra kért, hogy ne tegyem meg. Felpillantottam az égre és láttam, hogy a meteor már a Föld légkörén áthaladt. Tudtam, hogy ezt már nem lehet visszafordítani. Mind a két karomat az égitestre koncentráltam és próbáltam eltéríteni, hogy legalább ne a városba csapódjon. Az erőlködéstől eleredt az orrom vére, de volt annyi erőm, hogy a közeli hegyekbe mozgattam a golyóbist.

Present Days
Az akciómnak köszönhetően rontást hoztam a világra… Négy Lovas tette tiszteletét a világunkba. Karácsonykor, Liz-nek és nekem volt is dolgunk az egyikkel, ami persze balul sült el, ugyanis a lány birtokában lévő kulcsot megszerezte. Azóta az év vége körül a világ mintha maga lett volna a pokol. Furábbnál furább lények jelentek meg az utcákon. Mindenféle természeti csapások sújtották a szülőbolygónkat. Káosz volt mindenütt… Nekem viszont csak egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy megtaláljam végre a húgomat.